A kabócák beleerősítenek az ismerős koncertbe, s felgyúlnak a fények is, melyet több száz szentjánosbogár biztosít. Lágy szellő kel útra, s már alig dereng a lenyugvó nap nyoma a nyugati hegyek mögül, mikor keletről vaskos sötét öleli meg féltőn az erdőt. Egy reménytelen dallam foszlányait kergeti a pajkos alkonyati szellő, a falutól végig a poros földúton az erdő széléig. Az út menti árokba kushadt meg előle a félúton sompolygó róka, s riadtan tekint körbe, vajon folytassa-e az útját, kockáztatva vén redves irháját, vagy beérje a mezei pockokkal, amelyek ugyan nem olyan zsírosan jó falatok, mint a falusi kukoricán hizlalt tyúkok és kacsák, de mégis elverhetik az éhét. Nagyot nyelve aztán lassan csak a falu felé kezd baktatni. Fejét ide-oda forgatva bele-beleszimatol a szélbe, s elégedett mosoly húzza a vigyort füléig, hogy a szél tartósan a falu felől fú, s nem felőle, így legalább a kutyáktól nem kell tartania. Azokból amúgy sincs sok, a mai ember inkább szobakutyát mint vérebet tart, mosott szőrű fésült ványadt képű ölebet tart, amelyet fél pillanat alatt szétkap még egy ilyen öreg róka is röhögve. Bár keménykötésű keverék kutyákból is akad még a faluban, ezeket a róka gondosan elkerülte ezidáig. A falu hátsó kertjeit gondosan körbekoslatva vizsgálta meg, vigyázva, hogy tartsa a szél irányát, hogy a kutyák ne kapjanak szagot. Nem szerette a felesleges kockázatot. Hamar elhagyta az első három házat, ahol amúgy semmi neki való nem szokott lenni, így nem is nagyon kívánkozott be a kertekbe. Továbbhaladva egy fura épület mellett vezetne az útja, azt óvatosan kerüli. Itt mindig van élet, este is. Halvány lámpafény szűrődik ki a ragacsosan poros apró ablakokon. Az ablakok fakeretéről rég lepattogzott a felrepedezett festék. A párkányon döglött bogarak fürödtek a cigarettahamuban, s néhány csonkig szívott csikk is helyet követelt mellettük. Bent halk pohárcsörgés, koccintás zaja vegyült a savanyú borszagú csendbe. Egy vaskos tokájú borostás alak, Rusa Pesta, kit "nyakatlannak" gúnyoltak a háta mögött, épp a hideg fröccsét kortyolgatta, s ilyenkor, de csak ilyenkor lett látható az amúgy vaskos zsírréteg mögé bújt gigája. Zsírfoltos sárga átizzadtan csatakos pólója elvágyódott, s láthatóan indulóban is lehetett, engedte a kibuggyanó, az övre ráfittyenő sörhas alsó tájékát a nem épp úri kisasszonyoknak tetsző látványnak. Mocsadványos festékes bakancsa orrfacsaró tesznye lábszagot próbált meg magában tartani kisebb-nagyobb, de inkább kisebb sikerrel. Hangos böffenéssel tette le az üres poharat az asztalra, miközben bal kezével megtörölte ajkát, mely a vaskos borosta miatt sercegő hangot adott.
Vele szemben fonnyadt, aszott gyomorbajos emberke ült. Cserzett, átlagnál feketébb bőre rászáradhatott kiálló kunforma pofacsontjaira, s ott kevesebb mély barázda nyelte a port. Cserháti Bene néven jegyezte be sok évvel ezelőtt a pap az anyakönyvbe. Foglalkozását tekintve okleveles régész volt, egészen addig, amíg egy ásatás során egy meglelt aranydukát valahogy nem keveredett a zsebébe, amelyet aztán furamód gyorsan megtaláltak nála. Noha a börtönt megúszta, többet ebben a szakmában nem alkalmazták, mindezek ellenére ha felöntött a garatra, inkább gyakorló régészprofesszornak neveztette magát a faluban, s a környéken, noha a tudományokhoz vajmi kevés köze volt, az ásatásokon is többnyire a lapátnyelet szorongatta, s nem a kis ecsettel simogatta a törött cserépedények kikandikáló darabkáit, ám úgy vélte, ragadt rá épp elég a tudományokból. Bene mosolya jellegtelen volt, seszínű kócos dús rövid haja alatt hideg szürke szeme csak félelmetessé varázsolta vonásait. Gondosan vasalt fehér inge makulátlanul simult szikkadt testére, melyen az izzadtságnak nyoma sem mutatkozott. Kínosan ügyelt arra, hogy inge tiszta maradjon, s kerülte, hogy hátradőljön a székben, melynek párnázott szövet háttámlájának eredeti színe már vita tárgyát is képezhette volna, az évek izzadtsággal vegyült mocska bizony mélyen beleivódott már. Egy pálinkáspoharat vizslatott tűnődve, hogy megigya e annak bizonytalan eredetű tartalmát, vagy sem. Elvileg cseresznyepálinka volt az átlátszó ital. Elvileg. Vagy aromásított szesz, desztillált vízzel hígítva. Ki tudhatja? Ezt okleveles régész mivolta sem tudta eldönteni. A pultnál két svájcisapkás alkalmi munkákból magukat fenntartó félcsavargó, "szippantós" Tóth Ferkó, aki egykor a szennyvíztelepen tanulta a szakmát és Szombati Miska, egy torzonborz kinézetű fésületlen egyszerű munkás támaszkodott könyökölve, előttük felmelegedett habja vesztett langymeleg poshadó pohár sörrel elmélkedtek a napi politikán, véleményeiket ütköztetve. A félcsavargó tudniillik az egy átmeneti életforma. Mint amikor a nomádok félig meddig letelepednek. Van lakhelyük, ám otthon szinte sosem tartózkodnak, legfeljebb éjjel pár órát csak, míg kialusszák a nap fáradalmait, hangos alkohol gőzt kihorkolva magukból. Hát ilyenek voltak ők, semmihez sem értők, mégis minden munkát elvállalók, kik hol itt, hol ott tűntek fel melós koszos ruhájukban, hol árkot ástak, fát vágtak, festettek, falaztak, vagy egyéb munkát vállalva járták a környéket, de estére mindig betértek az ivóba néhány pohár sörre...
A pult másik végen a fal menti oldalon egy mocskos ventilátor próbálta elviselhetővé tenni az állott tikkasztó levegőt, de keserves nyikorgással csak felkeverte annak mocskát, amely csak a helyiségbe lépve két marokkal csavarta meg hirtelen mód az ember orrát, ám az első kortyok után az edzettebbek megszokták ezt a kis kellemetlenséget, amelyet ellensúlyozott a kinti püffedt rothadó hőséggel szembeni kellemes hűs helyiség. A bejárati ajtó felett jobbra a sarokban poros televízió jelezte a XXI. századot, s egy futballmeccs felvezető műsora ment éppen. A foltos piros kockás asztalterítő gyűrt lelógó sarkára száradt isten tudja minek a maradékán két zöldes döglégy veszekedett. Zümmögésüket elnyelte a kocsma zaja, s a szikár fekete hátrafésült zselézett hajú csapos, Strasszer Jenő, a helyi Casanova, aki próbaidős alpincérként lehúzott másfél hónapot a megyeszékhely egyik kétes hírű külvárosi hotel bárjában. Markáns arcvonásai, guvadt szemei vonzották a nőket, s ezt bizony ki is használta, amint alkalma adódott, csak hát a zavaros nőügyei miatt hamar elkezdett égni talpa alatt a föld, s a feldühödött férjek elől jobb volt, ha menti onnét az irháját, hát felmondott, mielőtt kellő alapossággal elverték volna. Következésképpen falusi szemmel igenis szakképzettnek számított ez a Jenő, aki egész nap valami dallamokat dúdolgatott, olykor fütyörészett, amellyel meggyőződése szerint elcsitította az alantas legyek veszekedésének zümmögő lármáját. Guvadt véreres szemeit idegesen forgatta jobbra-balra, mintha várna valakit, tartana valakitől, s meg-megcsuklott a dúdolásban. Talán egy felbőszült, felszarvazott férj akadt a nyomára? Előfordult, hogy valami idegen városiak kérdezősködtek Jenő után, aki ilyenkor két napig nem ment be dolgozni, s valami fészerben húzta meg magát, nem kis fennakadást okozva ezzel a helyi italmérés folyamatosságában. Ám most valamelyest az egész társaságra nyomasztóan nehezedett az este komor csendje. A nyári napforduló idején visszafojtottan sustorogtak csak, sűrűn keresztet vetve, hisz a faluban tartottak ezen időszak ártó szellemeitől, árnyaktól, lidércektől, a Kókótól, s a boszorkányoktól. Noha a helyi katolikus pap Gábor atya badarságnak tartotta ezen hiedelmeket, kihalt pogány babonás rémmeséknek nevezve a falusiak gondolataiban felmerülő eseményeket, teljesen nem tudta eloszlatni a kételyeket.
Elég volt idén is csak annyi, a kedélyek felbőszítéséhez, hogy Czibere Jóska, az egykori bakter elterjesztette a faluban, hogy a két éve eltemetett anyósát, megboldogult Irma nenét, a helyi füvesasszonyt látta seprűnyélen elrepülni a házuk felett gúnykacajjal két napja az alkonyatban. "-Még a fejét is hátrahajtotta a banya, loncsos haja a háta közepét verte, miközben felkacagott, s csorba csík sárga fogsora megvillant közbe a holdfényben, s a foszlott szoknya alja szinte súrolta a ház kéményét, ami körül tett egy ajándék kört is!" ismételte el századjára Jóska a beszámolót, hozzátéve feltehetőleg direkt az ő megfélemlítése szándékából. Rusnya gonosz szemeit rávillogtatta a halálra rémült Jóskára, aki velőtrázó iszonyú sikollyal vetette magát földre, fejet kezei alá temetve, s reszketett is szerencsétlen holtra váltan úgy, hogy a jelenetet látva Pancsi a keverék kutya is nyüszítve tolatott be az óljába behúzott farokkal, miközben maga alá eresztett. A banya nyomában rideg sötét árnyak húztak el a holdfényben, árnyékuk elsötétítette az amúgy is halovány hold fényét, s szeme sarkából Jóska talán pár pillanatra el is vesztette eszméletét rémületében. Két napja a falu már betéve tudta ezt a történetet. Jóskában meghűlt a vér, s elszürkült az arca, akárhányszor is mesélte el azóta, némiképp hozzátapasztgatva ezt is, azt is, hogy kétség se férhessen annak valódiságához! Mint mondotta, álmában is megjelent egy árny, s ki más is lehetett volna, mint az Irma! Azóta Czibere Jóska az egykori bakter nem is mer otthon aludni, a sógorához, Kónya Lacához, aki mellékesen a falu polgármestere volt, szóval hozzá vackolt be az éjszakákra. Kónya Laca talán emberségből, húga iránti tiszteletből, netán politikusi karrierje megerősítése okán, de befogadta, ám erősen vakargatta a feje búbját, hogy is szabadulhatna meg Jóskától, hisz annak mégis a felesége mellett lenne a helye, nem nála. Mindenesetre kibírja ezt a néhány napot, s legalább a faluban látják, hogy őrá, mint polgármesterre igenis lehet számítani! A bajban is!
Az állítólagos Irma nene féle boszorkányrepülést követő második napon nagy duzzogva, a Jóska feleségétől Máritól kapott vaskos ezresekkel a zsebében kezdett neki a Gábor atya a szertartáshoz. Jóska felesége Mári, aki szégyenkezett Jóska végett, hogy a falu szeme láttára éjszakára elhagyta a közös ágyukat, szóval a Mári kétségbeesett könyörgésére vonszolta ki magát kelletlenül a nyári hőségben a Gábor pap a házhoz, de végül is a pénz őt is meggyőzte. Gábor atya tudta, ott van a háború, a hidegháború, a vajákos asszonnyal, s a pap nem engedhette, hogy tért, s híveket veszítsen, s a vajákos oldja meg ezt a problémát, egy sejtelmes látomás okozta galibát. Micsoda presztízsveszteség lenne ez neki. Ezt nem engedhette, igenis lássa a falu, hogy ő gondoskodik a hívekről, kézben tartja a dolgokat. Immár a helyszínen, latin imákat mormolva kérte a latinul beszélő Isten segítségét, meglocsolgatta a ház sarkait, egy létra tetejéről, melyre remegő lábakkal , verejtékező homlokkal nagy szuszogások közepette mászott fel, hisz tériszonya volt, szóval egy létra tetejéről a kéményt is meglocsolgatta a szenteltvizével, s elvégezte azt, amit el kellett. A pap megnyugtatta a közben összesereglett szomszédságot, s csak egy nagy bagolynak tulajdonította a riadalmat, amelyik az öreg istálló tetőterében lakott, attól ijedhetett meg a Jóska, aki lehet hogy betintázva össze-vissza képzelődött csak, ám de Jóskát még mindig nem lehetett a házba beimádkozni, mint mondta, "a vénasszony kaján röhögéssel az iszonyatos karmaival" még az éjjel torkon kapja. Szóval hiába a pap, Jóska egyetlen sápadt tekintetének, halkan elrebegett történetének hatására a falu felbolydult, s noha sokan csak legyintettek, azért esténként gondosan betették a kaput, s a seprűket is a kamrákba lakatolták, hogy ne legyen min repkednie Irma nenének, s a boszorkányoknak, ha mégis megjelennének.
Két faluról távolabb még vajákos asszonyt is hívtak titokban, ki végigjárt néhány házat, szárított füveket aggatott a kapukra, tornácokra, s vaskosan kitömött bukszával ment haza még az este előtt. Gábor atyát bosszantotta mindez, hiszen az a vaskos buksza az eklézsiát is gazdagíthatta volna. Na ezzel a vajákossal állt a pap hidegháborúban, pedig mikor két éve az Irma nenét temette, titkon felsóhajtott, hogy a falu végre csak az övé, s végre füves-vajákos nélkül maradt, de lám a megüresedett helyet mindjárt átvette ez az Ilon, aki másod unokatestvére volt a megboldogult Irma nenének, s ez az Ilon a temetés éjszakáján valami növénykoszorúkat vitt Irma nene friss sírhantjára, s valami idegen dalokat dúdolgatott, miközben a koszorúját elhelyezte. A pap úgy vélte, ezt a Jóskát is ez az Ilon asszony bolondította meg valamiképp a boszorkánnyal, csakhogy őt a papot valamiféleképpen csúffá tehesse, s megerősítse vajákos képzeletbeli pozíciójának boszorkány füvekből épített trónusát. Adott táptalajt a szóbeszédnek mindez amúgy is. Néhány ház bejárati ajtajában esténként szúrós szagú menta, csalán, vagy levendula füstöt eregettek az idősebb asszonyok, fokhagymafüzéreket lógattak az ajtófélfába vert szögről, reménykedve, hogy távol tartják az ártó szellemeket, a Kókót, s a többieket. Mint azt többfelől mondották, imádkoznak ők többet is mint kéne a latinul beszélő Istenhez, Jézushoz, a szentekhez, de segítenek az imáknak, ha egy kicsit füstölnek ezzel-azzal, ártani nem árthat a többszöri bebiztosítás. Gábor atya csak a fejét csóválta bosszúsan, hogy több mint ezer év sem volt elég, hogy e pogány szokást az egyház kigyomlálja az egykor büszke keleti portyázó magyarok leszármazottjaiból. Úgy vélte, ez a föld csak úgy termi ezeket az Irmákat, Ilonokat, olyan mint a gaz, mire az ember kigyomlálná, valahonnét mindig felbukkan egy újabb, aki borsot tör az ő orra alá nagy kaján vigyorral az ábrázatján.
Ilon, ez a vajákos, amúgy is a bögyében volt, s véget nem érő, "hidegháború" zajlott közöttük, s birodalmuk nagyságát a hívek sokasága jelezte, ám a határok elmosódtak, s mindig ide oda tolódtak. A harc akkor lángolt fel igazán, mikor új család költözött a faluba. No akkor aztán mindketten, a vajákos is, s a pap is legszebb ruháját, s legnagyobb mosolyát felöltve ment nagy nyájassággal háztűz nézőbe, s agitálni az új családokat, befolyást szerezve felettük. Karácsony és Húsvét táján Gábor atya tetszelgett a dicsfényben, mikor a hívek százával tódultak a templomba, szépen csörgött a perselybe is a bedobált pénz, s a sorok közt is érdemes volt végigkalapozni mise után az úr Jézus Krisztus nevében. Ám voltak időszakok, mikor erőt vett rajta a kétségbeesés, mikor tudta, a vajákos befolyása fölé nőtt, s az átmenetileg keresettebb, népszerűbb volt nála is. A napfordulók körüli pogány hiedelmek, szokások, mindig csak erősítették ezt az Ilont. Hol itt tűnt fel, hol ott. A kis füves motyójával, fejkendője alatt a megjátszott bárgyú mosolyával, amely mögött valójában sütött a szeméből az aljas zsiványság. Na ezek a napok is ilyenek voltak. Tudta a pap, a vajákos ilyentájt mindig fölénybe kerekedik, s ez felettébb bosszantotta. Felvetődött benne nem egyszer, hogy Ilon keze lehet abban, hogy a babonás falusiak lelkében életben tartja bolond meséivel a boszorkányokat, a lidérceket, a Kókót... Bosszúsan tervezgette, hogy vasárnap a templomban majd éles szavakkal megfeddi ezért a híveket, bár lelke mélyén tudta, hogy ezzel nem sokra megy, de az egyház nevében meg kell ezt tennie, s így a dolgok a helyükre kerülnek majd rendre.
Mire eltellett két nap, már boszorkányok gyűléséről, lidércek gaztetteiről, árnyak halk suhogásáról, a Kókó gyerekrablásainak dicstelen történeteiről szőttek meséket a helyiek, s volt, aki látta is a seprűnyeleken repkedő boszorkányokat a holdfényes éjjeleken. Noha többnyire kacagtak ezeken a történeteken, sokan sietősebbre fogták lépteiket, ha elkezdett alkonyodni, s a gyertyákat sem hagyták kialudni sem a templomban, sem a falu szélen levő Krisztus keresztnél. A helyi pap esténként a fejét fogta, arcát két kezébe temetve reményvesztetten kérte a szentatya segítségét, s a "-Szabadíts meg minket a gonosztól" szöveg helyett a "-Szabadíts meg engem ettől az Ilontól" -imát ismételgette. Az este leszálltával a falu utcái elnéptelenedtek, csak a legbátrabbak, a legkitartóbbak maradtak kint este a házakon kívül, azok is a kocsmában múlatták az időt.
A fojtott beszélgetést a "nyakatlannak" gúnyolt Rusa Pesta kolbászszagú böffentése törte meg, aki félig hangosan maga elé vetette: "-Nem félek én az ördöngtű se, a Kókótól se, bár nagyanyám sokat mesélt róla! Gyühet ide akarmilyen vén satrafa, a saját seprűjével verem el hazáig, ha az a pokol kapujában is van!"- verte öklével az asztalt, miközben fogadkozott.
Ez némi megnyugvást adott neki, s a kocsmában ülőknek is, hogy lám, van egy tagbaszakadt ember, aki nem fél, aki felveszi majd a küzdelmet bármivel is, ami veszélyeztetne az estéjüket, s a pohár fröccsüket, vagy sörüket. Jó verekedő volt a "nyakatlan" Pesta, ezt többször is megtapasztalták, s nagyobb bunyók hevében azért szépen eloldalogtak, míg tartott a mutatvány. Most is ez a gondolat nyugtatta őket, hogy bármi is jön be az ajtón, amíg Pestával foglalatoskodik, addig ők szépen kisurrannak a WC irányában, ott aztán a kis ablakon kiugrálnak, s uccu neki. Volt már ilyen, mikor repkedtek a székek, borultak az asztalok. Csak úgy potyogtak ki a törzsvendégek az ablakon, mint az egerek, mikor a traktor megemeli a szalmabálát. Csak a bála alatt mindig ott volt egy két kandúr, s a lehulló egereket kapkodták kedvükre, de ebbe most nem gondolt bele egyikük se, igaz, azért némi bizonytalanság azért megmaradt elnyomva a gondolataikban, valami, amitől tartottak.
Ha belegondolunk, a kora estében más élet nagyon nem is mutatkozott az álmos kis faluban. A róka eközben többször megállva óvatosan kerülte meg a kocsmát, s a biciklitároló fénytől mentes sarkában torpant csak meg. Nem egyszer a letámasztott bicikli fülére akasztott szatyrot dézsmálta meg, friss felvágott, szalonna, vagy épp kolbász is került már a fogai közé, de most két üres rozsdás drótszamáron kívül egyéb nem várt rá. Vagyis az egyik bringa kormányán egy alumínium tejeskanna lifegett. Valószínűleg üres volt, de ki is tudhatta ezt? A róka biztosan nem, ő csak a tej illatát érezte. Kíváncsiságból felugrott, s két mellső lábával meglökte a kannát, amely mivel üres volt, könnyen megszabadult a kerékpár kormányától, s hangos csörömpöléssel esett le a betonra, majd gurult a kocsma falához, annak nekikoccanva. De mire ez végbement, a megriadt róka uccu neki ina szakadtával menekült kifele a faluból, s szinte.ráfagyott a mosoly a ravaszdi képere, ahogy szedte a lábait, slampos farka alig bírta őt követni annak a néhány kutyának a csaholása közben, amelyek még a faluban maradtak, s rémületükben, vagy dühükben fáradhatatlanul ugatni kezdtek egymást is biztatva. Egy farkaskutya keverék kutya vad csaholásában nekirontott a lemezkapunak, emiatt óriási zajt csapott, amely leginkább megrémítette, vagy épp felbőszítette a falu kutyáit, amelyek aztán mindent beleadtak. S a róka, ahogy maga mögött hagyta az utolsó ház kerítését is nagy megkönnyebbülésében nem is sejtette, milyen rémületes lavinát indít el akkor...
A kanna leesésének pillanatában a kocsmában levők hirtelen összerezzentek, a lenyalt hajú csapos, Strasszer Jenő az egykori alpincér és helyi Casanova dúdolása egy refrén első soránál hirtelen megakadt, guvadt szeme a bejárati ajtóra szegeződött, miközben a pult mögé suttyant, s majd 10 centivel alacsonyabbnak is tűnt, pedig csak a fiókban levő riasztópisztolya után kaparászott.. Cserháti Bene okleveles régész épp megitta a stampedli cseresznyéjét, csupán a vissza-visszatérő gyomorbaja kúrálása céljából, ám a pálinka félúton a torkán akadt, s foga idegesen koccant a kis pohár üvegéhez, majd pedig fulladozva köhögni kezdett. A "nyakatlan" Rusa Pesta elnémulva rázkódott meg, s készen állt arra, ha kell, a WC ajtót átszakítva menekülésre fogja a dolgot, borulhat asztal, szék, Cserháti Benéstől, mindenestől, csak neki szabad útja legyen, s a WC kis ablakán átpasszírozza majd magát valahogy a kerteken át az ócska fakerítéseket átszakítva akár egy dúvad elfusson a világ végéig. Bár amilyen kövér volt, lehet a falu szélen végelgyengülésben összerogyott volna mint a colostok, kiböffentve kolbászszagú lelkét, de ez akkor épp nem jutott az eszébe. Vaskos kezeivel az asztalba kapaszkodott, majd belefehéredtek az ujjai, hogy ha kell, azonnal felrántsa magát ültéből, s uccu neki! A pultot támasztó két félcsavargó, "szippantós" Tóth Ferkó és Szombati Miska torzonborz a csörömpölést követően épp kilátott a sápadt fényben a kocsmaablakon, s csak egy árnyat látott ott elsuhanni, ám annál rémültebb hangon kezdtek sipítozni: "-Ott! Ott! Ott suhant el, az ablak alatt a beste! Láttad?"
A hideg kirázta a bent levőket. Ahogy elhangzott az "Ott suhant el!" mondat, abban a pillanatban vagy három házzal odébb hirtelen nagyot szólt a lemezkapu, amelynek a keverék kutya nekirontott, ám ezt a kocsmában nem tudhatták, csak az iszonyatos zaj jutott el fülükig, annak oka felől nem voltak tisztában. Na ekkor "nyakatlan" Rusa Pesta kilőtt székéből, mint a rakéta, s a szerencsétlen szék, amelynek épp elég volt elviselnie ezt a kellemetlen alakot, szóval a szék hangos csattanással dőlt el a metlakin, s Pesta a WC ajtót feltépve menekült, miközben félelmében egy elnyújtott "-Jáááj mámikám itt a Kókó, tényleg itt van!" -kiáltással mint egy tébolyodott, elsodort mindent, s mindenkit az útjából. A kocsma népe a nem várt fordulatra dermedten reagált, fel sem fogták mi történt. Strasszer Jenő az egykori alpincér és helyi Casanovaa pult mögé kucorodott iszonyatos rémülettel guvadt szemeiben, s ott sűrűn vetette a keresztet, remegve, hogy rátalált a bosszúálló férj, míg Bene a régész, akit majdnem felborított Pesta, ahogy elrobogott mellette, néhány tétova lépéssel az ajtó felé indult valami érthetetlen módon bátorságot merítve valahonnan, hogy kinézzen, mitől is ijedtek meg annyira. Ám mire az ajtóhoz ért, velőtrázó istentelen ordítás hangzott fel mögüle. Ekkor hirtelen földbegyökerezett a pillanatnyi rémülettől a lába, megtorpant, majd futni kezdett ő is a WC irányába. Mindenki a WC-be szaladt, ahol azzal kellett szembesülni, hogy egy mocskos bakancs kalimpál a fejük magasságában, s egy hatalmas alsótest kínlódik, vonaglik az ablak helyén, s szánalmasan sipító könyörgés, nyögés szitkozódás hallatszik valahonnan kintről, a torzó másik felétől. Szombati Miska szólalt meg először, "-Hát ez a szerencsétlen mony nem beszorult?" -Majd kitört mindenkiből az addig visszafogott elfojtott megkönnyebbült röhögés...
Czibere Jóska épp a sógoránál készült nyugovóra néhány házzal odébb, mikor meghallották a csörömpölést, majd nem sokkal utána a kocsma népének ordítozásait! Mire Kónya Laca, a sógora szempillantást felé nézett, szerencsétlen Jóska már az asztal alatt gubbasztott, s csak annyit mondott: "- Itt az Irma nene, az anyja keservit, értem jött a banyája, rám talált a beste, lám ide is követett a fertelmes, hallani már nyúzza, gyötri a kocsma népit!" Laca nem tudta, hogy sírjon-e, avagy nevessen, a helyzet annyira tragikomikusnak tűnt, de aztán feltört belőle a visszafojtott kacaj, amely közben hol az asztalt, hol a térdét csapkodta, s folyt a könny a szemiből, mikor a lesápadt, még mindég reszkető Jóskára nézett, majd végül ezt mondta neki:
"-Vigyé egy csokor mezei virágot holnap anyám sírjára, s béken fog hagyni az a =banya=! Aztán ha mindezt elvégezted, eriggy haza Márihoz, eleget horkoltál mán itt te babonás csirkefogó!" -kuncogott a fogai közt Laca, aki felettébb élvezte a vajákos Ilon és Gábor atya közti rivalizációt, nevette azt, mikor azok egymásnak feszültek, mégis míves mázos mosollyal köszöntötték egymást az utcán. Laca szinte készült ezekre a neves alkalmakra, mint valami menyegzőre, már előre nevetve dörzsölte a kezét, hogy vajon majd éppen hogy zajlik egy-egy esemény. A fekete színű papírsárkányt mindenesetre két napja gondosan elzárta a kamrában, most hogy megvolt az éjjeli röptetés, célt ért vele. Egy évig hagy porosodjon, majd jövőre újra előveszi! "-Politika ez kérem, politika! Akad munka Ilonnak, s akad Gábor atyának is, s megvallom, igencsak jól szórakozom!" -motyogta maga elé vihogva, majd kinyitotta a kredencet, ahol egy kis dobozkát simitottak végig ujjai, melyben pár ezer forint lapult, amit Gábor atyától és a vajákos Ilontól kapott "ajándékba", majd keze egy régi szőrkulacs nyakát markolta meg, elővette az utolsó félretett szilvapálinkáját, s gondosan bezárta a kredenc ajtaját.
S Jóska arcába kezdett visszatérni a pír, s lassanként reszketeg lábbal, de kibujt az asztal alól. Laca öntött egy kis szíverősítőt magának, s sógorának Jóskának is, majd tósztra emelte a kis kupicás poharat "-No ezt a kabócát kapjuk be a nyári esték tiszteletére!" Majd szempillantást követve lehajintották a stampedlit a gigájukon, amely kellemes érzéssel selymesen csúszott le a gyomrukba, s jóleső érzéssel töltötte el őket. Sokáig üldögéltek még így az estében. Eközben a róka a falutól már jóval messzebb egy árokparton figyelt megmeredve, s mezei egerek mozdulatait fürkészte, hisz éhen ő sem maradhatott....
(S.Cs.)
Íródott: 2021. év Áldás havának 7.-ik napján
Izgalms írás ! Gratulálok
VálaszTörlésKöszönöm szépen!
VálaszTörlés