2021. január 28., csütörtök

Halakkal dermesztő

Dermedten fagyott a folyóparti erdő. A fák ágai mozdulatlan fehérségbe meredeznek az ég felé, szinte kezüket nyújtva könyörögnek a napnak egy kis alamizsna melegségért. De a nap válaszra sem méltatja a fákat, duzzogva burkolózik vaskos köddunyhájába, s szürkeségre kárhoztatja a tájat. Egy magányos csipkebokor őrizget még néhány bogyót, s őszről itt maradt zöldellő levelet, hirdetve az élet reményét. Az erdőn keresztül osonó folyó csendesen teszi a dolgát, s halkan szemléli a part menti fagyott világot. Egy itt telelő kormoráncsapat rendre alábukik a vízben, s a vermelőhelyeken összegyűlt halak tömegeit dézsmálja. Van, ki testes zsákmányával alig bír kikeveredni a vízből, ám szemlátomást ügyet sem vetve a fagyra, vígan falatozik. Sír a szem, a szép halak gyötrően kínos halála láttán, s a hó véres, a part a mészárszék. Néhány kormorán él itt egész évben, jelenlétük nem zavaró, ám a téli időszakban ide költöző csapatok fekete serege bizony kifosztja a vermelőhelyeket, lakomáznak, amíg van miből.




A csend fojtogatón két marokkal szorítja a környéket. Fura.. Mintha földöntúli tájon járna a látogató. Hang se rebben, ág se zörren, s a levegővétel is fáj, hisz torkon ragadott mindent a zimankó. Minden lépés a havat ropogtatja, s iszonyú robajként hat az ártér némaságában ahogy elreccsen egy ág a lábam alatt. A hangra felkapja fejét egy kis ökörszem, s villámgyorsan tovareppen egy keresztbe dőlt ág alá. Egy vadcsapás keresztezi az utat, sok lábnyom, melyen őzek nyulak, szarvasok járnak inni a folyóra. Vannak köztük frissek, alig pár órásak. Valami van a fák közt. Még nem látni, de érezni a jelenlétét. Valami érzem, hogy figyel. Minden mozdulatom, minden rezdülésem. Meghallhatta, ahogy a havat ropogtatja csizmám talpa. Érzem az átható figyelmet, érzem, hogy szemek kísérnek minden lépésnél. Áthatol rajtam a tekintet. Erdei lidércek? Csak nem? Szemek. Éles szemek, melyek mágnesként nyugszanak rajtam. Tudják, mi a következő mozdulatom, sejtik mit is akarok. Kisvártatva megpillantom a fák ágai tetején gubbasztó fenséges kinézetű ölyvet. Hatalmas, s szép ragadozó, ki mozdulatlanul prédára les, ám most engem néz! Zavarja őt a jelenlétem. Zavarja, hogy illetéktelenül beléptem a vadászterületére. Bosszús tekintete van. Nem állom a szemkontaktust, érzem, én vagyok a betolakodó, inkább kerülöm egy kissé az őrhelyéül szolgáló fát. Ha nagyobb lenne, talán szárnyra kapna, s úgy kergetne ki az erdőből, hogy oda soha visszatérni nem kívánkoznék. De megszokta, az ember ellen nem tehet semmit. Így magában bosszankodik, mérgelődik. Látszik a tekintetéből. Szikrát vet a szeme...


Gyorsan áthaladok a fa alatt, ahol strázsál, tudom, végigkísér a szemeivel. Érzem a hátam mögül is, szinte égeti a tarkóm a tekintete. Könnyedebben lépkedek, hiszem, hogy megenyhül haragja ahogy távozom, s mintha hallanám, hogy szárnyra kap, s egy majd 50 méterre levő kőris száraz ágára telepszik. Bizonyos távolságokon ott gubbasztanak. Héják, ölyvek, egy-egy sólyom. Némán tollaik közt figyelnek. S tudom, mint egy híradó lánc, jelzik egymásnak jelenlétem, egy fejbiccentéssel, egy hirtelen tolligazgató szárnymozdulattal, hogy észrevettek, tudnak rólam. Szemmel követnek. Az erdő tudja merre járok, mit csinálok. Legalább nem vagyok egyedül. A loncsos nadrágszáram a rátapadt hótól nehezen verődik minden lépéssel a bakancs szárához. Oldalamon a szütyő, benne a szikkadt kenyér dumója, egy hagyma, szelet füstölt szalonna. Talán tüzet teszek valahol, s nyársalok egyet, ha megéheznék, s a kezeimet is kicsit megmelengethetem. Szedek némi csipkebogyót, s kökényt, bevallom kóstolok is belőlük. Marad így is otthonra teának, lekvárnak, pálinkát ágyazni. Mosolyt csal arcomra zamatos ízük. Megszorongatta már őket a fagy, ám ettől kissé édeskésebbek, puhábbak. Szegény ember szilvájaként is emlegetik a kökényt. Ezzel vitába szállnék. Gazdag az, kinek módja nyílik megkóstolni. Szegény, ki csak képről látja.... 



Néhány száz méter után kint a vízparton egy hódok által kidöntött fa hever, akár egy lóca, amelyre épp jól esik a megfáradt vándornak kicsit leülnie, ha lesepregette róla a havat.  Kékes füst száll fel, ahogy nagy nehezen meggyullad a nedves rőzse, s recsegve, ropogva sűrű füstöt okádva lassanként meleget is kezd adni. Odébb van még a kiszebáb égetés, az is hasonlatosan kap lángra. Hamar nyársat faragok, s már serceg is a szalonna, s zsírja vígan szemetel a kenyér dumójára. Jóllakottan terpeszkedek az erdei lócán, s gyönyörködöm a januári erdő szépségében. Nehezen indulok, pedig a tűz parazsa is lassan kihuny. Hóval betakarom, elalszik végleg, füstje is eltűnik, csak a ruhámon marad meg emléknek. Kisvártatva lábaim újfent a kilométereket számolják hóban ropogtatva...


Mint sötét szalag, úgy csörgedezik a kis folyó át az erdőségen. Mozdulatlan vízfelszín a sekélyebb részekre bepillantást enged. Kristálytiszta a teljes vízoszlop. Hamar összerakom a horgászbotot, s a közeledő alkony miatt iparkodnék csalihalnak valót fogni. Az úszó dermedten araszol a vízzel, s lassan teszi a métereket. Kezemmel lassan adagolom az orsó dobjáról lefutó zsinórt, közben árgus szemmel figyelem az úszó minden rezdülését. Az első 5 úsztatás során a kis úszó 20-25 métereket tett meg minden behatás nélkül. A kezem eközben majd ráfagyott a botnyélre. A következőt még leúsztatom, s ha nem lesz semmi, összepakolok. Mintha varázsszavak lennének. Ugye, mennyiünkkel megtörtént már ugyanez? Alig haladt az úszó 2 métert a víz hátán, mintha valami megpöccintette volna. A képzelet csúfos játéka csupán? Erdei lidércek aljas tréfája? Egy víz alatt sodródó apró uszadék gonosz játéka? Mire végiggondolom, alig millilitert merül az úszó, s mintha a sodrás sebességéhez képest aprón megtorpanna. Rutinos mozdulatok, csuklóból megy a gyengéd, ám határozott bevágás. A szerelék végén valami rúg!!! Ellenáll, s belefeszül a sodrásba. Ereje van, de hamar elveszti, s engedi, hogy arra húzzam, amerre akarom. Néhány kisebb fejrázással jelzi nemtetszését, pocsol még egy cseppet, ám máris a kezemben tátog egy szép királyhal, vagy ahogy hivatalosan nevezik, egy leánykoncér. S ha egyszer valami elindul.... 



Nem lehet abbahagyni. Igaz-e? A szürkület itt van a nyakamon, s én egyre másra fogom a koncért, a bodorkát, szilvaorrú és karika keszeget. Micsoda móka így januárban. Egy határozott úszómerülést követően bevágok. Mintha elakadtam volna valamiben, ám az a valami megindul, árral szemben, fölfelé. Tudom hogy márna. Azonnal lazítok a féken, hagy fárassza ki magát. Az orsó szépen adagolja a zsinórt, miközben a bot ütemesen hajlong a hal fejrázásaira. A gyűrűk jegesednek, félek, baja lesz a zsinórnak, kissé ráfeszítek a fékre, hogy hamarabb kézhez húzzam a halat, egy csodaszép márnát.



Azt sem veszem eszre, hogy kezeim alig érzem már, s pakolni kellene. Örülnék, ha ha simán menne. Végre fogok egy küszt, amelyet feláldozok csalihal gyanánt majd az estére. Kínos az összepakolás. Két kezem a szám elé teszem, sűrűn lehelem, hogy meginduljon a kellő vérkeringés. Mintha ezer tűt szúrnának bele, de aztán lassan sikerül túl lenni a nehézségeken. Lassan, szinte fájdalmasan pakolok a horgászzsákba, fájdalmas felhúzni megdermedt ujjakkal a cipzár kocsiját is. 




Az estére kiszemelt hely alig ötszáz méterre van. Mire odaérek, rám sötétedik. Fejlámpa fényében vetem be a két fenekező botot. A küszt kettévágva mindkét bot kap egy-egy friss halszeletet csalinak. S kezdődhet a várakozás. Szikrát vet a zimankó. Havas, csillám az erdő, s a csillagok is sápadtan pislákolnak a fejem felett. A kifújt levegő sűrű párájától alig látok, s a szakállamra ráfagy azonnal a párás lehelet, zúzmarássá varázsolva ábrázatomat. A két bot hegyén két kis halványzölden pislákoló fénypatron várja, hogy dolgát végezve táncba kezdjen egy jó kapás nyomán. Sokszor némák maradtak a télen, s sokszor eljárták már a csárdást is, ha úgy adódott. Egy kis idő elteltével a jobb oldali botomon apró kapással jelentkezik egy bucó. Legalább valami érdeklődik a felkínált csalira.


Szeme visszaveri a fejlámpa fényét, akár a süllőé. Fura egy hal. Terepszínű külseje miatt a mederlakó kommandósaként tartom számon őkelmén. Alig hogy visszaengedem, a másik boton határozott kapással jelentkezik valaki. Kivárok. Muszáj. A horgász legnagyobb ellensége a saját türelmetlensége. Ezt újra és újra meg kell tanuljam, ha lankad a koncentráció, s elsietem a dolgokat. Hirtelen megrántja a botspiccet, majd újra, és újra. Majdnem a negyedik odahúzásra vágok be. Érzem, valaki küzd a horog végén. Egy édesvízi tőkehal, vagy ahogy magyar földön nevezik, menyhal az, akinek megtetszett a friss halszelet. 


Él a víz, csak csendben, téliesen, finoman. Még egy negyed órára visszadobom mindkét botot, s egy jelentkező akad még az estére indulás előtt egy ifjú őn személyében. Jó erőben levő fogatlan ragadozó. Kezdem élvezni az estét. Van itt hal kérem szépen, nem evett ki még mindent a kormorán, színes a januári halfauna.


A hideg viszont indulásra sarkall. A pakolás során mosoly húzódik arcomra belegondolva, hogy a csaliként használt küszön kívül mindenki visszanyerte a szabadságát. 


S észrevétlen lábam újra a csillagfényben szikrázó havat tapossa. Egy bagoly les az erdő szélén, mint az éjjeli őrszem figyeli minden mozdulatomat, a nappali szolgálatos sólymokat már nem látni. Az erdő él. Télen is. Őrszemek, mozdulatlan strázsák biztonságában alusznak a fák. Még mélyebb a csend, míg hazafelé taposom a havat. Szinte hangos a gondolat, akár a kimondott szó. A hófelszín csillapítja némiképp a teljes sötétet. Lassan haladok, ám jól látok a félhomályban a hó miatt. Mintha egy árny haladt volna el előttem alig nyíllövésnyire, mielőtt kiérek az erdőről. Megtorpanok. Mozdulat nélkül hallgatózom. Mi lehetett. Néhány ág mintha reccsenne, de elnyeli a csend. Lassan erőt gyűjtök, s újra a hóban lépkedve igyekszem kijutni az erdőről. Lépteim ütemes hóropogtatását aranysakál üvöltése töri meg, s hirtelen összerezzenek, belém hasit a rettegés, hogy talán gyermekkorom humanoid szőrös szörnye a Kókó vetette utánam magát, hogy végre elvigyen, végre kézre keríthessen, elkaphasson, ahogy az idősebbek gyakran emlegették "-Viselkedj, mert elvisz a Kókó!", ám mivel nem hallom, hogy zihálva ágakat recsegtetve, fogakat vicsorítva közeledne felém a rettegett erdei szőrös lidérc, nyugodtan, ám kissé sietősebben folytatom az utam, gyakran hátra-hátratekintve. Ki tudhatja..., Egy újabb üvöltés, közelebbről. Velőig hatoló rémületes hang, kiráz a hideg is.  "-Ejj, hogy fognátok be a gambátokat!"-fakadok ki. Közel a falu, megkondul a harang, pár száz méter csupán, s hazaérek. Lassan melegszek át otthon. A hokedlin ücsörögve, forró teát szürcsölve eszembe jut az erdei lóca, az elfogyasztott  jóízű sült szalonna, a kenyér csepegtetett dumója, a folyók megannyi lakója, az erdei lidérc a Kókó, s a tél csípős szellőcsókja. Elmosolyodom. Ilyen egy igazi túrázós, horgászós délután, amire vágyakoztam. Még ha január Papó a halakat a kezembe dermesztette is, ha kivereslett ujjaimmal alig éreztem a tapintást is olykor, ajándék a kint lét.

(S.Cs.)


Kelt: 2021. év Fergeteg havának 28.-ik napján

2 megjegyzés:

  1. Jó volt kicsit kint lenni kèpzeletben...kint lenni veled. :)

    VálaszTörlés
  2. Hamarosan enged a tél szorítása, s megérinti lehelletével a tavasz a tájat!

    VálaszTörlés