Konokon koppanó léptek

Szitálós, ködös, nyirkos a decemberi este. Hűvös nedvedző leheletével vizenyőssé ölel a kora téli alkony. Elárvult falevelek nyújtózkodnak a tócsák fogságában a szélnek folyvást segítségért kiáltozva. Kihaltak az utcák. Üres sikátorok málló vakolatú falai közt lelket sem látni sehol. Hangosan koppannak a léptek az ósdi kopott macskaköveken. Egy szűk sikátor málladozó falai közt sietősre fogom a lépteim, miközben alig férek el rajt magam is. ha szembe jönne valaki, féloldalt kéne forduljak, hogy elmehessen mellettem. De nem jön senki. Minden lepésem visszhangot ver a falakról, s olyan érzésem támad, szorosan a nyomomban követ valaki. A fakult foghíjas közvilágítás épp csak annyi fényt ad, hogy ne menjek a falnak, homályosan a ködben tudni véljem, merre vegyem az utam. Üres, rozsdás konzervdoboz zörren egy kuka mögött. A házak közt egy koszlott szőrű csapzott kóbor macska oson csendesen, egy pillanatra néz csak felém megvetően, ügyet sem vetve rám éjjeli egérvadászatra indul. Néhol halvány fény szűrődik csak ki az ablakokon, de a félelem gyorsan függönnyel takarja el a szökni vágyó világosságot. Tudom, hogy a függönyök mögött fürkész szemek vizslatják minden léptemet. Súlyos, vásott bőrbakancsom kerüli a pocsolyákat. Még a seregből maradt valami csoda folytán a birtokomban. Bő két és fél évtizede tapossa velem a tájat, s csak talpat kellett rajta cserélni vagy kétszer az idők során. Egy száraz fűszál ragadt meg a bakancs sarkára kapaszkodó agyagos sárban. S minden lépésnél vígan lengedez, mint tollas kalapon a pávatoll. Fázósan húzom össze magamon a kabátom, s fülemre a kötött sapkámat. 

Egy fénytelen utcasarkon megállok egy cigarettára. Hangosan sercen a gyufa ahogy lángra kap, s két kezemmel szinte ölelem a szél ellen a lángocskát, mely izzó parázzsá válik cigarettám végén. Kezem a megpárásodott szakállamhoz érve érzi a nyirkos hideget. Mélyet slukkolva a cigarettába lassan, nagyon lassan engedem ki a füstöt, amely a kilélegzett párával, s a novemberi köddel szorosan összekapaszkodva lassan száll a háztetők felé. S míg tart a cigaretta, eszembe jut a folyópart, melyet nemrég hagytam magam mögött. Csendes a városka. Pedig még épp besötétedett, a hűvös estébe mégsem kívánkozik ki senki. Se a házak közé, se a folyópartra.  Én vagyok csupán, ki oly megszállottja a folyónak, hogy meg ilyenkor is azon morfondírozom kint az erdőn, hogyan szenderült álomra a természet ily hamar? S nem rettent vissza se hó, se szél, se magánya az estnek? Megyek,míg lábam bírja, taposva sarat, s havat ha kell? Pedig itt van már a nyomomban. Megcsap a hűs lehelete, érzem,  s hallom mit fütyül a szél..

December sóhaja

Valahol már dér szorítja,

Jeges markával a rétet,

Dermesztő hűs lehelettel

A csillogón konokon lépked.

Valahol vad szél kergeti

A fák alatt tekergőt,

Egy őz anyát gidával,

A szökkenve didergőt.

Valahol széttöri a csendet

Gúnyosan vadul felnevet

Elárvult tavaknak tükrére

Ékes jégpaplant tereget

Valahol bokrokat öltöztet

Ragyogó zimankós ruhába

Csipkével szórja az ágakat

Vaskosan ékes zúzmarába

Valahol madár ha szólna

Trillája elhal a csendben

Reszketeg tollait borzolva

Kushad a fénytelen éjben

Valahol erdei ház gubbaszt

 Körötte fenyves morajlik

Árván didergő kéményből

Szelekkel a füstje vitázik

Valahol előhúzza kését,

Szikrákat lop a csillagoktól

Mint éles penge vág a hideg

Kacagón jégcsapot varázsol

Valahol már havat szór 

Szorgosan fehérre meszel

Elaltat erdőt, legelőt

A zord arcú vén december.

Nincs más velem, mint a két megöregült horgászbotom. S ha találkozom valakivel, az csakis valami hal lehet, aki rettenve tekint rám azon gondolattal, vajon mi lesz a sorsa? Vajon élhet e még, vagy elviszem a karácsonyi asztalra?  Gyakorlott mozdulatok. A fénypatronok a botjaim végén vad táncba kezdenek az este, s fárasztok valamit. Valamit, mert sosem tudni, az éj sötétjében a víz alatt ki az, ki össze akarja mérni erejét az enyémmel. Egy különbség van csupán. Ő az életéért küzd, én csak az élményért, vagy egy finom tányér ételért. Ö kétségbeesett, én csak izgatott. Én mosolygok, mikor meglátom, ő megretten, riadt szemekkel esdekel. Mikor visszaeresztem, ő megkönnyebbül, én elégedett vagyok. Ugye minden csak nézőpont kérdése. Halak, emberek, vizek, erdők.... 

 

Halak járják az estét, nyughatatlan a fogyatkozó élelmet keresve. S én számolom a hullócsillagokat, vagy épp hallgatom az ébredő baglyok huhogását. Csendesen telnek az esték. Eltelik az idő gyorsan, s eggyé válok a kinti világgal gondolatban, míg haza nem indulok két bottal kezemben, zsákkal hátamon...

Az utolsó slukkal füstszűrőig égett eközben a cigaretta. Elhamvadt, s kesernyés illata az utcasarkon maradt még egy ideig. Befordulva a sarkon megszaporázom lépteim, bizony megrázott a hideg egy pillanatra, hiába, a tél utat talál magának a kabát alá is. Hosszú, sápadt lámpák fénye által alig foghíjasan megvilágított utca. Valami csiklandozni kezdi az orrom, arcom pirosán melyet megcsípett a szél, már nem is érzem, csak az orromon. A legközelebbi lámpa halovány fényében látom, szállingózni kezdett a hó.  A füstölgő kémények szúrós széngazszaggal tömik meg orromat, s az út kövén egyre inkább fehérleni kezdenek a földet ért hópelyhek. A kapu előtt már nyomot hagy a bakancsom talpa a kövezeten, mielőtt belépek azon, még egy utolsót visszatekintve az erdő, s a folyó felé halkan suttogom:

KÖSZÖNÖM

Békés, Meghitt Ünnepeket!

(S.Cs.)

Kelt: 2020. év Álom havának 19.-ik napján