Szelek hava, tompa tavasz halk dallama

Szelek hava. S szelek birodalma. Nem hiába itt e tájon megharcolna a hős, Don Quijote de la Mancha vég nélkül napestig, hisz szélkerékből e vidéken nincs hiány. S ihletet kapna a nagy Cervantes, s bizony lenne dolga a hű fegyverhordozónak, Sancho Panza-nak. Szélkerék, szélkerék, amerre a szem ellát, mind megannyi forgó rotor, halk surrogással forogva mozdulnak iszonyú lapátjaik, valóban úgy, akár óriások karjai, úgy forognak, lengenek, s árnyékuk félelmetesen gyorsan szeli át az alattuk éledező vetést. Felpezsdülne a látványra, s kopját szegezve rohamra indulna a híres Don szerelméért, Dulcinea-ért! De ennyi szélkerék... Rettegve kerülik nagy ívben a madárrajok, az iszonyú óriásokat, talán csak Hugin és Munin, (Gondolat és Emlékezet), Odin két legendás hollója mer szárnyalni köztük, kedvükre küzdve a szelekkel, óriások karjaival, legalábbis  az alkonyban nekem néha úgy tűnik....

Kilépve az ajtón, arcon vág a tudat, itt mindig fúj. Hol északról, csontig hatoló didergős, kabáton át apró tűkkel, gyakran még hózáporral szúrkáló, kalapot messzire görgető! Van, hogy délről, enyhe meleg pulóvert leszedős, nyár közeledtét hirdetőt. Egyszer nyugatról, hajat, szakállat borzolós, gyors nagycseppű záport adó. Olykor pedig keletről is száraz, szemet könnyeztetős. Fúj.  Mindig csak fúj. S az itteniek megszokták, szinte fel sem tűnik, hacsak az nem, hogy éppenséggel átmenetileg csak, de éppen nem fúj. Akkor is azt mondják, "De fújni fog!" Ez viszont teljességgel bizonyos! Van, hogy egy nap, minden irányból fúj. S még akkor nem is beszéltünk a Dunáról, a folyókról, melyeknek saját szele van. Ha éppenséggel sehol nem fúj, a víz mellett a szél akkor is szolgálatban van. Ott fúj. S az épp életre kelő falevelek vidám táncot járnak a  folyóparti enyhe széllel...

Elhagyva a szélkerekek birodalmát nincs oly messze az Ágrendszer, s az erdő. Az erdő, mely mindig élettel teli, s kinek érzéke van hozzá, meghallja az erdő szavát. Mikor nevetve dalolnak a fák, megannyi rügy megfakadt ágain, ismerős dallamot hoz a kósza tavaszi szellő, rám köszönt a kikelet. Súlyos lábnyoma itt van még a télnek, megborzad még a mező az emlékek terhe alatt, de pirkad már keleten, s az elárvult fészkekbe is visszatértek a lakók. friss zöld szint festenek füzek a folyópartra, langymeleg húzza le rólam a kabátot, érzem a nyíló virágok illatát, lehunyt szemmel próbálom megőrizni magamnak. mint egy csavargó. az erdők alatt kóborló, avart taposó koszlott vándor. Kinek fülében ott vannak a dallamok, s orrában a kikelet sóhajának lenyomata. vidám, mosolygós szemével körbetekint a folyóparton, hol egy szürke gém lépked a part menti fövenyen.. 

Félvad kacsa, vagy elszabadult kacsa, ki nem rab többé...

Egy közeli falucska utcáján jöttem keresztül. Autóval sem találkoztam, emberekkel sem nagyon. Mélabús gémeskút köszönt csak rám ímmel-ámmal a falu határában, s én csak biccentettem felé egy "Adjonistent". A falucska közepén ráccsal zárt ajtajú málladozó falú, roskadt nádtetős vénséges kocsma keserves szipogása ütötte meg fülem. Megtorpantam egy pillanatra. Az ajtó felett rozsdálló kopott lemezcégér hirdeti, hogy Italbolt. Kérdeznem sem kell, súlyos lehelettel jön a sok keserv. Nem ücsörög itt, s nem is álldogál ajtajában senki. Felverte a gaz a bejárat törött két lépcsőfoka mentét. Hol lehet most az ősz borostás kisöreg, ki csoszogva lépdelt a pultig, aki remegő kézzel itta meg reggelente az első cseresznyét, majd hideg gyöngyözőpoharú savanykás fröccsel öblögette reszelős hangot adó vén szottyadt gigáját? Hol vannak a reggelente munka előtt szívmelegítőt bekapó kőművesbrigádok álmos tekintetű cserzett arcú munkásai, kik óramű pontossággal érkeztek hajnali nyitásra, hogy a "szemcseppet" bevéve időbe kiérjenek még Labanciába? Hol vannak a nyugdíjas kártyások, akik elkopott szélű zsíros paklival múlatták az időt napestig olcsó szénsavat vesztett savanyú sörrel az asztalon? Hol vannak a kerekedő szemű turisták, akik néha  elborzadva meglibbentették a ragacsosan mocskos szalagfüggönyt a bejáratnál, legyőzve a pesti éttermekhez szokott sznobista mivoltukat, remegő hangon hideg üdítőt és jégkrémet keresve? Hol vannak a sipítozó kendős öregasszonyok, akik záróra táján jöttek elázott férjurukért, kiknek nem akaródzott még maguktól hazamenni? S hol van az író, ki minderről hírt visz, ki elmondja mennyire elárvult az élet. Vajon visszatérnek-e a vendégek, kik most rejtve a kis vegyesbolt sarka mögött öblítik le sutyiban kiszáradt torkukat, miközben ide-oda tekintgetnek riadtan rendőröktől tartva? 

Gondolatok fáradtan elhalkulnak, s észre sem veszem, mikor hagyom el az utolsó házakat, nyomomban csak a szél hátán lovagló porördöggel. Itt kerítés sincs, a falu határa meghatározhatatlanul összeolvad a hullámtéri erdő szélével, s a gáttal. Halványzölden pompázik az üde túlparti füzes, s gépies mozdulatokkal csalizom fel a horgot, vaskos harmatgiliszták tekerednek rajta reményvesztetten, s már csobban is a vízben a szerelék nehéz ólmával gyorsan a mélybe törve. Erős sodrás majd 11 méter mélységet takar, egy örökkévalóság mire koppan a 150 grammos ólom a mederfenék kavicsán. 

Egy szürke gém les rám a túlparti sás mellől. Egy pillanatra megtorpan, ám ügyet sem vetve rám tovább gázol a sekélyesben. Megjelenik egy küszvágó csér is, köröz néhányat a víz felett, s villámgyorsan lecsap, sebészi pontossággal. Körülötte vadászgépként cikázó füstifecskék raja  vesz vámot a még épp előbújó rovarok közül. Éled....  Az alkonyatot a vadkacsahúzás jelzi, s  kicsalogatja a koszlott szőrű rókát a rejtekéből, amely szintén ügyet sem vetve rám, kissé kerülve engem, majd kőhajításnyira elhalad a közeli falu felé, hízott tyúkvacsora reményében. S én csak állok ott szótlanul, s élvezem, hogy az élet filmkockái a szemem előtt peregjenek. A víz. Előttem oly burványokat, örvényeket kavar, a hullámok  összeölelkezve táncolnak, lassul a ritmusuk, s végül eggyé válva folytatják az utat. Egy denevér ütközik kétszer is a zsinórnak, álkapást csinálva felébreszti bennem egy pillanatra a reményt, amely oly gyorsan szertefoszlik, akár a hajnali pára napkeltekor. Megcsikordul a kavics a lábam alatt, mikor trappolni kezdek a botok felé, ahol az egyiknek, s az utolsó pillanatban kapaszkodom a nyelébe, mely hirtelen a víz felé lódul. Ez nem a bőregerek játéka! Keményen húz. A víz erős nyomása, a vízoszlop ereje, a sodrás, mind az ellenfelet segíti. Hogyisne tenné, hisz ő van otthon, én vagyok a betolakodó. Szinte két vasmarokkal húzza vissza a mélybe a halat a folyó, s az orsóm is alig bír vele, fel-felsír a szerencsétlen. A hal jó szokásához hiven küzd, farkával oda-odaver a zsinórnak szabadulás reményében. Végül elfárad a harc, s a zsákmány ott tekereg a lábam előtt egy szép reményű márványtestű ifjonc harcsa. 

Gyenge medvehagymaillatot hoz felém a szél az ártéri erdő felől. Miközben mélyet szippantok az enyhe fokhagymaízű levegőbe, nem messze a lábam előtt egy nutria evickél partra. Gömbölyded szőrös test. Fekete szemei tekintetem fürkészik, majd a közeli nádfal felé oldalog el, s nem törődik tovább velem. 

Halkan loccsan a víz néhol, keszegek kergetik egymást, vagy épp pajkos násztáncot járnak, az alkonyat gyorsan tovatűnő perceiben...

Él a víz, sompolyog a kerítések alatt a tavasz.  Harcsák, márnák, keszegek, testes domolyok, medvehagyma, gombák, zöldellő erdők, s a szűnni sem akaró szél. Ez hát az április, a Szelek hava.  Fülemben csengenek a régmúlt bölcsességei, szólásai, szájhagyomány által megőrzött féligazságai.... Ahogy  a régi öregek mondták, "Akkor kell harcsára kimenni, mikor a fűz levele akkora már mint az egér füle!"

Igazuk volt.....

Ez hát, maga a Szelek hava, s fülemben táncot rop a tompa tavasz halk dallama.

(S.Cs.)

Kelt: 2021. év Szelek havának 30.-ik napján

 

Ébredés után

Februárban berobbant a tavasz...Tél se volt igazán, havat talán egyszer láttunk, s elraktuk emlékezetünkbe, hisz ki tudja, mikor is lesz még egyszer olyan idő, hogy élvezhessük, amint a fehérség időlegesen eltakarja a világ szürke mocskát. 

Berobbant más is. Az elátkozott covid. Így letttem bezárva korunk pestise miatt, s heteken át álmodozhattam csak a folyópartról... Rabként, szinte csak a vasgolyó hiányzott a nehezen csörgő lánccal, amely visszahúzza lépteim. Nehezen vettem a levegőt, rendesen megtámadott.  Fulladozva a mondataim felénél elfogyott a szufla. Kétségbeejtő, de nem reménytelen a helyzet. Küzdenem kellett, s naponta súlyos csapásokat védve, próbáltam túlesni a vírus vad támadásain, majd én következtem a pofonokkal.... sokminden, mint ez is, fejben dől el. Akarni kell. Akarni a felépülést, s a szervezet megmozdul. Fordult a kocka.  Mikor kissé erőre kaptam, s már börtönőreim nem zárták rám a vaskos cellaajtó láthatatlan rozsdáló lakatját, bizony kimerészkedtem a közeli Lajtára. Nem sok időre, először, mindig csak másfél, két órára. 

Büszke győzőként tekintettem vissza megvert ellenségemre a virusra. Megtépázva, kissé viharverten, de életben, s bizakodva néztem le elsorvadt porban fetrengő ellenségem szánalmas vonaglására. Ugyanúgy végezte, mint egykor azok, kik ellenem kezet merészeltek emelni. Véresen, megtörten könyörületért esdekelve nyomorult patkány módjára vinnyogva hason csúszva. Nincs kegyelem, tán ez volt leolvasható az arcomról, melyet immár mosolyogva simított a folyó télvegi szele. "-Ütött az órád, s én átléptem rajtad..."

Nem késtem le semmiről, a hóvirág éppen bújt kifele, hogy aztán fehér szőnyeggé változtassa az erdő alját, elhitetve a messziről alánézőt, hogy hótakaró fehérlik még az ártérben.

A horgászatok ilyentájt a finomszerelékes úsztatásé voltak többnyire. A rendkívül tiszta vízben bizony elég finomra kellett venni a figurát, nem egyszer a 10-es fluorokarbon előkén figyegő apró horgon levő csalira volt csak kapás. 

A halak nem voltak restek. kárpótoltak az elvesztegetett hetekért, bizony megsiratták olykor az orsót, s keményen hajtogatták az öreg matchbot pálcát. De jól eső érzés volt ez. Végre. Végre horgaszom, hal is van, meggyógyultam, kint vagyok... mi kell több?

Február végén már előbújt a medvehagyma,a kikeletet sejtetve

Kora tavaszi kompozíció

Az estéken bepróbáltam a nagyobb halakat is fenéken, de csak néhány finomkodó keszegkapásig jutottam

Nyúldomolykó, a hétszázát, majd egy évtizede nem találkoztam vele, főleg nem a Lajtán

A jobb koncérok a finomszerelékes úszós bottal bizony komoly csatákat vívtak

Véleményem szerint a keszegfajok közül a szilvaorrú a legharciasabb

Jöttek szépen sorban, koncérok, szilvaorrúak, egy-két jobb karikakeszeg, néhány csoffadt kis bodorka, testes domolykók, s bizony akadtak nagyobb halak is. Akadt a horog. Behúzott komótosan a hal a folyó közepére, s megallt a sodrással szemben. Próbáltam felém erőltetni, de nem ment. A szerelék határait súrolta a próbalkozásom, a bot szinte karikában, a zsinór pattanasig feszült, de az ellenfel csak komotosan rúgott párat, s már be is lazult a szerelék. A kis horog kifordult. Szerencse kell, hogy ne igy történjen. Nagyobb horgot nem kötök, az kizárja most a kapást.

Egy csodás napon valami mélybe rántotta a kis úszót a Mosoni-Duna partján

A bot megfelelően hajladozott a még csak sejtett harcos izmai alatt

Hamarosan szákba tereltem az ifjoncot

Remélhetőleg hagyni fogják felnőni, én megadtam neki az esélyt fotó után

Bizonya koratavaszi napsütés eszembe juttatta a domolykokat. Elővettem a pergetőbotot magam is. Mélyre törő kis wobblerekkel, apró twisterekkel próbálkoztam minden eredmény nélkül. Visszatértem a jól bevált finom szerelékes úsztatáshoz, s gyakorta cserélve a felkínált csalit, változtatva az ereszték hosszán, az úsztatás sebességén, egyszer csak belehúztak a halak. A hideg alig 4 fokos víz ellenére elképesztő erejű kapásokban volt részem, s nem is tagadhattam le, hogy kik azok, akik ilyenkor is, ilyen erővel bírnak. Hát a lajtai domolykók. Alig másfél óra alatt majd egy tucattal sikerült küzdeni, s néhányuk egy fotóra meg is pihentek a szárazon, hogy aztán a vízbe visszahelyezve boldogan kergethessék majd egymást így kora tavasszal. Ha már itt tartunk. Haragszom azokra, akik hazahordják a domolykót. Gyakran hallom: "Jó az az ecetbe!"....

Pffff. Ilyenkor kijövök a sodromból, az ecetbe uborka, káposzta való, nem a hal, főleg nem a domolykó. A legszebb hal. Az egyik legszebb. Nagyon hosszú idő alatt nő meg, s bizony háborgok,mikor hallom azzal dicsekedni a helyi húshorgászokat,hogy..."Fogtam vagy ötöt,jó három kiló volt, haza is vittem, jövök holnap is...:"

Szégyen

Hát nem gyönyörű? Csupa erő

Az alkonyat kemény harcos szilvaorrúakat is 

Vajon a kormoránok sebezték meg ezt a balinifjoncot a Lajtán?

Az est a domolykók és a nagyobb szilvaorrúak közti versengésről szól

Az esti úsztatások kecsegtetőek voltak. Az alkonyat mindig meghozta a testesebb harcosokat az etetés alá. Egy alkalommal elakadós jellegű kapást észleltem, de lehet, hogy csak a szemem csapott be. Bevágtam. Éreztem, jó halam van. a folyó közepére húzta be lassan a szerelékkel együtt a botot, s a karom kihajlította. Megállt. egy centit nem tudtam feljebb húzni a sodrásban. Ahhoz túlságosan gyenge volt a szerelékem, hogy erőltessem. Néhány komótos rúgást követően meglépett a tettes. Az élményt viszont nálam hagyta..

Olyan ez az egész, mint ébredés. Egy rossz álomból ébredés után írok...

(S.Cs.)

Kelt: 2021. év Kikelet havának 15.-ik napján

Halakkal dermesztő

Dermedten fagyott a folyóparti erdő. A fák ágai mozdulatlan fehérségbe meredeznek az ég felé, szinte kezüket nyújtva könyörögnek a napnak egy kis alamizsna melegségért. De a nap válaszra sem méltatja a fákat, duzzogva burkolózik vaskos köddunyhájába, s szürkeségre kárhoztatja a tájat. Egy magányos csipkebokor őrizget még néhány bogyót, s őszről itt maradt zöldellő levelet, hirdetve az élet reményét. Az erdőn keresztül osonó folyó csendesen teszi a dolgát, s halkan szemléli a part menti fagyott világot. Egy itt telelő kormoráncsapat rendre alábukik a vízben, s a vermelőhelyeken összegyűlt halak tömegeit dézsmálja. Van, ki testes zsákmányával alig bír kikeveredni a vízből, ám szemlátomást ügyet sem vetve a fagyra, vígan falatozik. Sír a szem, a szép halak gyötrően kínos halála láttán, s a hó véres, a part a mészárszék. Néhány kormorán él itt egész évben, jelenlétük nem zavaró, ám a téli időszakban ide költöző csapatok fekete serege bizony kifosztja a vermelőhelyeket, lakomáznak, amíg van miből.

A csend fojtogatón két marokkal szorítja a környéket. Fura.. Mintha földöntúli tájon járna a látogató. Hang se rebben, ág se zörren, s a levegővétel is fáj, hisz torkon ragadott mindent a zimankó. Minden lépés a havat ropogtatja, s iszonyú robajként hat az ártér némaságában ahogy elreccsen egy ág a lábam alatt. A hangra felkapja fejét egy kis ökörszem, s villámgyorsan tovareppen egy keresztbe dőlt ág alá. Egy vadcsapás keresztezi az utat, sok lábnyom, melyen őzek nyulak, szarvasok járnak inni a folyóra. Vannak köztük frissek, alig pár órásak. Valami van a fák közt. Még nem látni, de érezni a jelenlétét. Valami érzem, hogy figyel. Minden mozdulatom, minden rezdülésem. Meghallhatta, ahogy a havat ropogtatja csizmám talpa. Érzem az átható figyelmet, érzem, hogy szemek kísérnek minden lépésnél. Áthatol rajtam a tekintet. Erdei lidércek? Csak nem? Szemek. Éles szemek, melyek mágnesként nyugszanak rajtam. Tudják, mi a következő mozdulatom, sejtik mit is akarok. Kisvártatva megpillantom a fák ágai tetején gubbasztó fenséges kinézetű ölyvet. Hatalmas, s szép ragadozó, ki mozdulatlanul prédára les, ám most engem néz! Zavarja őt a jelenlétem. Zavarja, hogy illetéktelenül beléptem a vadászterületére. Bosszús tekintete van. Nem állom a szemkontaktust, érzem, én vagyok a betolakodó, inkább kerülöm egy kissé az őrhelyéül szolgáló fát. Ha nagyobb lenne, talán szárnyra kapna, s úgy kergetne ki az erdőből, hogy oda soha visszatérni nem kívánkoznék. De megszokta, az ember ellen nem tehet semmit. Így magában bosszankodik, mérgelődik. Látszik a tekintetéből. Szikrát vet a szeme...

Gyorsan áthaladok a fa alatt, ahol strázsál, tudom, végigkísér a szemeivel. Érzem a hátam mögül is, szinte égeti a tarkóm a tekintete. Könnyedebben lépkedek, hiszem, hogy megenyhül haragja ahogy távozom, s mintha hallanám, hogy szárnyra kap, s egy majd 50 méterre levő kőris száraz ágára telepszik. Bizonyos távolságokon ott gubbasztanak. Héják, ölyvek, egy-egy sólyom. Némán tollaik közt figyelnek. S tudom, mint egy híradó lánc, jelzik egymásnak jelenlétem, egy fejbiccentéssel, egy hirtelen tolligazgató szárnymozdulattal, hogy észrevettek, tudnak rólam. Szemmel követnek. Az erdő tudja merre járok, mit csinálok. Legalább nem vagyok egyedül. A loncsos nadrágszáram a rátapadt hótól nehezen verődik minden lépéssel a bakancs szárához. Oldalamon a szütyő, benne a szikkadt kenyér dumója, egy hagyma, szelet füstölt szalonna. Talán tüzet teszek valahol, s nyársalok egyet, ha megéheznék, s a kezeimet is kicsit megmelengethetem. Szedek némi csipkebogyót, s kökényt, bevallom kóstolok is belőlük. Marad így is otthonra teának, lekvárnak, pálinkát ágyazni. Mosolyt csal arcomra zamatos ízük. Megszorongatta már őket a fagy, ám ettől kissé édeskésebbek, puhábbak. Szegény ember szilvájaként is emlegetik a kökényt. Ezzel vitába szállnék. Gazdag az, kinek módja nyílik megkóstolni. Szegény, ki csak képről látja.... 

Néhány száz méter után kint a vízparton egy hódok által kidöntött fa hever, akár egy lóca, amelyre épp jól esik a megfáradt vándornak kicsit leülnie, ha lesepregette róla a havat.  Kékes füst száll fel, ahogy nagy nehezen meggyullad a nedves rőzse, s recsegve, ropogva sűrű füstöt okádva lassanként meleget is kezd adni. Odébb van még a kiszebáb égetés, az is hasonlatosan kap lángra. Hamar nyársat faragok, s már serceg is a szalonna, s zsírja vígan szemetel a kenyér dumójára. Jóllakottan terpeszkedek az erdei lócán, s gyönyörködöm a januári erdő szépségében. Nehezen indulok, pedig a tűz parazsa is lassan kihuny. Hóval betakarom, elalszik végleg, füstje is eltűnik, csak a ruhámon marad meg emléknek. Kisvártatva lábaim újfent a kilométereket számolják hóban ropogtatva...

Mint sötét szalag, úgy csörgedezik a kis folyó át az erdőségen. Mozdulatlan vízfelszín a sekélyebb részekre bepillantást enged. Kristálytiszta a teljes vízoszlop. Hamar összerakom a horgászbotot, s a közeledő alkony miatt iparkodnék csalihalnak valót fogni. Az úszó dermedten araszol a vízzel, s lassan teszi a métereket. Kezemmel lassan adagolom az orsó dobjáról lefutó zsinórt, közben árgus szemmel figyelem az úszó minden rezdülését. Az első 5 úsztatás során a kis úszó 20-25 métereket tett meg minden behatás nélkül. A kezem eközben majd ráfagyott a botnyélre. A következőt még leúsztatom, s ha nem lesz semmi, összepakolok. Mintha varázsszavak lennének. Ugye, mennyiünkkel megtörtént már ugyanez? Alig haladt az úszó 2 métert a víz hátán, mintha valami megpöccintette volna. A képzelet csúfos játéka csupán? Erdei lidércek aljas tréfája? Egy víz alatt sodródó apró uszadék gonosz játéka? Mire végiggondolom, alig millilitert merül az úszó, s mintha a sodrás sebességéhez képest aprón megtorpanna. Rutinos mozdulatok, csuklóból megy a gyengéd, ám határozott bevágás. A szerelék végén valami rúg!!! Ellenáll, s belefeszül a sodrásba. Ereje van, de hamar elveszti, s engedi, hogy arra húzzam, amerre akarom. Néhány kisebb fejrázással jelzi nemtetszését, pocsol még egy cseppet, ám máris a kezemben tátog egy szép királyhal, vagy ahogy hivatalosan nevezik, egy leánykoncér. S ha egyszer valami elindul.... 

Nem lehet abbahagyni. Igaz-e? A szürkület itt van a nyakamon, s én egyre másra fogom a koncért, a bodorkát, szilvaorrú és karika keszeget. Micsoda móka így januárban. Egy határozott úszómerülést követően bevágok. Mintha elakadtam volna valamiben, ám az a valami megindul, árral szemben, fölfelé. Tudom hogy márna. Azonnal lazítok a féken, hagy fárassza ki magát. Az orsó szépen adagolja a zsinórt, miközben a bot ütemesen hajlong a hal fejrázásaira. A gyűrűk jegesednek, félek, baja lesz a zsinórnak, kissé ráfeszítek a fékre, hogy hamarabb kézhez húzzam a halat, egy csodaszép márnát.

Azt sem veszem eszre, hogy kezeim alig érzem már, s pakolni kellene. Örülnék, ha ha simán menne. Végre fogok egy küszt, amelyet feláldozok csalihal gyanánt majd az estére. Kínos az összepakolás. Két kezem a szám elé teszem, sűrűn lehelem, hogy meginduljon a kellő vérkeringés. Mintha ezer tűt szúrnának bele, de aztán lassan sikerül túl lenni a nehézségeken. Lassan, szinte fájdalmasan pakolok a horgászzsákba, fájdalmas felhúzni megdermedt ujjakkal a cipzár kocsiját is. 

Az estére kiszemelt hely alig ötszáz méterre van. Mire odaérek, rám sötétedik. Fejlámpa fényében vetem be a két fenekező botot. A küszt kettévágva mindkét bot kap egy-egy friss halszeletet csalinak. S kezdődhet a várakozás. Szikrát vet a zimankó. Havas, csillám az erdő, s a csillagok is sápadtan pislákolnak a fejem felett. A kifújt levegő sűrű párájától alig látok, s a szakállamra ráfagy azonnal a párás lehelet, zúzmarássá varázsolva ábrázatomat. A két bot hegyén két kis halványzölden pislákoló fénypatron várja, hogy dolgát végezve táncba kezdjen egy jó kapás nyomán. Sokszor némák maradtak a télen, s sokszor eljárták már a csárdást is, ha úgy adódott. Egy kis idő elteltével a jobb oldali botomon apró kapással jelentkezik egy bucó. Legalább valami érdeklődik a felkínált csalira.

Szeme visszaveri a fejlámpa fényét, akár a süllőé. Fura egy hal. Terepszínű külseje miatt a mederlakó kommandósaként tartom számon őkelmén. Alig hogy visszaengedem, a másik boton határozott kapással jelentkezik valaki. Kivárok. Muszáj. A horgász legnagyobb ellensége a saját türelmetlensége. Ezt újra és újra meg kell tanuljam, ha lankad a koncentráció, s elsietem a dolgokat. Hirtelen megrántja a botspiccet, majd újra, és újra. Majdnem a negyedik odahúzásra vágok be. Érzem, valaki küzd a horog végén. Egy édesvízi tőkehal, vagy ahogy magyar földön nevezik, menyhal az, akinek megtetszett a friss halszelet. 

Él a víz, csak csendben, téliesen, finoman. Még egy negyed órára visszadobom mindkét botot, s egy jelentkező akad még az estére indulás előtt egy ifjú őn személyében. Jó erőben levő fogatlan ragadozó. Kezdem élvezni az estét. Van itt hal kérem szépen, nem evett ki még mindent a kormorán, színes a januári halfauna.

A hideg viszont indulásra sarkall. A pakolás során mosoly húzódik arcomra belegondolva, hogy a csaliként használt küszön kívül mindenki visszanyerte a szabadságát. 

S észrevétlen lábam újra a csillagfényben szikrázó havat tapossa. Egy bagoly les az erdő szélén, mint az éjjeli őrszem figyeli minden mozdulatomat, a nappali szolgálatos sólymokat már nem látni. Az erdő él. Télen is. Őrszemek, mozdulatlan strázsák biztonságában alusznak a fák. Még mélyebb a csend, míg hazafelé taposom a havat. Szinte hangos a gondolat, akár a kimondott szó. A hófelszín csillapítja némiképp a teljes sötétet. Lassan haladok, ám jól látok a félhomályban a hó miatt. Mintha egy árny haladt volna el előttem alig nyíllövésnyire, mielőtt kiérek az erdőről. Megtorpanok. Mozdulat nélkül hallgatózom. Mi lehetett. Néhány ág mintha reccsenne, de elnyeli a csend. Lassan erőt gyűjtök, s újra a hóban lépkedve igyekszem kijutni az erdőről. Lépteim ütemes hóropogtatását aranysakál üvöltése töri meg, s hirtelen összerezzenek, belém hasit a rettegés, hogy talán gyermekkorom humanoid szőrös szörnye a Kókó vetette utánam magát, hogy végre elvigyen, végre kézre keríthessen, elkaphasson, ahogy az idősebbek gyakran emlegették "-Viselkedj, mert elvisz a Kókó!", ám mivel nem hallom, hogy zihálva ágakat recsegtetve, fogakat vicsorítva közeledne felém a rettegett erdei szőrös lidérc, nyugodtan, ám kissé sietősebben folytatom az utam, gyakran hátra-hátratekintve. Ki tudhatja..., Egy újabb üvöltés, közelebbről. Velőig hatoló rémületes hang, kiráz a hideg is.  "-Ejj, hogy fognátok be a gambátokat!"-fakadok ki. Közel a falu, megkondul a harang, pár száz méter csupán, s hazaérek. Lassan melegszek át otthon. A hokedlin ücsörögve, forró teát szürcsölve eszembe jut az erdei lóca, az elfogyasztott  jóízű sült szalonna, a kenyér csepegtetett dumója, a folyók megannyi lakója, az erdei lidérc a Kókó, s a tél csípős szellőcsókja. Elmosolyodom. Ilyen egy igazi túrázós, horgászós délután, amire vágyakoztam. Még ha január Papó a halakat a kezembe dermesztette is, ha kivereslett ujjaimmal alig éreztem a tapintást is olykor, ajándék a kint lét.

(S.Cs.)

Kelt: 2021. év Fergeteg havának 28.-ik napján

Konokon koppanó léptek

Szitálós, ködös, nyirkos a decemberi este. Hűvös nedvedző leheletével vizenyőssé ölel a kora téli alkony. Elárvult falevelek nyújtózkodnak a tócsák fogságában a szélnek folyvást segítségért kiáltozva. Kihaltak az utcák. Üres sikátorok málló vakolatú falai közt lelket sem látni sehol. Hangosan koppannak a léptek az ósdi kopott macskaköveken. Egy szűk sikátor málladozó falai közt sietősre fogom a lépteim, miközben alig férek el rajt magam is. ha szembe jönne valaki, féloldalt kéne forduljak, hogy elmehessen mellettem. De nem jön senki. Minden lepésem visszhangot ver a falakról, s olyan érzésem támad, szorosan a nyomomban követ valaki. A fakult foghíjas közvilágítás épp csak annyi fényt ad, hogy ne menjek a falnak, homályosan a ködben tudni véljem, merre vegyem az utam. Üres, rozsdás konzervdoboz zörren egy kuka mögött. A házak közt egy koszlott szőrű csapzott kóbor macska oson csendesen, egy pillanatra néz csak felém megvetően, ügyet sem vetve rám éjjeli egérvadászatra indul. Néhol halvány fény szűrődik csak ki az ablakokon, de a félelem gyorsan függönnyel takarja el a szökni vágyó világosságot. Tudom, hogy a függönyök mögött fürkész szemek vizslatják minden léptemet. Súlyos, vásott bőrbakancsom kerüli a pocsolyákat. Még a seregből maradt valami csoda folytán a birtokomban. Bő két és fél évtizede tapossa velem a tájat, s csak talpat kellett rajta cserélni vagy kétszer az idők során. Egy száraz fűszál ragadt meg a bakancs sarkára kapaszkodó agyagos sárban. S minden lépésnél vígan lengedez, mint tollas kalapon a pávatoll. Fázósan húzom össze magamon a kabátom, s fülemre a kötött sapkámat. 

Egy fénytelen utcasarkon megállok egy cigarettára. Hangosan sercen a gyufa ahogy lángra kap, s két kezemmel szinte ölelem a szél ellen a lángocskát, mely izzó parázzsá válik cigarettám végén. Kezem a megpárásodott szakállamhoz érve érzi a nyirkos hideget. Mélyet slukkolva a cigarettába lassan, nagyon lassan engedem ki a füstöt, amely a kilélegzett párával, s a novemberi köddel szorosan összekapaszkodva lassan száll a háztetők felé. S míg tart a cigaretta, eszembe jut a folyópart, melyet nemrég hagytam magam mögött. Csendes a városka. Pedig még épp besötétedett, a hűvös estébe mégsem kívánkozik ki senki. Se a házak közé, se a folyópartra.  Én vagyok csupán, ki oly megszállottja a folyónak, hogy meg ilyenkor is azon morfondírozom kint az erdőn, hogyan szenderült álomra a természet ily hamar? S nem rettent vissza se hó, se szél, se magánya az estnek? Megyek,míg lábam bírja, taposva sarat, s havat ha kell? Pedig itt van már a nyomomban. Megcsap a hűs lehelete, érzem,  s hallom mit fütyül a szél..

December sóhaja

Valahol már dér szorítja,

Jeges markával a rétet,

Dermesztő hűs lehelettel

A csillogón konokon lépked.

Valahol vad szél kergeti

A fák alatt tekergőt,

Egy őz anyát gidával,

A szökkenve didergőt.

Valahol széttöri a csendet

Gúnyosan vadul felnevet

Elárvult tavaknak tükrére

Ékes jégpaplant tereget

Valahol bokrokat öltöztet

Ragyogó zimankós ruhába

Csipkével szórja az ágakat

Vaskosan ékes zúzmarába

Valahol madár ha szólna

Trillája elhal a csendben

Reszketeg tollait borzolva

Kushad a fénytelen éjben

Valahol erdei ház gubbaszt

 Körötte fenyves morajlik

Árván didergő kéményből

Szelekkel a füstje vitázik

Valahol előhúzza kését,

Szikrákat lop a csillagoktól

Mint éles penge vág a hideg

Kacagón jégcsapot varázsol

Valahol már havat szór 

Szorgosan fehérre meszel

Elaltat erdőt, legelőt

A zord arcú vén december.

Nincs más velem, mint a két megöregült horgászbotom. S ha találkozom valakivel, az csakis valami hal lehet, aki rettenve tekint rám azon gondolattal, vajon mi lesz a sorsa? Vajon élhet e még, vagy elviszem a karácsonyi asztalra?  Gyakorlott mozdulatok. A fénypatronok a botjaim végén vad táncba kezdenek az este, s fárasztok valamit. Valamit, mert sosem tudni, az éj sötétjében a víz alatt ki az, ki össze akarja mérni erejét az enyémmel. Egy különbség van csupán. Ő az életéért küzd, én csak az élményért, vagy egy finom tányér ételért. Ö kétségbeesett, én csak izgatott. Én mosolygok, mikor meglátom, ő megretten, riadt szemekkel esdekel. Mikor visszaeresztem, ő megkönnyebbül, én elégedett vagyok. Ugye minden csak nézőpont kérdése. Halak, emberek, vizek, erdők.... 

 

Halak járják az estét, nyughatatlan a fogyatkozó élelmet keresve. S én számolom a hullócsillagokat, vagy épp hallgatom az ébredő baglyok huhogását. Csendesen telnek az esték. Eltelik az idő gyorsan, s eggyé válok a kinti világgal gondolatban, míg haza nem indulok két bottal kezemben, zsákkal hátamon...

Az utolsó slukkal füstszűrőig égett eközben a cigaretta. Elhamvadt, s kesernyés illata az utcasarkon maradt még egy ideig. Befordulva a sarkon megszaporázom lépteim, bizony megrázott a hideg egy pillanatra, hiába, a tél utat talál magának a kabát alá is. Hosszú, sápadt lámpák fénye által alig foghíjasan megvilágított utca. Valami csiklandozni kezdi az orrom, arcom pirosán melyet megcsípett a szél, már nem is érzem, csak az orromon. A legközelebbi lámpa halovány fényében látom, szállingózni kezdett a hó.  A füstölgő kémények szúrós széngazszaggal tömik meg orromat, s az út kövén egyre inkább fehérleni kezdenek a földet ért hópelyhek. A kapu előtt már nyomot hagy a bakancsom talpa a kövezeten, mielőtt belépek azon, még egy utolsót visszatekintve az erdő, s a folyó felé halkan suttogom:

KÖSZÖNÖM

Békés, Meghitt Ünnepeket!

(S.Cs.)

Kelt: 2020. év Álom havának 19.-ik napján