Ősz szakállán nyugszik a harmat

Észrevehetően ismét itt járt. Nyomot hagyott az erdőn, vígan fütyörészve áttaposott a hulló száraz avaron. Hosszú sálját hanyagul nyaka köré csavarta, rojtos végét olykor meglibbentette a szél. Hóna alatt hatalmas paletta, megvénült pipája szája sarkában hanyagul eregette a füstöt. Félrecsapott süvege alól varkocsba font szürke tincsei játszottak a széllel. Kezében ecsetkészlet. Szakálla mellig érő, víg harcsa bajsza kétoldalt lefittyenő. Kopott köpenyege finoman kapaszkodott csontos széles vállába, ahogy utat vágott  magának rendre a ciheresen át. Sáros talpú csizmája vásottnak tűnt, ám nem volt likas sehol, s passzolt a lábán a bőr, szinte egybenőtt vele. Léptei hangtalanul követték egymást.

Megállt egy pillanatra, majd egy nagy ecsetet kezébe fogva szint kevert a palettán, majd kisvártatva egy fura, ám ismerős ősi dallamot fütyörészve, ragyogó szemekkel az ecsettel csak suhintott kissé inas hosszú bütykös kezével az erdő felé....

Csillogó varázslat, s hajnalra ropogósra derezte be a  tájat, színekkel rakta tele a lombokat, veresre érlelte a csipkét, majd diót, s makkot rázott a fákról, ezek hangosan koppanva hullottak alá, miközben gombák serege tört utat az avaron át a fény felé. A festő leguggolva hamiskás mosollyal megmosta ecsetjét a folyóban, s a víz színe a szövevényes ágrendszerben egy csapásra megváltozott, áttetszőbb, tisztább lett, s halak serege kezdte el a pajkos lubickolást, víg pocsolást a közelgő alkonyon. Vadludak húztak messze dél felé, rendre követték az elöl utat törő vezérüket. Szürke gém éktelen rikácsolása verte fel a denevér rajokat, s a baglyok is huhogva ijesztették a kósza alkonyba forduló vándort.

Mondd, ki vagy? Vidám lépteid miért szaporázod? Honnan a dallam, mely oly ismerős a fülnek? Varázspálca tán az ecseted?

Nevetés, mely víg kacagássá érett, vidám hamiskás apró ráncokkal szőtt tekintet. Ajkai nem nyíltak, a pipaszár mentén csúszott ki a szó. -Nem ismersz? Öregebb vagyok, mint gondolnád, egyidős a földdel! Itt voltam akkor, mikor még semmi nem létezett, s itt leszek akkor is, ha az ember emlékét is elviszi majd a szél. Szemvillanás csupán, hosszú létem során.. míg fordul a kerék, jövök, s színnel boldogítom a világot, az enyészet így nem oly búskomor. Látod, köpenyem alatt a bőség kosara! Sokan mégsem látják, engem sem figyelnek, nem vesznek észre. Tudd,  vannak, kik látnak is, nem csak néznek! Te látsz, s minden évben vársz reám. Tudom én. S őszbe fordul lassan a te szakállad is, ahányszor teszel egy kört a nap körül, s nézd, a lehelet páracseppeket ültet minden szálára... láthatod. De figyelj!

Érzed az erdő lélegzetét? Hallod a folyó csacsogását? Látod a mosolygó világot? Az ösz szíve dobbanását?

Én vagyok az mind. Körbeveszlek, engem érzel, engem látsz mindenütt. Roskadásig rakom a kosarad ha kell, halaktól nyüzsgő folyót terelek eléd, de tudom, neked elég akár egy hulló falevél... Tudod hogy itt vagyok. Örülök, hogy találkoztunk, s eljöttél hozzám! Hamarost mennem kell, de találkozunk még, te is jól tudod...

Lépteit szaporázva elindult, s én ott álltam mozdulatlan, szavam se volt, csak csodáltam, csak ámultam, s emésztettem az elhangzó szavakat, gondolatok, nyomában hullott néhány rozsdasárga falevél.

Távozóban a festő nagyot szívott pipájába, s a füstöt kifújva köddel takarta be a világot. Léptei hangját elnyomta a sűrű homály, csak távolról hallatszott, egy ismerős ősi dallam, ahogy fütyörészve siette lépteit a déli irányba..

Kelt: 2019 év Enyészet havának 8.-ik napján

Rozsdál az erdő, türkiz a víz

Alig értem az erdőbe, meg kell álljak. Jobbomon türkiz színben játszik a folyó, karikát rajzol felszínére az éhes domolykó. Lábam alól béka ugrik fejest a vízbe, ijedten tempóz egy zsombék alá. Kopik a lombok zöld koronája. A száraz talajon keservvel küzd a méterekkel egy nagyobb éti csiga. Gévagombák sárgája csábít famászásra, víz fölött, nem is oly veszélytelen a gombaszedés, de hogy egyedi, az bizonyos. 

Meglódul az erdő alja, gombák bújnak elő a vastagodó avar alól, s bokrok védelmében szellőztetik kalapjuk lemezét csendben. Ott küzd az aljnövényzet benőtte parton teljes valóm. A kosaram gombával telik, késem rutinosan vágja a gombatönköket. Jó kés, évtizedekkel előttem született. Több mázsa gomba jelzi munkásságát, s ügyesen forgatja ma is a kis pengéjét. A folyópart csendes kis part menti tisztásán megpihenek. Kosaram gombától illatozva helyet ül mellettem kis időre, míg botot szerelek izgatottan. Szúnyog is csak elvétve piszmog a nyakam körül, fázósan húzódik vissza a rejtek adó falevél alá.

Mókus gyűjtöget szorgalmast, kecsesen ugrik az ágakról, s kíváncsian vizslat egy törzs mögül magasan, mit csinál az ember az ő birodalmában. E pillanatban loccsant szépen a lábam alatti folyópart, ígéretes csuka rabolgat.

Mélyre törő wobblerem gyökeret akaszt, fájón veszek búcsút tőle... Az erdőt elhagyva a kis folyó szabadon kígyóz a szántóföld között, itt-ott nádfalak szegélyezik az útját. A kis wobbler félve rázkódik a víz alatt, míg ez is akadót fog jó két méter mélyen. De ez az akadó mozogni kezd, erősödő ellenállassál próbál szabadulni, a víz alatt felsejlik a hosszúkás test is, majd villámgyorsan víz felé ugorva csapkod a levegőn, s visszazuhanva a folyóba, vízcseppekkel terít engem is, de nem eresztem, s lassan elfogyó erővel engedi, hogy tarkón fogva a vízpartra emeljem. Éles fogú csodás színekben pompázó őszi csuka. A természet csodája, színekben gazdagon ellátta...

Szeretem a bolyongást, kisebb csatorna mellett.talpalok, hűvösebb a délután, laposan keresi a nap is velem a szemkontaktust, csak a túlparti nádfal áll köztünk szemérmesen. Csukát sejtek a nádfal tövén. Előtte lassan folyik az áttetsző víz. Plottyan a rézkanál a nád előtt, épp bele tekerek, villan egy test a nád alól, s tépi a botot a kezemből cudarmód... Csodás telény! Meglepett, csukára vártam....fotózni pózol, majd visszasiet nádtő otthonába...

Támadnak a sügér csapatok, útik, rúgják, csípik a csalim, s harcolnak becsülettel, míg csak el nem kapom a parancsnokuk. Egy víz alatt épp sejtelmesen meghúzódó szikla mögül tört rá a csalira. Bitang harcot levágott, s nem volt egyszerű a tarkófogás sem. Nem is csoda, hisz idén még nem köszönt be nálánál nagyobb, faroktőig harmincegy centi....

Búvik már a nap sápadt orcája a távoli fák mögött, s eszi a színeket az alkony ravasz szürkéje. Nemo, te kis bohóchal, hát adtál már kézbe kilenc méretes balint, s két csukát! Vajon itt is becsapsz e valakit, ezen a reményt keltő kis csatornán? Majd húsz métert siklik a levegőben, míg vizet fog a csatorna közepén. Komótosan húzom a gyenge sodrással szemben. Valami ráfog. Tekereg, csapkod, micsoda ramazuri...

Az épp méretes csuka is rajtahagyja fognyomát. Megviselt szegény. A csuka is búcsút int fotózás után, s meglepetten úszik vissza búvóhelyet keresni. S a kis wobbler. Félek dobni már, egy víz alatti csök ha elragadná, talán pótolni sem tudnám..

Nehéz a hajnal. Éjjel eső volt. Alig egy órám van, s.messzire nem megyek. Nem túl ígéretes, ahol forog a sodor vége, moccanást se latok. Próbadobás. Felfelé dobok, s üresen tekerem, a tiszta vízben latom az aljzatot, kavics és sziklák.

Felszíni wobblerrel merek csak gyakorlatozni. Keresztbe dobom a folyót. Két tekerés s mintha betont fognék, s a pillanatban felrobban a víz, süvít a fék is, ráfogok. Ütemesen pumpál, lassan fogy a zsinór közöttünk. nem olyan nagy hosszra, de cefet vaskos őn fröcsköli a vizet. Kézbe veszem hármas körüli, vad Mosoni fenekeszeg. Ereje teljében tör vissza a sodrásba, miután vissza adta, egy fotó után az eldobott wobblerem...

A Lajta lakók harciasak, s a mérkőzésen van, hogy a halak rúgják a gólokat....

Az alkony is étvágyat csinál a csukáknak, s Lajtaszerte zsongani kezdenek a kis csukák, míg az öregek el nem hordják rendre őket, s karácsonyra jó ha tizedük sóhajt majd egy nagyot megkönnyebbülten, hogy a vízben maradt.

Vadak hagyják lábnyomaikat a parton, jó tudni, hogy az ember nem egyedül jár a természetben....

Pergetni jó. Ha nem is jönnek túl nagy halak, de az élmény mindenképpen megéri. Na jó, nem akkor, mikor az ujjamba veri a horgot a domolykó, dehát minden szakmában előfordulnak balesetek. Nemdebár?

Kelt: 2019. év Magvető Havának 6.-ik napján

Úgy itt hagyott a nyár

Villámgyors fecskeszárnyakon, cikázva rögvest, észrevétlen itt hagyott. A minap még forrón ölelve csókkal édesgetett, s ma már esőtől fázva didergek döbbenten, s nézem, ahogy karikákat rajzolnak a cseppek az út menti pocsolyába. Ez bizony engem itt felejtett. Elárvulva keresem a nyomát, ugyan mikor, s merre mehetett. Mikor döntött úgy, hogy magára köpenyt kanyarít, vándorbotot markol, s öles léptekkel elindul? Szólt ő, a maga nyelvén. Mikor érettre töppesztette a gyümölcsöket, mielőtt útjára indította a gólyákat, mikor gyülekezőt fújt a fecskéknek, akkor szólt ő előre. Én nem hittem neki akkor.....

Itt hagyott. S mögötte frissek még az emlékek, élesek az élmények. Megannyi kedvessége mosolyt varázsol gondolataimba, s jó érzéssel nagyon sok minden az eszembe jut. Felsorolni, majdhogynem lehetetlen feladat, s mégis megkísérlek kicsit visszaadni abból, mellyel engem jutalmazott.

Mennyi izgalom, mennyi minden történt, képekben festeni,fényképpel mutatni, szavakkal leírni oly kevés, s méltatlan is tán, mégis megkísérlem összerakni, mik voltak a pillanatok, mellyel csokorba fonta gondolataim, s átadta azt nekem, mielőtt itt hagyott. Úgy itt hagyott....

Ezüstösen csillogó halak játszanak a folyók rohanó víztömegében, s felpillantanak a világra, kezdik érezni, hogy hamarabb száll nyakukba az est. Itt is, ott is loccsan a víz, pocsol a hal, pajkos balinok űzik a küszt, paducok vigyorognak ki a vízből, márnák rajzolnak hátuszonyukkal rövid sávokat a vízfelszínre. Jégmadarak suhannak éppen a víz felett, féltem őket, nem veszélytelen.

Gyermekharcsák cibálják a horgot, egymás elől elorozva egy-két húsosnak tűnő falatot, vigyorogva csobbannak újra a vízben. Míg a nagyapjuk vízig húzza a botspiccet, gondolataimból kilépve gyorsan megkapaszkodom a nyélbe, gyökerek közé tör, s onnan mutat fityiszt nagy örömében.

Rab vagyok. A színek rabja. Láthatatlan láncon fogságában tart a természet. S nem ellenkezem, édes a rabság, nem töri a bilincs a csuklóm. Él a világ, s én vele élek odakint, látom és érzem a lüktetést, s értelmet nyer a mottóm:

"Folyón,tavon kis patakon,

Játszik az éji nyugalom.

Zsombék tövén halkul a szél,

A szürke gém is ha hazatér,

Fák közül az éji árnyék

Hangtalanul eloson, 

Szigetköz mint nyíló virág

Velem virrasztott a világ!"

Varázslat minden hajnal, s csoda az alkony, nyüzsög az élet, mégis megcsendesül. Minden pillanat hozza a történést, mégis pihentet, s olyan jó elnyújtózni a Duna parti fűben, nézni a kigyúló csillagokat, a hold nagy sárga vigyorgó ábrázatát.

Változik a világ, változnak a színek, minden nappal egyre másabbak az árnyak, lassanként színesedik minden, tarkabarka foltos ruhát vesz az erdő, mielőtt végleg ledobja. Él az erdő, él a folyó, hangos a mező, s magamba szívom nagy lélegzettel a nyár minden ízét zamatát.

Ímhol itt van még a nyárnak íze, illata, kis részét elzártam télire, s lehunyt szemmel ízlelem az édes gyümölcsét, melyet kint leltem a vízpartokon, erőkön, hol vadon termett minden csemege. Ajándék minden falat, életet, s erőt ad annak, ki lehajol az elé szórt csemegéért.

Az alkony ködpaplant húz a vízfelszínre, a mezőkre, s az erdőszélre. Nehéz a csend, s vízpárát simogat nadrágomra a fű is. Utamon üres gólyafészkek tekintenek rám árván, s megürültek a távvezetékek is, melyeken ezerszám ültek sorban a fecskék. A lemenő napot szarvasok köszöntik, öblös hanggal bőgnek a ködbe, s a hajnal ökörnyállal fonja a csalitot. Észrevétlen tette vállamra kérges vén kezét az ősz...

Kelt: 2019. Földanya havának 8.-ik napján