Cefedelem, azaz tévelygések blogisztánban

Cefet hideg az északi szél. Lehelete bele-belekapaszkodik a sötétben halványzölden fluoreszkáló patronokat tartó botspiccekbe. Bekúszik a kabát alá is, s a combra szorítja a nadrágot. Néhány sárga falevél zizegve hull alá, vastag avart alkotva az erdő alatt. Olykor egy kisebb ág is letörik, s amint földet ér, a viszonylagos csendben megzörrenti a szárazra aszott avarszőnyeget. Húsz perces autóútra a legközelebbi kis település. Húsz percre, s három kis folyón (ágvízen), ártéri erdőkön kell átkelni vashidakon, hogy elérjem a civilizáció első pislákoló lámpácskáit a falu szélső házainak ablakában.  Addig egy ember se. Csak én egyedül a sötétben. Na meg felettem pár kilométerre egy-egy utasszállító, amely kanyart ír le épp leszálláshoz készülőben Pozsony felé. A kilélegzett pára zúzmaraként rakódik a szakállamra..

Félelem, vagy az ösztönök élesebbé válása? Egyedül. "Csak egyedül. Nincs más út, magányom ordít, karom lefogják, fényt, fényt, fényt!" (Edda 8 -Törvény / részlet) Volt hogy előbb éreztem meg a vad szagát, aztán hallottam a szuszogását, majd megláttam épp a füle hegyét, vagy magát a vadat teljes valójában. Lesett már szembe velem szarvasbika, róka, borz, vérnyúl, bagoly, sőt nem egyszer vaddisznó is. Ez utóbbitól tartok inkább, nem egyszer morgott rám vadkan vicsorogva. Néha csak sün motoz az avarban, vagy kisegér zörrent meg egy-egy falevelet óvatlanul. Az erdő neszei lassan belém ivódnak, hozzászokom. Az ágrendszer egy szélesebb ágán próbálok horgászni. Apró maszatolások jelzik, van érdeklődő a bevetett csalikra. Amíg komolyabb érdeklődő nem jelentkezik, eszembe jut pár dolog. Egyedül a sötétben merengő. Elmélyedek gondolataim szőtte mocsári hínárszőnyegben ...

Miért írom ezt a blogot? Van e szint, mérce amit át kell hidaljak, meg kell ugorjak? S milyen magasra helyezem a láthatatlan mércét? Mi van akkor, ha leverem? Ki az aki mércét állított fel? Kell e valami mérce egyáltalán? Kényszer? Kell e folyton valami élmény, hogy kiéhezve írhassak valamit a blogra, hogy minden bejegyzésem megtöltsem halak képeinek sokaságával? A blog kényszerít ki horgászni az estébe? A magamutogatás kényszere? Blogírás előtt is gyakran kijártam. Túlszárnyalni önmagamat vagy másokat? Verseny ez más blogokkal, írókkal, a tavalyi önmagammal, horgászokkal? Ki a döntnök, s milyen alapon osztályoz? Megfoghatatlan előnyök hajkurászása, mások magam mögé utasításának kendőzetlen vágya? Annak érdekében megyek ki egy héten akár hatszor a természetbe? Ezért csinálom? A halfogás kényszeredettséget rányomva vállaimra? Muszáj két-három hetente valamivel előrukkolnom a blogon? Meg akarok felelni bárkinek is? Fuldokolva az érdektelenné váló világban, levegő után kapkodva segítségért kiabálva? Elhaló hangon rekedtre üvöltve némán, riadt szemekkel körbenézve, hogy van e még itt valaki? Hogy hátha valakinek megesik a szíve rajtam, s nemlétező barnán rothadó babérkoszorút helyez a fejemre az év végén, piedesztálra emelve, hogy virtuális vállveregetés nyomán büszkén kipirult arccal nézzek a tükörbe, nyakamban a virtuális érme amely súlyos láncon nyugszik  szorosan a mellkasomon? Elégedetten hátradőlve év végén a fotelben hogy na igen, megérte idén is blogolni. Vajon ezért csinálom? Itt a helyem igazán, vagy céltalanul csak tévelygek a blogvilágban, s rég eltévedtem Blogisztánban, annak mocsarában? (Hess!)

Eszembe jut:
"A vadászat a vadász számára egyrészt alkalom a szigorú önfegyelem gyakorlására, másrészt eszköz a többi élőlény megismeréséhez és megértéséhez. Megtanít gondolkodni, szabadságszeretetre, jó ízlésre és tiszteletre nevel. Elvezet a természet és a hozzá tartozó jelenségek elmélyült megfigyeléséhez. A vadászat megfelelő irányba tereli a vadász személyiségének alakulását. Olyan etikai értéket fejleszt ki benne, amely nélkül a vadászat csupán az ösztönök gyarló megnyilvánulása volna." (Hobo Blues Band - Vadászat/Prológus).

Mennyire igaz ez a természetes, vadvízi horgászatokra is. Na nem a telepített tavakra gondolok, ott a fent leírtak nem, vagy csak kis mértékben érvényesülhetnek. Ezt a vezérelvet követve az ember eljuthat egy olyan szintre, ahonnan rég letért, egy olyan természettel összehangolt állapotba, amely valóban a vérébe ivódhat annak, aki fogékony erre. Talán ezek az elvek mozgatnak leginkább. S a legfőbb alapelv egyike, hogy úgy mutassam meg ezt a világot azoknak, akiket érdekel milyen is a természetes vizeken, s nem a műanyag, vagy tógazda által telepített vizeken való horgászat, hogy közben szerény maradjak, önzetlen, segítőkész, s álljak stabilan két lábbal a talajon. Nem egyszerű, de nem okoz gondot ezt betartanom. Noha lehetnék sokakhoz hasonlatos, s propagálnám hogy én vagyok a király, a felső-szigetközi Chuck Norris, mert én aztán ismerem a halakat, tudom mikor, mire, hova kell menjek, s mekkora sirály vagyok, mert megfogom azt amit épp akarok, mellet döngetve,  tébolyodottan belehörögve a világba, hogy éééén, igen ÉN vagyok a sirály a vidéken! (Sicc.... szembe is köpném magam a tükörben, ha ilyenné válnék, amitől mindig igyekeztem távol tartanom magam)

esti gilisztavadász

Vajon költő nagyapám nyomdokaiban akarok haladni, s rettegek, ha mellélépek a kitaposott ösvénynek? Kényszer e nekem az irodalmi stílus olykor? Nem. Próbálgatom melyik stílus az, amely igazán fekszik. Az elbeszélés, a vers, vagy a novella, vagy összemosva a stílusok által kreált egyedi írásmód? Ötvözni az irodalmat a horgászat, a természet szeretetével. Sok olvasó, s néhány blogger ismer. Olvas rendszeresen figyelemmel kíséri "munkásságom" (ha lehet ezt annak nevezni) több mint két éve itt a blogon, s vannak akik előtte is évekig ismertek, olvastak, követtek más horgászportálokon, vagy akár a folyópartokon. Ők tudják, nem vagyok semmi más csak egy tanú. Egyszerű horgász, aki néha ír is. Volt aki felnézett rám, "De miért? (Fluimucil😆)"  Mert blogot írok. Nem egyszer magyaráztam el, hogy ettől én semmivel se vagyok több. Ezert nem emelem fel az orrom, s tévedés, hogy lealacsonyítóan nézek az egyszerű pecásokra. Nem hangoztatom Felső-Szigetközben ha találkozom más pecásokkal, hogy én vagyok a Mosoni Horgász, nincs telematricázva az autóm a logómmal, nincs márkanév a ruhámon, sem a sáros talpamon. Nem járok felhúzott orral, s nem nézek le senkit. Kivéve azokat a bohóc papagájokat, akik lenéznek más pecásokat, mert nekik drágább, újabb cuccuk van, törzsvendégek a horgászkiállításokon, de valójában a természetes vizeken kudarcot vallanának, mert nem értenek a valódi horgászathoz,  a gilisztát feltűzni se tudják, csak a műanyagtavakon borzoljak színes tollaikat. Egyszerű természetes, természetesen természetes módon a természetben, természetes szaporulatból származó halat.fogni próbálgató vagyok. Semmi extra. Nem vásárolom meg a legújabb cuccokat, soha nem voltam horgászkiállításon, a horgásztévében a reklámozással telenyomott filmeket nem nézem meg, nem esem hasra egy-egy új cucc, csali láttán. De ismerem a természetet, azt a közeget, ahová mindig igyekszem. Az élőlényeket, az életük mozzanatait. Tanú vagyok, aki közli néha, mit látott odakint. Hozzátesz némi kis irodalmat, s kész is a legújabb bejegyzés. S hogy ezt értik e páran, átmennek e a gondolatok, azt tudják azok, akik valamiért rendszeresen visszajárnak ide....

Filozófiai tébolyultan összegabalyodott gondolatspirálomból a kapás félreérthetetlen jele rángat ki. Észre sem vettem, hogy közben bederesedett a világ, így szinte meglepődöm, mikor a botnyél fagyosan beleragad a markomba. A bevágás ül. Jó hal küzd a horgon. Korábbi gondolataim eltűntek, szégyenlősen a homályba osonva, míg tartott a fárasztás.

félméter manyhal

Leír a nemes ellenfelem néhány kört, s a harmatos füvön tekereg a méretes félméteres menyhal. Esti horgászataim hű társa. Fogalma sincs mi az a blogisztán. Nem is érdekelné, így én sem fektetek bele erőt, hogy kiselőadást tartsak neki a ki-kicsodáról. Lehet az emberek is így vannak vele....

sokan gébnek nézik, pedig ő botos kölönte!

Ott kuksolok még a deres novemberi sötétben. Mintha valami megütné a bal oldali botot. A patron aprót rezzen. Mintha hajlana kissé befelé a spicc. A bevágás sikerül. Fura mód védekezik a hal. Nem tudom meg ki a tettes. A parton van ám nagy csodálkozás. Noha sosem tudni ki portyázik odalent, szeretem a meglepetéseket, amellyel a folyók kényeztetnek. Hosszú évek óta nem találkoztam vele. Most megtisztelt, üzenve azt, tud meg nekem újat mutatni Felső-Szigetköz!!!

Sok a kölökcsuka

Igazi elvadult kis ágvíz tele hallal....

Nem hittem hogy őt fogom ki egy ágvízből...

Évek óta nem találkoztunk

Meglepetések várnak még kint a folyóparton. A neten már semmin nem lepődök meg. Semmin. De kint a természetben...... 

Kelt: 2017. Enyészet havának 19-ik napján

Merre hajlanak bús fűzek karjai

Keserves. Ahogy rám esteledik, s fogy a remény. Fogy. Mint a buksza tartalma a hónap vége felé. Csak a Teremtő látja hány és hány este, szinte mindig más helyen talál rám az este, sajtképével vigyorog rám a hold, s ott gubbasztok a parton hajlott háttal. Hol kisebb, hol nagyobb folyó partján, ágvízen, torkolatnál, zárás alatt, zúgó mellett, magas parton, kövezésen, vagy csak épp egy erdő mélyén a fák alatt. A fák. Fűzek, melyek csendesen hajlanak fáradt ágaikkal a folyók szélvizeire, lágyan simogatva ujjaikkal a tovarohanó hűs habokat.

Reményekkel telve érkezem rendszerint. Hogy na majd most. Most aztán belenyúlok a tutiba. A halak éhesek, alig várják hogy a csalijaim vízbe érjenek. Ebben hiba nincs. Mindig van egy-két éhenkórász, aki a környéken grasszál, s alig várja, hogy a tél közeledtével a kontómra megtölthesse a hasát. A hiba ott van, hogy nem azok az alakok tisztelnek meg jelenlétükkel, akik miatt kicuccolok sokszor. Kifogom. Na nem a halat, hanem a betlis napokat. Akkor épp valamiért nem megy a hal. Előző napról, sőt az azt követő napokról is legendákat mesélnek, innen-onnan hogy habosra izzadt hattal nem győzték a halat fogni. Ilyenkor mindig felizzik a remény, s a kedvező hírek hallatán a következő nap a folyó partján talál. S mi vár? Na nem a tutkeráj!!!

Reggelizni akart ez a bicska

Aki folyón horgászik, az ne válogasson, az a jussa, ami épp az orra elé kerül. S ha etetés nélkül, csupán haldarabbal, vagy vastag gilisztával csalizva teszek próbát, bízzam a folyóra, kinek tetszik a csali. Valakinek mindig. Lehet kishal, de akár nagy is. Sosem tudni. Más mint egy telepített tavon....

Egy este kiültem. Egyedül szeretek a legjobban horgászni. Csendben, szabadon járhatnak a gondolataim. Pedig nem veszélytelen. A minap hallottam, hogy egy idősebb horgász a parton cserkelt, s egyszer csak megnyílt alatta a föld, hónaljig el is tűnt benne. Kiderült, egy hódüreg szakadt be alatta. Amikor mesélt róla, meg a lábát is megtapogatta közben, hogy mennyire megütötte, s hány napig sajgott utána. "-Annak a f@..-át faragja hegyesre aki betelepítette!"  -szitkozódott, miközben elmesélte a balesetet. Hát ezért sem veszélytelen egyedül.

Mintha három arany fogát villantaná meg, ettől olyan "krokis"...

Fura volt, hogy az apróbb halak., durbincsok, gébek, bucók nem aktivizálódtak. Csend honolt. Se pöccintés, se loccsanás, semmi nem mutatta azt, hogy a Mosoni-Duna alig 20 méterre szűkült gyorsabb folyású szakaszán két kis visszaforgó környékén valami is életjelet mutatott volna magáról. Menyhalnak bevetett vastag harmatgiliszta tekergett a horgon. Sötétedett. Az első csillagok is kigyúltak a fák koronája felett, ám nyugat felé még halvány volt az égbolt. Egy denevér csinált szellemkapást. Az anyád hétszázát, miért nem repülsz másfelé. Megfigyeltem, az előbúvó bőregerek mindig megnézik közelről a botspiccen zöldellő patront, s eközben neki-nekirepülnek a zsinórnak is. Épp ezen elmélkedtem, mikor félreérthetetlenül bólintott egy kicsit, majd azt követően megindult a víz felszíne felé a botspicc. A bevágás szinte nem is sikerült, a botspicc szinte el se mozdult a helyéről, csak a bot hajlott meg. S már rúgott is. Aztamindenségit, ez komoly játékos lesz. Alig 15 méterre bedobott szerelékemmel megindult, majd megfordult az a valami. Az a "valami" nagyon erős volt. Nem vagyok egy nyámnyila kis horpadt mellű macskajancsi, de össze kellett szedjem magam. Ment a harc. A hal nem nagyon akart feljönni a fenékről. A sodrásban megállt. Kis idő múlva elindult felém, ekkor kezdtem erőteljesebben felhúzni, a fejlámpám fényében csak azt láttam, hogy a hal farka kicsapódik a vízből, s a mellettem levő vízparti fa gyökérzete felé indul mint a gőzmozdony. Ott a nagyjából 3-as mélység szövevényes gyökérzete közt aztán eldőlt a csata sorsa. Én kimelegedve, torokban dobogó szívvel elszakadt zsinóromat nézve hitetlenkedve lerogyva a széken, a győztes harcsa meg elégedetten pihen a gyökerek közt. Vigyorog. El tudom képzelni, hogy most is vigyorog. Nem tudom mekkora lehetett, hisz nem láttam valójában.

Gyűrűs tuskógomba, avagy őszi csoport, vagy egyszerűen csak potypilka

S van hogy késik a botok bedobása, hisz az erdő gombával kedveskedik, s ezt oly sokszor teszi ezen az őszön, hogy igencsak elkényeztetve érezheti magát az, ki nyitott szemmel járja az erdőt, s nem csak néz, de lát is..

Szépséges

Van olyan este, hogy bucók hada lepi el a környéket. Esély sincs mást fogni. Az ember próbálkozik. Mindig valami máson töri a fejet. Legközelebb élő kis 4-5 centis keszegekkel tettem próbát. Volt hogy a menyus csak az élő kishalas cuccra éhezett meg. Még sötétedés előtt rávetették magukat a menyusok egykor. Méghogy csak dögevő... Ugyan már!!! Viszont ezúttal nem menyusok jöttek, de nem bánkódtam, hiszen bebizonyosodott, hogy akár 7 méter mélyen, de élnek még facagányos sügérek Szigetközben. Hármat is fogtam...

Pöpec kis csíkos

Beindul az élet, amire vágyhat egy olyan horgász, aki a folyópartokat járja, s varja azt, hogy hűljön az idő a víz. S megtörténik. A bevetett bot spiccén pucéran árválkodó megtört zöldellő patron nagyot rándul a sötétben, majd megteszi ezt párszor, majd görbülve mutat irányt a folyó medre felé. A bevágás inkább csak határozottabb beemeléssé szelídül, s visszarúg valami a szerelék végéről. A fejlámpa halvány fényében sikamlós test körvonalai sejlenek fel a víz színén, alig fél méter alatti édesvízi tőkehal bámul rám félig tátott szájjal...

Menyuci

Egy reggel a Mosonin kinéztem egy visszaforgót, vízre hajló fák ölében. Itt bizonyost eséllyel dobhatok csukára. S a gondolat végén halkan csobbant is a wobbler a vízben, majd ahogy lassan belehúztam, elhalványuló kontúrral tört a mély felé. A kövezés széléhez érve, a wobbler lassan elindult a bot spicce felé, s ekkor egy hatalmas árny tört utána, a wobbler ahogy elérte a felszínt, kinyílt egy fogakkal teli száj, s rácsapott.....

Elvétette. Mellényúlt, s combvastagságú test fordult alá a mélybe. Csalódtunk mindketten. Ő a reggelijében, én  fogás reményében. Miért mindig a nagyok mennek, kerülnek el? Egy centin múlott. Talán majd legközelebb. Hiába maradtam ott egy fél órát, s különféle csalikkal szűrtem tovább a vizet, a nagy csuka óvatos maradt, s nem kockáztatott több támadást.

Egy kedves blogíró barátom a minap arról tájékoztatott, hogy alsó Szigetközben talált egy csatornát és elég sok benne a csuka, igaz nem nagyok, de élvezetes órákat tölthet el ott a pergetésre vállalkozó horgász. A közös pergetést ezidáig nem sikerült összehangolnunk, így az útmutatása alapján egyedül vágtam neki az időközben közel egy órás időtartamúra szűkült pergetésnek. Lerottyanó, de még jelen levő növényzet, töklevél, parti nád nehezítette a csali vontatását, egyben adott rejteket a meg nagy tömegekben jelen levő kishalaknak, s reményeim szerint csukáknak is. Próbáltam kis wobblert, körforgót, de csak egy sügér lekísérésem volt. Aztán csalicsere után megtört a jég és egy ifjú harcos csuka durrant rá a műcsalira. Nagyon élveztem, hiszen a letisztult vízben láttam a támadás villámgyors mozzanatát, s a csuka küzdelmét. 

Csuku a csatiból

Jövőre remélem jobb erőben lesz, szabadon engedtem. S a csuka elindult a csatornán felfelé, amely hasonlított egy országútra. Barnára rothadt növényzet, száradó nád, falevelek kísérik tovább a november országútján....

Kövek mellől támadt a Mosoni kroki...

Kelt: 2017. év Enyészet havának 5.-ik napján

Hallal és gombával

A hajnali pára hamar elnehezítette a nadrágom, szinte minden bokor, gaz, nád és sás azon dolgozott, hogy valamiképp visszafordítson a vízpart felé tartó utamról. Csepegett a víz a nadrágomból, mire a folyó partjáig átvágtam magam a dús aljnövényzet közepette. Biztos voltam benne, hogy a felkelő nap hamar megszárítja majd a ruhámat. Október volt, bár az időjárást tekintve az ember hihette, hogy szeptember elején jár.

A domolykók viselkedésében már érezhető volt a változás. Voltak szakaszok, ahol egy nyamvadt kapást sem tudtam kicsikarni. Aztán azt hittem rosszul látok. Egy sekély, gázlós részen feketlett a víz tőlük. százával, ha nem ezrével láttam őket egy 150 méteres szakaszon belül. Minden dobás kapás, s a megakasztott domolykó szájából, társaik próbálták kiszedni a műcsalit. Ilyet még nem láttam. Sajna a nagyok csak óvatosan, a kicsik mögött jöttek felém, a csali után, s nem siették el a dolgot, megvárták, amíg az apróbbak előkóstolják a csalit. Persze a ravasz dögök. Belőlük akkor egyet sem sikerült.....

A letisztult vizek kedveztek a csukáknak is, messzebbről meglátták a zsákmányt, s gondolkodás nélkül vetették rá magukat szinte mindenre. A jó időnek köszönhetően rengeteg volt a kishal, s a ragadozók olyan bőséggel találkoztak, amilyenre nem volt példa mostanában. Szinte csak ki kellett nyissák a szájukat ha habzsolni akartak.

Búvóhely bőven akadt. Úgy élt a víz, mint még egész évben soha. itt is, ott is loccsant a vízfelszín, rebbentek a kishalak, bukott a márna. A márna. Az utóbbi években tömegesen volt jelen a kisebb folyókon, most nagyon nehéz méretest fogni belőlük. kicsik is tizedannyian vannak mint két éve. De legalább vannak, s megszínesítik az alkony horgászatait.

Ahogy leszáll az est, beindul a mutatvány. Akárhová is dobtam a csúszóólommal, gilisztacsokorral csalizott hosszú előkés fenekező szerelékem, szinte fél percen belül kapásom volt, s hajlott is a bot spicce, mozdult a patron a víz felé. Nem sok időm volt a csillagokat, s pásztorukat a sárga arcú holdat kémleljem. Észre sem, vettem közben, ahogy a róka elosont a hátam mögött, s egy bagoly is épp a fejem felett vétette el az esti vadászatra kimerészkedett denevért.

Egy visszaforgó mély gödrében feltételeztem halakat. Napnyugtával rá is próbáltam. Erőteljes kapások jelezték, hogy vannak lakók a gödörben, sajnos nem olyan, s nem akkora méretű uszonyosok, mint amelyeket vártam. Télire húzódhattak be a márványtestű ifjoncok. Télire. A meder teljes magasságában ettek. A fenéken, vízközt, s a víz tetején is. Nem kevesen lehettek, hisz folyamatosan támadták a bevetett csalik minden formáját. Odébb is álltam.

A napok múltával lassan elkészült a festmény, melyet az ősz ecsete vitt fel a vászonra, s nekem nem maradt más dolgom, minthogy lássam, s ne csak nézzem, mit is alkotott, s mit is mutat nekem.....

A halak kapókedve nem akart elfogyni. A csukák étvágya változó volt. Voltak időszakok, mikor szinte a műcsalival kocogtathattam az orrukat, arra sem reagáltak, s volt, hogy még az úszó hínárdarabnak is utánafordultak.

Néhányan úgy döntöttek, hogy koptatják kicsit fogukat a műcsalijaimon. Hát uccu neki, sikerült bemutatniuk néhány akrobatikus figurát közben. S csípett még a szúnyog is bőszen októbernek közepén. ilyenre se volt még példa. A denevérek konkurencia nélkül vadászhattak az alkonyban, hisz a fecskék rég elmentek, csivitelésük összeolvadt a nyári emlékeimmel.

Volt hogy le sem jutottam a vízpartra. A természet csodája, ilyenkor ősszel, a bőség, s az előttem mutatkozó élet megtorpanásra kényszerített, s megálltam fotózni, vagy gombát szedni.

Őszi csoport, más néven gyűrűs tuskógomba, a legfinomabb...

Gyapjas kucsmagomba

Vajon csokorral fogad e az erdő? Októberben? Bizonyost, érdemes egy sétát tenni, akár minden nap, mert olyan látványban lehet része az embernek, amilyet otthon, a falak közt nem biztos hogy átélhet.

festmény e táj

csokor az ártérből

Vannak még Szigetközben jobb csukák, ne szégyelljük elengedni a kisebbeket, még ha ütik is a méretet, hisz talán nagyobb eséllyel élhetjük meg azt, hogy néhány év múlva így találkozzunk velük:

S ha kimegy az ember a folyópartra, azon kívül, hogy gyönyörködik annak szépségében, a színekben, esetleg a folyó halaiban, nem ritka, hogy némi élelemre is talál néha......

sárga gévagomba, zsengén igen ízletes

gyűrűs tuskógombából lesz a vacsora

Estében aktív, vacsorára éhes sajtvadász, hamar rálel az ínyencségekre. S van, hogy örömében fel-felugrik, s a holdfény megtörik ilyenkor néhány másodpercre a folyó színén, majd ismét kisimítja azt kerek sajtarcának tükörképe.

Elfogy a nappal, rozsdásodik az erdő is, hirtelen hűl az este, begombolkozva reménnyel várom a fényváltást. S megérte már az is, hogy végignézzek a parton, mert annyi csodát látok most, amellyel betelni sem tudok. S előttem az október, mosolyogva fogad, hallal és gombával....

gesztenyesütés

Kelt: 2017. év Magvető havának 23.-ik napján

Csend van, hallgatag, csak az ősz kopogtat

Nehezen, elnyújtva pirkad. Nem akaródzik felkelnie az ásítozó, sokáig nyújtózkodó napnak. Ólomszürke súlyos ruháját rendszerint itt hagyja az éjjel, s fázósan takarózik ajándék ködpaplanjába a túlpart. Nehéz cseppek görbítik  föld felé a pókháló szálait, s fura csend ücsörög egy ideje a tájon. A pók elgémberedett tagokkal sajnálkozik. Lassan, nagyon lassan szárítja fel a nap sugara az itt felejtett harmatot. Megritkultak a madárrajok is. Eltűntek rég a fecskék, küszvágó csér sem köröz már a víz felett. A kórus, amelyet a nyár karmestere vezényelt az erdőkön mezőkön, úgy tűnik jó ideje szétszéledt. A zenekar is összepakolt. A nótázó madarak nyári éneke emlékké foszlott rég, a dalok csodás dallamait hamarost varjak éktelen károgása váltja fel. Komor hangjegyeik fekete szárnyakon szállnak majd az ég felé.

Úgy vélem, minden évszak egy meghatározható alakot ölt. Az ősz is. Mint egy mesterember, hasonlóan akár a kártyalapokon. Az ősz az én szememben egy festőművész! Festékes ruhában spalettával hóna alatt vígan, fütyörészve jár. Munkája napról-napra élénkebb színben mutatja az erdőket. Sietnie kell, mielőtt a szél és az eső levetkőzteti a fákat, időben meg kell lennie a munkával, mielőtt elfogy a festővászon. Oda fent a Tátra helyei cukorsüveg sipkát húztak már. Épp ezért rohan folyton. Bokáig érő seszínű köpönyege meg-meglibben léptei ütemére. Nem igen tudok vele szót váltani. Egy alkalommal sikerült, de csak egy kérdésre adott időt, válaszát pedig menetből foghegy végről vetette elém: -"Mit is mondhatnék? Ott van minden gondolatom a szemed előtt! Nézz szét, s tudj bennük olvasni!"

Igaza van. Felesleges is kérdezzem. Keze nyomát otthagyja a folyókon, a mezőkön, erdőkön, a városokban és falvakban is egyaránt....
S hallani olykor a sanzont, melyet vígan fütyörész az erdőn, hallani, hogy öles léptekkel rebben a dallam a völgyön át.

Ott áll a csuka a zsombék szélén lesben

Esténként a Duna fodroktól mentes tiszta vizében, a hold vigyorgó arcában önnön másában gyönyörködik . Eközben szellő se rebben, s ő elégedett vigyorral a képén halovány pilácsot tart a túlparti sűrű lombok felett. A csillagok csak messziről hunyorognak az éjjeli fényben, elhomályosuló ragyogással. Fázósan borzolja tollait a bagoly a hold fényében fürödve, s lassú lépteit hirtelen óvatosra veszi a róka a bozótban. Zörren az avar. Rozsdabarna szőnyege elrejti az erdei egeret, aki makkot gyűjt télire. Érzi ő is a változást.

Ősz. Hát itt van. Mindig akkor érkezik, amikor megjelennek az első gesztenyesütő asszonyok. Parázs felől száll fel a gesztenyehéj fanyar füstje.  A sült gesztenye illata bejárja a város kis utcáit, benéz minden kis sikátorba is jelezve, hogy megérkezett. Milyen hangulata van ennek. Több helyen fázós kis házikók kéménye áll munkába, még mielőtt a nap szégyenlősen elrejtené halovány narancsszín arcát az Alpok láncolata mögött. Jellegzetes a füst szaga, s vékony lepelként megül a háztetők felett ezüstszürkén. A lehulló dió nagyot koppan a földön, ez félreérthetetlen sugallat. Megérkezett.

Emlékszem nagymamám kis házára. Ott foglalt helyet, a Sajó völgyében majd nyolcszáz éve meglapuló kis gömöri városkában. Milyen morcosnak tűnt a kertje a nyár után. Nehéz köd takarta el szemeink elől a kert végét. Esett, s a nyirkos falevelek mellett ott lapultak a lehullott diók. Gyerekként hogy tudtam örülni a diószedésnek! Mikor a barna falevelek között megláttam pár szem diót! Mindig eszembe jut a kis kert, ahogy őszbe csavarodott. A kályha melege, a lobogó tűz a pattogó fa. Az ablakon át néztük a szélben táncra perdülő falevelek parádéját.... Emlékek, képek.

Az este hirtelen sötét lesz, s fázós eső szitál az avarra. Ott elmotoz a sün is kicsinykét, mielőtt nyugovóra tér. Madár se hangzik. A szürke égbolt hallgatag ajka esőre hajlik. Csend. S halk kopogás. Ütemes. S lassan víztől nehezednek a fák. Nincs ebben semmi különös, csak az ősz kopogtat.

Estkép

A gyapjas tintagomba is megtalálja az utat

Az eső megnövesztette a fehér tarlógombát is

Kelt: 2017. Év Magvető havának 8.-ik napján