Márnák és gumimacik

Sosem feledem. Annyi tanulság van benne, S annyira jellemző ez a helyzet a mai világ sok-sok más szegmensére is: 

-Néhány évvel ezelőtt, egy derűs nyári napon az ország legészaknyugatibb csücskében Rajkán, a falu felett a nagy Duna kies partján horgászott három palimadár, akarom mondani, egy neves horgász felszereléseket gyártó cég teszthorgászai. Szép fényes, csilli-villi zsír új horgászládáikon ültek, high-tech patika tiszta és makulátlan felszereléssel, spéci etető és csalianyaggal próbálták megszólítani a vizek népét, kisebb sikerrel csupán. A helyi pecások ámuldozva lesték a felszereléseiket, a megjelenésüket, amitől ők még inkább gőggel teli peckes ülő pózt vettek fel, lesajnálva az ámuldozó, általuk "vidéki bunkónak" lesajnált pórnépet. Öltözetük egyen öltözet volt, egyen színben pompáztak, a szponzorcég nevének harsány feltüntetésével ruházatukon, sapkájukon, táskáikon, de még az autóik oldalán is. Harsányan nevetgéltek, majd ércesen gúnyos hangon egymást zrikálták, hogy na majd most megmutatják ők, hogyan kell halat fogni, hagy ámuljon a sok vidéki bunkó, aki látja őket, a vérprofikat, az újságok címlapjain folyton vigyorgókat, a horgászat atyaúristeneit. Hát azon a partszakaszon akkor rajtuk kívül voltak még vagy tucatnyian, akik horgásztak, s a hely jellegéből adódóan családok is, akik kint pihentek, napoztak, bográcsoztak. A helyiek igyekeztek nem nagyon tudomást venni róluk, bár ez nem nagyon sikerült, ugyanis a fővárosból ide keveredett jövevények gondoskodtak arról, hogy a figyelem központjában legyenek. Olyan mennyiségű etetést míveltek hárman, hogy azt a mennyiséget a jelen levő majd tucatnyi pecás egy hét alatt sem szórja be a vízbe. Köszönni a jövevények természetesen nem köszöntek senkinek, szóba sem álltak senkivel, így sokáig az egyetlen élőlény amellyel kapcsolatba kerültek, az egy szürke gém volt, mely unottan repült el felettük, egy második világháborús B-17-es bombázót meghazudtoló mód végig "szőnyeg bombázta" a három megszeppent horgász előtti vízszakaszt, épp abban a sávban, amelyet megértették a rakós botjaik hatósugarának végén.  A becsapódás sorozatos hangjára többen is felkapták a fejüket a parton, s csendesen mosolyogtak. Egy fiatal srác meg is jegyezte félhangosan: "-Ajjna, hát a gém is ezeknek etet!" 

Kisvártatva alattuk nagyjából 50 méterre egy koszlott ruházatú helyi kisöreg a dióverő botját rakta össze épp azután, ahogy leszállt az elcsigázottan kínlódó ősrégi Simson motorjáról. Még hallotta a szürke gém éktelen rikácsolását, S megütötte fülét a falubeli srác mondata is, aki a az imént konstatálta a gém áldásos tevékenységét. 

Az öreg hamarosan bevetette a botot, s azt kézben tartotta, mivel görgetett, hagyta, hogy a kis gömbólmot a szerelékkel együtt vigye az ár, az aljzat kavicspadján araszolgasson le a csali. Csontival csalizott. Hatot is görgetett, minden eredmény nélkül. Egyre fáradó kezei mind kisebb távra dobták be a csalit, eredménytelenül. Legalább rendesen megpásztázza a vizet. Gondolta magában.

A palimadarak eközben két szebb dévért is húztak, s eközben gúnyos megjegyzéseket tettek az öregről maguk közt, s az sem zavarta őket, ha a szél, s a víz levitte az öreghez a hangot. Az öreget bosszantotta a három idegen. Idejönnek, a szép ruháikban, a márkás cuccaikkal, s azt hiszik ők itt a menők. Bosszantotta a dolog, hiszen olyan jó lenne, ha bizonyíthatná, hogy igen, ő itt horgászik évtizedek óta, ismeri a víz minden rezdülését, S bizony megmutatná, hogy ha a csillagok állasa is jó, ő bizony megmutatná, hogy is kell ezt csinálni. Miközben ezen gondolkodott, megéhezett, félresepert mindent az a gondolat, hogy valamit rágnia kéne. Belenyúlt a félig likas kabátja bal zsebébe. Megcsörrent valami. Egy zacskót keresett, amelyben emlékezete szerint maradt még fél marok makuka de a keze másba akadt. Egy erősebb, másabb tapintású zacskó. Még a kis unokáját kínálta meg a zacskóból néhány szem gumicukorral az este, s marad benne pár szem színes gumimaci. 

Gondolt egyet, .... Miért is ne? Hamar egy málnás gumimacit a horogra tűzött. Ismét bevetette a szereléket, görgetett. Mintha villám verte volna vállba, úgy jött a kapás. Majd kitépte a botot a kezéből. Ám ráncosodó keze görcsösen kapaszkodott abba, S felvette a harcot a márnával. Egy majd 4 kilós példányt segített partra, eközben direkt hagyta, hogy locsogjon kicsit a sekélyes parton a hal, hagy hallják a palimadarak, majd a gúnyolódásukra válaszul, hamar szabadon is engedte a halat, még csak fotót sem készített róla. Őt nem fertőzte meg ez az új divat.

Kifejezetten a hideg rázta az olyan képektől, amikor a horgász félig lehajtott fejjel a hal fejét nézi, s úgy fotóztatja magát, akár egy félkegyelmű. Legalább mosolyogjon a kamerába, mutassa meg az örömét a düddő fejű. Nem, inkább a búbánatos tekintet, félig a hal fejére ráhajló fej. -Pfuu, ezek egymástól tanulták el ezt a marhaságot...-rágta át fején a gondolat. A gondolatokat tett követte, egy újabb gumimaci került a horogra, S már repült is befelé a csali. S jöttek a kapások sorra, már-már félő volt, kevés lesz a gumicukor, hiszen a következő negyven percben még háromszor megismétlődött az akasztás, fárasztás, szabadon engedés begyakorlott mozdulatsora. Szép 3 és 5 kiló közötti csupa izom erőgépekkel küzdött. Bele is izzadt, hóna alatt megfoltosodott a viseltes fakó kabát. Karja égett, válla belefájdult, de szó nélkül tette a dolgát. 

Eközben síri csend ülte meg a Duna partot. Szó nem esett több, mindenki meredten maga elé bámult, sandán lesve az öreget, szemmel csak odanézve, véletlenül se fordítva fejet arra. Néha A bogrács mellett ülő család tagjai közül  tapsolt valaki, ám a helyzet tragikomikumát felismerve, egy idő után a taps is elmaradt, mindenki feszülten figyelt. A kisöreg gondolt egyet, s pikk-pakk összepakolt. Nem volt nehéz, egy vödör, s egy horgászbot volt csupán nála, a kismotor hátuljáról a szerelékes ládájátle sem vette. A művelet nem tartott tovább néhány percnél. Épp a Simson Star Schwalbe típusú kiöregedett kismotorba próbált meg életet lehelni, mikor az egyik gúnyolódó, legnagyobb hangú reklám horgász odalépett hozzá, s megszólította:

- Megkérdezhetem bátyámuram mi a titka? -vetette oda hetykén a ficsúr még mindig köszönés nélkül.

- Hogyne, barátom. -válaszolt az öreg, kimért, nyugodt, kissé fennhéjazó hangon. - Nagyon szívesen elmondom! Nagyon szeretem a vizet, évtizedek óta tisztelettel alázattal járok ide a partjára. Tisztelem a horgásztársaim, akiknek mindig köszönök. Köszönök a víznek, a fáknak, a madaraknak! Ha úgy tartja kedvem belepisilek a vízbe, te édes fiam lent Budapesten, nem fent, ahogy ti mondjátok, lent, mert a víz innét oda lefelé folyik, szóval te abban mosol kezet, de ami a legfontosabb, szeretem a kisunokámat, s ha csak rá gondolok, mosolyog a szívem, s a szerencse is mellém áll! Így volt ez most is! Amúgy meg! Vót röhögni? - kérdezte maró gúnnyal, majd a választ meg sem várva kacsintott még egyet, majd az elképedt önérzetében leforrázott, büszke fennhéjazásában megtaposott reklámhorgászt faképnél hagyta a kesernyés füstöt okádó kismotorral eltűnt a bokrok,  a fák mögött kissé felverve a finom port a földúton, a pillanatig megtörve az ártéri erdő csendjét....

(S.Cs)

Kelt: 2025. év Szelek havának 13-ik napján