Márnák és gumimacik

Sosem feledem. Annyi tanulság van benne, S annyira jellemző ez a helyzet a mai világ sok-sok más szegmensére is: 

-Néhány évvel ezelőtt, egy derűs nyári napon az ország legészaknyugatibb csücskében Rajkán, a falu felett a nagy Duna kies partján horgászott három palimadár, akarom mondani, egy neves horgász felszereléseket gyártó cég teszthorgászai. Szép fényes, csilli-villi zsír új horgászládáikon ültek, high-tech patika tiszta és makulátlan felszereléssel, spéci etető és csalianyaggal próbálták megszólítani a vizek népét, kisebb sikerrel csupán. A helyi pecások ámuldozva lesték a felszereléseiket, a megjelenésüket, amitől ők még inkább gőggel teli peckes ülő pózt vettek fel, lesajnálva az ámuldozó, általuk "vidéki bunkónak" lesajnált pórnépet. Öltözetük egyen öltözet volt, egyen színben pompáztak, a szponzorcég nevének harsány feltüntetésével ruházatukon, sapkájukon, táskáikon, de még az autóik oldalán is. Harsányan nevetgéltek, majd ércesen gúnyos hangon egymást zrikálták, hogy na majd most megmutatják ők, hogyan kell halat fogni, hagy ámuljon a sok vidéki bunkó, aki látja őket, a vérprofikat, az újságok címlapjain folyton vigyorgókat, a horgászat atyaúristeneit. Hát azon a partszakaszon akkor rajtuk kívül voltak még vagy tucatnyian, akik horgásztak, s a hely jellegéből adódóan családok is, akik kint pihentek, napoztak, bográcsoztak. A helyiek igyekeztek nem nagyon tudomást venni róluk, bár ez nem nagyon sikerült, ugyanis a fővárosból ide keveredett jövevények gondoskodtak arról, hogy a figyelem központjában legyenek. Olyan mennyiségű etetést míveltek hárman, hogy azt a mennyiséget a jelen levő majd tucatnyi pecás egy hét alatt sem szórja be a vízbe. Köszönni a jövevények természetesen nem köszöntek senkinek, szóba sem álltak senkivel, így sokáig az egyetlen élőlény amellyel kapcsolatba kerültek, az egy szürke gém volt, mely unottan repült el felettük, egy második világháborús B-17-es bombázót meghazudtoló mód végig "szőnyeg bombázta" a három megszeppent horgász előtti vízszakaszt, épp abban a sávban, amelyet megértették a rakós botjaik hatósugarának végén.  A becsapódás sorozatos hangjára többen is felkapták a fejüket a parton, s csendesen mosolyogtak. Egy fiatal srác meg is jegyezte félhangosan: "-Ajjna, hát a gém is ezeknek etet!" 

Kisvártatva alattuk nagyjából 50 méterre egy koszlott ruházatú helyi kisöreg a dióverő botját rakta össze épp azután, ahogy leszállt az elcsigázottan kínlódó ősrégi Simson motorjáról. Még hallotta a szürke gém éktelen rikácsolását, S megütötte fülét a falubeli srác mondata is, aki a az imént konstatálta a gém áldásos tevékenységét. 

Az öreg hamarosan bevetette a botot, s azt kézben tartotta, mivel görgetett, hagyta, hogy a kis gömbólmot a szerelékkel együtt vigye az ár, az aljzat kavicspadján araszolgasson le a csali. Csontival csalizott. Hatot is görgetett, minden eredmény nélkül. Egyre fáradó kezei mind kisebb távra dobták be a csalit, eredménytelenül. Legalább rendesen megpásztázza a vizet. Gondolta magában.

A palimadarak eközben két szebb dévért is húztak, s eközben gúnyos megjegyzéseket tettek az öregről maguk közt, s az sem zavarta őket, ha a szél, s a víz levitte az öreghez a hangot. Az öreget bosszantotta a három idegen. Idejönnek, a szép ruháikban, a márkás cuccaikkal, s azt hiszik ők itt a menők. Bosszantotta a dolog, hiszen olyan jó lenne, ha bizonyíthatná, hogy igen, ő itt horgászik évtizedek óta, ismeri a víz minden rezdülését, S bizony megmutatná, hogy ha a csillagok állasa is jó, ő bizony megmutatná, hogy is kell ezt csinálni. Miközben ezen gondolkodott, megéhezett, félresepert mindent az a gondolat, hogy valamit rágnia kéne. Belenyúlt a félig likas kabátja bal zsebébe. Megcsörrent valami. Egy zacskót keresett, amelyben emlékezete szerint maradt még fél marok makuka de a keze másba akadt. Egy erősebb, másabb tapintású zacskó. Még a kis unokáját kínálta meg a zacskóból néhány szem gumicukorral az este, s marad benne pár szem színes gumimaci. 

Gondolt egyet, .... Miért is ne? Hamar egy málnás gumimacit a horogra tűzött. Ismét bevetette a szereléket, görgetett. Mintha villám verte volna vállba, úgy jött a kapás. Majd kitépte a botot a kezéből. Ám ráncosodó keze görcsösen kapaszkodott abba, S felvette a harcot a márnával. Egy majd 4 kilós példányt segített partra, eközben direkt hagyta, hogy locsogjon kicsit a sekélyes parton a hal, hagy hallják a palimadarak, majd a gúnyolódásukra válaszul, hamar szabadon is engedte a halat, még csak fotót sem készített róla. Őt nem fertőzte meg ez az új divat.

Kifejezetten a hideg rázta az olyan képektől, amikor a horgász félig lehajtott fejjel a hal fejét nézi, s úgy fotóztatja magát, akár egy félkegyelmű. Legalább mosolyogjon a kamerába, mutassa meg az örömét a düddő fejű. Nem, inkább a búbánatos tekintet, félig a hal fejére ráhajló fej. -Pfuu, ezek egymástól tanulták el ezt a marhaságot...-rágta át fején a gondolat. A gondolatokat tett követte, egy újabb gumimaci került a horogra, S már repült is befelé a csali. S jöttek a kapások sorra, már-már félő volt, kevés lesz a gumicukor, hiszen a következő negyven percben még háromszor megismétlődött az akasztás, fárasztás, szabadon engedés begyakorlott mozdulatsora. Szép 3 és 5 kiló közötti csupa izom erőgépekkel küzdött. Bele is izzadt, hóna alatt megfoltosodott a viseltes fakó kabát. Karja égett, válla belefájdult, de szó nélkül tette a dolgát. 

Eközben síri csend ülte meg a Duna partot. Szó nem esett több, mindenki meredten maga elé bámult, sandán lesve az öreget, szemmel csak odanézve, véletlenül se fordítva fejet arra. Néha A bogrács mellett ülő család tagjai közül  tapsolt valaki, ám a helyzet tragikomikumát felismerve, egy idő után a taps is elmaradt, mindenki feszülten figyelt. A kisöreg gondolt egyet, s pikk-pakk összepakolt. Nem volt nehéz, egy vödör, s egy horgászbot volt csupán nála, a kismotor hátuljáról a szerelékes ládájátle sem vette. A művelet nem tartott tovább néhány percnél. Épp a Simson Star Schwalbe típusú kiöregedett kismotorba próbált meg életet lehelni, mikor az egyik gúnyolódó, legnagyobb hangú reklám horgász odalépett hozzá, s megszólította:

- Megkérdezhetem bátyámuram mi a titka? -vetette oda hetykén a ficsúr még mindig köszönés nélkül.

- Hogyne, barátom. -válaszolt az öreg, kimért, nyugodt, kissé fennhéjazó hangon. - Nagyon szívesen elmondom! Nagyon szeretem a vizet, évtizedek óta tisztelettel alázattal járok ide a partjára. Tisztelem a horgásztársaim, akiknek mindig köszönök. Köszönök a víznek, a fáknak, a madaraknak! Ha úgy tartja kedvem belepisilek a vízbe, te édes fiam lent Budapesten, nem fent, ahogy ti mondjátok, lent, mert a víz innét oda lefelé folyik, szóval te abban mosol kezet, de ami a legfontosabb, szeretem a kisunokámat, s ha csak rá gondolok, mosolyog a szívem, s a szerencse is mellém áll! Így volt ez most is! Amúgy meg! Vót röhögni? - kérdezte maró gúnnyal, majd a választ meg sem várva kacsintott még egyet, majd az elképedt önérzetében leforrázott, büszke fennhéjazásában megtaposott reklámhorgászt faképnél hagyta a kesernyés füstöt okádó kismotorral eltűnt a bokrok,  a fák mögött kissé felverve a finom port a földúton, a pillanatig megtörve az ártéri erdő csendjét....

(S.Cs)

Kelt: 2025. év Szelek havának 13-ik napján

A szárcsa

Piszkosfehérre fagyott világ köszöntötte az új esztendőt. Dermesztő lehelete faggyal, zúzmarával szórta meg éjjel a fákat, bokrokat. Vasmarkával, a tél keze kéjes vigyorral szorongatta az egész vidék nyakát, jégcsap ujjai nem eresztettek a szorításból. Odatúl a kunyhó előtti öreg tölgyön századnyi varjú gubbasztott várva a jelre, amelyre azonnal indult a fekete sereg, lerázva a tölgyre ragadt zúzmara fehérségét. A jel meg is érkezett, hisz vakkantott egyet Pocsék, az öreg puli. Fekete loncsos szőre ide-oda táncolt, miközben néhány lépést tett a kunyhótól a tölgy felé, hogy elzavarja a baljós fekete sereget alkotó varjakat, amelyek télire mindig beköltöztek az erdőről a kicsiny álmos kis faluba. Azok sértődötten morogván kaptak szárnyra, elgémberedett izmaik lerázták tollukról a zúzmarát, aztán nagy károgások közepette lusta mozdulatokkal elhagyták a tölgy ágait, majd fekete gombolyagként köröztek kicsit a fa felett, míg mindenki csatlakozott a bandához. A fekete gomolyag a falu másik vége felé nyugalmasabb rész felé vette az irányt. A puli elégedetten caplatott vissza a kis kunyhó ajtaja elé, ahol a lábtörlő rongyra hanyagul leheveredett, s onnan kémlelte gyanúsan a kinti világot, még egy darabig bizalmatlanul bele-beleszimatolva a levegőbe.

A kunyhó kéménye eközben fanyar, kékesszürke füstöt eregetett, mint egy nagy pipa. A füst amint emelkedett pár métert, máris menyegzőt tartott a köddel, majd azzal egyesülve násztáncot lejtett, s ezután halvány szürkén eloszlott a kis völgy felett. A házikó tetejét néhány centi pár napos a kémény körül kormosan piszkos, roskatag hó fedte. A tető alatt ujjnyi jégcsapok meredeztek, mint megannyi föld felé vicsorgó cápafog. A kunyhó melegében egy agg ember rendezgette a horgászbotjait, felszereléseit. Ősz tincsei a homlokára halottak, ahogy akkurátusan tisztogatta, karbantartotta a horgászbotokat, orsókat, rendezgette a felszereléseket a kopott viseltes horgászládában. A kályhában mindeközben vidám tűz duruzsolt, s a kellemes melegben dohányfüst illata terjengett. A ház kicsiny ablakának sarkába virágot szőtt a kinti világ dermesztő zimankója, s a dupla ablak közti részen fokhagymás abárolt szalonna várta dermedten az elkerülhetetlen  sorsát alufóliába csomagolva. Bent a kellemes melegben víg dallamok szálldostak, fütyörészve bütyköltek valamit egy vén orsón a megfáradt ráncos kezek. Az öreg a horgászzsinórt szépen lefejtette az orsóról, ám ekkor egyszer csak abba maradtak a mozdulatok, mintha valami gondolat nyilallt volna be hirtelenjében két dallam közé, abbamaradt a fütyörészés is. A damilt marokra fogta, felállt a kis asztal mellől, tett néhány lépést az ablak felé, majd megállt az ablak előtt.  Az ablakon át kitekintett az öreg horgász a kinti fagyos világba, az erdő felé, amely mögött a tó van, s a tó partján egy kis tornácos nyári horgászlak. Eszébe jutott az elmúlt év tavasza és a nyár, a feledhetetlen nyár, egy, az életét meghatározó, feledhetetlen történet:

...Az tulajdonképpen úgy esett, hogy a vízpart menti kis ház körül tett-vett, piszmogott, tisztogatott, rendezgetett ezt, azt, mikor fura zajra lett figyelmes. A kis vízparti ház megfáradt tornácán kétségbeesetten verdesett valami. Az öreg horgász kezéből kiesett a gereblye, amellyel fűzfaleveleket rendezgetett épp, amelyek szakadatlan hullottak alá nap mint nap az öreg fűz ágairól, s próbálták elfedni a fűz alatti területet. Sietős léptekkel a tornáchoz sietett, s legnagyobb megdöbbenésére azt látta, hogy egy szárcsa verdes a tornácon. De vajon mi baj érhette? Óvatosan kézbe vette az ijedt, rémült madarat. Annak fura fehér csőre, fehér homlokrésze, pirosas szemei voltak, melyek kétségbeesést tükröztek. Gyengéden kézbe véve érezte, a madár szíve milyen gyorsan ver, s hogy piheg szegény. Ugyanakkor azt is látta, hogy a madár két lába szinte lila, gúzsba van kötve!!. Ahogy megvizsgálta az irdatlan nagy boglyas csomót, látta, hogy egy vízparton eldobott horgászdamilba gabalyodott bele a madárka két lába, s ahogy kétségbeesetten kapálózhatott, hogy megmentődjön a zsinegtől, annál is inkább szorosabbra tekeredett az reá, s onnan fogva nem eresztette. A szárcsa végső elkeseredésében tőle, az embertől várt segítséget, legyőzve félelmét, minden bátorságát összeszedve vánszorgott, verdesett el a kis ház tornácáig, hogy lesz, ami lesz, nincs más esélye a túlélésre, ám a tornácra érve ott végképp elhagyta az ereje. Most ott pihegett az öreg kérges tenyérben, várva a csodát. A csoda maga az volt, ahogy eljutott idáig. Az öreg kezek lassan egy késsel óvatos vágásokkal enyhítettek a kínzó köteléken, majd végleg megszabadították az apró lábacskákat a kínzó béklyótól, a damil gombolyagtól. Néhányszor óvatosan végig masszírozta az apró madárlábakat, hogy azokba visszatérjen a vérkeringés, majd a madarat gyengéden a fűre helyezte. A szárcsa rémülten az átélt izgalmaktól ügyetlenül szaladni próbált a parton a víz felé, ám néha fel, felbotlott, mint mikor az ember gyorsan akar elindulni elzsibbadt végtagokkal. Amint elérte a vizet, nagyot csobbanva, szárny csapkodva bevette magát az első nádasba, ahol aztán meg pihent. A horgász egy ideig szelíd mosollyal várta, hogy történjen valami, de a nád mozdulatlan maradt, s elrejtette szemei elől.....

Gondolataiból magához térítette az ablakon át látott kezdődő nagy pelyhes hóesés. Megannyi fehér pihe lassacskán eltakarta a szemközti erdő körvonalait, csend húzódott a kis falura, csak a konyhában pattogó tűz jelezte, hamarosan etetni kell a kályhát. Visszatért a karbantartáshoz, Hamarosan az orsó tisztítása is befejeződött, az alkatrészek megtisztogatása, zsírozása készen állt, az öreg horgász összerakta azt, majd egy rongyba bugyolálta a műszert. A puli eközben vakkantott kettőt, így az öreg ajtót nyitott neki. A vén csahos betipegett a melegben, majd lerázta magáról a friss havat, lassan a kályha mellé kuporodott, aztán szinte azon nyomban álomba szenderült. Az öreg horgász elégedett mosollyal kísérte tekintetével kutyáját a kályháig, eközben arra gondolt, hogy hamarosan itt a tavasz, újra harcba mennek majd ők ketten, jó halakat fárasztanak. De addig még a tél lehet, néhányszor végigsepreget a tájon, vaskos havat, zúzmarát fagyot szórva a világra. Az ablakon ismét kitekintett, ahol a havazás egyre csak erősödött, a  hópelyheket nézve pediglen újra csak elmerengett az eltelt év történésein...

....Néhány héttel a kis szárcsa megmentése után éppen a faluból tartott a kis vízparti házikójához. Vállán kopott keki színű zsák, amelyben két horgászbot rejtőzködött, egy merítőszák, melynek kerete,  hálója kilógott a zsákból, lábán csizma, bal kezében gilisztás vödör, jobb kezében horgász láda. Alig ötven méterre volt már csak a háztól, amikor mozgásra lett figyelmes. A jobboldali susnyásból egyszer csak kilépett a szárcsa, nyomában öt kis pelyhes fiókával. Az út közepén megálltak, majd a horgász felé tekintve a szárcsa csippantott kettőt, mire a pelyhes kis fiókák érdeklődve tekintettek a horgász irányába. Az hirtelen megállt, kezéből letette a kis vödröt, a horgász ládáját, s kissé leguggolva, szelíd mosollyal az arcán nézte a tőle alig pár méterre levő kedves kis szárcsát, és fiókáit. A szárcsa két lépést tett a horgász felé, miközben fiókái a horgász felé kezdtek szaladni. Egy halk kis csippantás, s a fiókák mintha parancsszót hallottak volna, azonnal visszafutottak anyjuk hívó szavára, majd elindultak a tó felé, s eltűntek a parti nádasban....

A hóesés gyengülni kezdett, S mintha a napnak is derengeni támadt volna kedve a szürke hófellegek mögött. A horgász kidörzsölte szeme sarkából az ott árválkodó könnycseppet, eközben egy gondolatot formált mondattá, amely épp kicsúszott a száján: "-A szárcsa milyen szépen mondott köszönetet, megbízott bennem, megmutatta apró családját is!" Gondolatait másfelé terelve néhány fahasábot dobott a tűzre, amely pattog a kapott életre, miközben egy ismerős mese dallamát kezdte fütyörészni.....

Bizony, tanulság, a szeretet ereje az ember és az állatok közt is erős kötelékeket tud kialakítani, legyen akár házi állat, vagy vadon élő állat! Hiszen ha az ember jósággal, szeretettel viselkedik a természet, s az állatok iránt, csak jót kaphat cserébe viszonzásul!

Íródott:

Édesapám igaz története alapján.

2025. év Kikelet havának 23- ik napján

Bagoly röpte

Bagoly röpte

Volt valahol réges régen

Odafenn a magas bércen

Valahol a bús homályban

Ott éldegélt egymagában

Csőre horgas, karma éles

Két szeme is hideg fényes

Tölgy odvában háza kuckó

Rikoltása vérfagyasztó 

Szárnysuhogás beleremeg

Erdő, mező és a berek,

Fél az egér és a pocok,

Vackaikban mind rí, zokog

Lombok felett felkel a hold

Árkot ugrik a vén kobold 

Bükkfa ágán éberen

Ott gubbaszt a félelem

Hajnal pírja szemét bántja

El is indul nemsokára

Messze hallik huhogása

Mint az erdő sóhajtása

2025. Év Fergeteg havának 29-ik napján

Csukák és az utolsó mohikánok

Olyan észrevétlenül halkult el a világ,  megcsappant erősen a madarak éneke is az erdőn. Hová tűnt az élet? A nyüzsgő erdő-mező zöld, majd tarka gúnyája? Most egyhangúnak tűnik minden, élettelennek, de tévedés ezt hinni. Él minden, csak épp alszik, vagy teljesen belassult. Félig lehunyt szeme alól kíváncsian félálomban les rám az erdő. S nézi a változó időt. Az időt, mely mostanság oly kiszámíthatatlan volt. Hol zúzmarás köd nehezedett rá mindenre, hol metsző északi szél kergette a felhőket, s pirosította az arcokat. 

Dérrel kísért pergetés a Dunán

Néha havat vártunk a komor szürke fellegekből, de sokszor csak gorombán elszáguldottak felettünk, sokszor pedig nehéz fagyos vízcseppeket szórtak csak a nyakunkra. Még mindig nem heverték ki a folyók a szeptemberi nagy árvizet, s a halak nehezen találtak vissza eredeti élőhelyükre, amelyre sokszor talán rá sem ismertek.

Nem vagyok híve a halradarnak, úgy vélem, soha nem is fogom talán használni. Szeretem, ha a szemem előtt rejtve marad a vízi világ, hiszen azt tudni, érezni s érteni illik, ez tesz igazi horgásszá. A tapasztalat, a kint eltöltött idő majd hozzásegít a sikerhez, amely teljesen az enyém lesz, nem pedig egy gép aratja majd le a babérokat. 

A szín és áldozata

Egy-egy naposabb hétvégén vízre helyeztük kis "fregattunkat", s megvizsgáltuk, vajon maradt e szigetbe csuka. Az eredmény minket is meglepett. Csodálatos példányok akadtak, s szinte mind mederközépről, a mélyről, hiszen már a táplálék hal is ott lehetett, így a szélvizeken bedőlt fák árnyékában hiába is várták volna az áldozatokat az éhes csukák. 

Nem volt panasz a méretekre sem, igazi darabos fenevadak próbálták forgatni a csónak orrát. Akadt olyan is, hogy mindössze másfél óra jutott csak sötétedésig. Kihasználtam néha, s gyalogmenetben egy ágrendszerből lefűződő csatornaparton tettem próbát, sokszor már a második dobásra sikerrel....

Szinek varázsa

Talán még összefutunk....

Élménypeca volt, amíg az öblök, lassabb ágak nem kezdtek el befagyni. A csukák nagy része visszakapta szabadságát. Remélem, idősebb, erőteljesebb korukban még kíváncsiak lesznek az általam felkínált műcsalik valamelyikére. 

Téli horgász hangulat

Foglalkoztatott a kérdés, vajon felénk is eltűnőben van-e a menyhal, mint az ország déli és középső területein húzódó folyószakaszokon? Sajnos igen.

Eltűnőben az egyetlen édesvízi tőkehalunk,  a folyók felső szakaszaira húzódnak vissza, azok felmelegedése okán

Utolsó mohikánok

Keresni kezdem őket, a téli esték lovagjait, a menyhalakat. Megfogyatkozott a populáció, ezt több évre visszamenőlegesen statisztikai adatokkal is alátámasztják. S egybevág minden az általam több évtizede tapasztaltakkal. A folyók magyarországi déli szakaszairól, már kuriózum, ha fogásról érkezik hír. Itt Szigetközben sem úgy van mint azelőtt, meg kell küzdeni minden egyes darabért. A régi bejáratott menyhalas helyeim 80%-a üres. Ott, ahol anno az öregek délután kettő után kiültek, hogy az alkonyatra jó helyük legyen, mire jönnek a menyusok, mára nem jár senki. A jó helyek mind kikoptak az emlékezetből, elgazosodtak, a feledés homályába merültek. Az öregek már rég nincsenek e világban, s menyhalak se járnak már oda szórakoztatni az öreg pecásokat. Csak páran emlékszünk már erre....

Talán más is...

Sokat próbáltam meggyőzni a menyhalhorgászokat, hogy decemberben ne zavarják őket, hagy ívjon az a kevés is, ami maradt, ám évtizedeken át belefáradtam ebbe, noha mára talán rájöttek páran, hogy nekem volt igazam, bizony eltűnőben van a menyhal a hazai folyókból. Én szóltam előre, de talán már az is későn volt. Nincsenek már telek, befagyó jeges folyók, sőt, lassan hó sem hűti már a vizeket. A télen is aktív gébszőnyeg sem áll épp baráti viszonyban sem a menyhalak ikráival, sem a kikelő menyhal ivadékokkal. A folyók leghidegebb időintarvalluma pedig évről-évre csökken. A tendencia sajnos két évtizedes baljóslatom beigazolódása felé mutat. Globális felmelegedés, új invazív fajok megjelenése, ívási időben történő védelem hiánya..... Az együtthatók összeadódnak.

..elengedi...

Megfogott menyhalaim majd teljes egészét szabadon eresztettem egy fotó után, de sokat nem is fényképeztem. Nem voltak olyan szép nagyok, mint amelyekről jó pár éve fotókat készíthettem. Hol vannak már a 2 kiló feletti gyönyörű példányok? Lassan már csak fotókon és emlékekben. 

...őket

A menyhal horgászatok hangulata mégis megmaradt, velem van. S velem van a vele járó csendes elmélkedés kint a fagyos sötétben a hold sarlója alatt ücsörögve, jó illatú pipafüstöt eregetve kint a csillagok bűvkörében. 

Annyi féle minta..... nincs két egyforma

Remény

Jól esik kint ilyenkor. Nincs ember a vízen, nincs mozgás, még a vadak is elnyugszanak. A víz csendesen csorog, forog, s néha jeget növeszt a lábam előtt, s rejtve tartja télen is aktív lakóit.  Néha magam is találkozhatom velük, s szót váltok velük gondolatban is. Messze még a tavasz.

Remény, hogy itt maradnak

Kelt: 2025. év Fergeteg havának 8-ik napján.