2017. január 8., vasárnap

Vasmarokkal szorít a tél


Először csak az a feszült csend tűnt fel, amely az új évvel, s annak zord hidegével szakadt a tájra. Az az igazi mélységes csend, mikor egy száraz falevél földet érése is húsz méterről meghallható. De most még az sem borzolta meg a pirkadatot. Kilépve az ajtón szinte csattant az arcomon a január pofonja, s már vastag párafelhőt fújtam ki, ami azonnal deresre festette a szakállam. Így már talán egybe is olvadtam a környék fáival, bokraival, melyek vastag zúzmararuhájukat nézegették, mit az éjszakai ködtől kaptak ajándékba. Elviselhetetlenül lassan kezdett derengeni. Madárdal nem volt, hacsak nem számítjuk a városban telelő varjúcsapat fülsértő károgását. Hogy ezek sose fogják be a gambájukat? Hát már csak ez jelezte a reggelt a kakaskukorékolás helyett, mert azok fázósan némák maradtak, ha volt még udvar ahol éltek egyáltalán.

A folyópart némasága csak első pillanatra volt szembe tűnő. Ahogy néztem az érkező kisebb jégtáblákat, ahogy láttam egy-egy burványt, langót, ide-oda cikázó sodorvonalat, egy vadkacsapárt mely lassan a túlpartra igyekezett, kezdtem érezni az életet, még ha oly lassú ritmusban is mutatta magát. Itt-ott a derengő reggeli fényben, melyet a köd próbált magába fojtani félig sikerrel mintha loccsant volna a víz. Netán egy kósza szellő tépett egy darabot a víz felé hajló faág zúzmara maskarájából, s az esett volna a folyóba? Ezen kezdtem elmélkedni, mikor itt-is, ott is megismétlődött az eset. A gyanús csak az volt, hogy imitt-amott feltűnt egy-egy hátúszó is. No fene, mi mozoghat a jegesedő folyóban? 
Az éji köd ajándékba adta a fáknak a csipkeruhát
A kérdésre hamar érkezett válasz, hisz épp a lábam elé ért a halraj, amely lassan komótosan haladt a folyón felfelé, jégtáblák ellenében. Koncérok! Jönnek a koncérok! A kristálytiszta vízben csodálatosan kivehetőek voltak a körvonalaik, csillogó pikkelyeik, narancsszín úszóik. Gyönyörködni nem sok időm maradt, hisz a csapat amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt, s már nem hallottam megint mást, mint a varjak éktelen károgását. Egy-egy sötét tekintetű példány nehezen köszörülte a csőrét az átfagyott talajon, egyikük valamit kiszedett onnan, tovaugrott néhány métert, majd irigy társai károgásával ölelve felröppent egy közeli fára, melynek ágairól vaskos függönyként hullt le a megriasztott zúzmara. Él a víz, a folyópart. Estére vissza kell jöjjek!

A szürke mélabú mázsás súllyal telepedett a folyóra egészen addig míg öregedni kezdett a délután, sötétbe fordult már keleten az ég alja. Akkor kint talált a köd megint, immár évek sorát látott horgászbotokkal a dermedt folyóparton. A túlparti fák árnyai lassan harapták szürkére a színeket, a fák alatti csóréra száradt nádas tövében pedig récék veszekedtek, pocsoltak a vízben míg el nem csillapította őket az este.
Befagyott hallépcső a Lajta-zsilipnél
Nehézzé vált a lélegzet a súlyos fagyottá fehéredett párás időben, s kivöröslött az orrom hegye, mint a cirkuszi bohócé. Csak épp úgy éreztem ezt le lehetne törni, hiszen törhetővé edzette már a fagy.  Így gubbasztottam a botok mellett. A két bot szótlanul tűrte a a hideg szorítását, a fénypatronok pedig alig halványlottak a mínusz nyolc fokban. Nicsak! Egy kisebb jégtábla, ami épp a part felé cammogott, az karcolta meg recsegve kissé a parthoz kötött, télvízre kint felejtett facsónakot! Ekkor bólint a bal oldali botom spicce, de nem úgy halasan..... Igen. Sejthettem volna. Egy újabb jégtábla gondoskodott arról, hogy új szerelést kössek. Úgy vágta át a zsinórt, mint ökörnyálat a tavaszi szél....

Nem kis munka elgémberedő ujjakkal ebben a hidegben egy komplett szereléket összeállítani a fejlámpa fényében, miközben a kilélegzett hideg párától alig látom mit csinálok. Káromoltam a jeget, hogy épp erre vezetett az útja. Hja, de mit  is csinálok? Tényleg itt kell fagyoskodjak most? Igen. Meg kell tapasztalnom milyen is a világ ilyenkor! Kíváncsiság? Talán sikerül valamit megmutassak azoknak is, akik csak a sorokon keresztül élik át a dermesztő hideg januári horgászatot. Ezen gondolatok alatt elkészül a szerelék, fagyott halszelettel csalizok, s kissé közelebb dobok a parthoz.

Rám telepedett az este. Nem messze dereng a ködben a város sárgás fényburka, de minden hang elakad, elvész a köd súlyos labirintusában. Ott ülök mint a makk ász figurája, görbén gubbasztva, igaz, tűz nélkül. Végre megpöccen a jobb oldali botom spicce! Alig észrevehetően, mintha csak megsimítaná valaki olykor a víz alá bevetett szereléket. Majd egy percig adok időt a türelemnek. Akkor fogy el az talán a víz alatt is, s erőteljesebb rángatások váltják fel a maszatolást. Mikor megmarkolom a botot, az szinte hozzáragad a tenyeremhez, hiszen a dér már szépen befedte a botnyelet. A bevágás ül, majd tekerni kezdem az orsót. A zsinór nehezen jön, hisz a magával hozott apró vízcseppeket lekérik róla a bot gyűrűi, a maradékot pedig finom permettel szórja a kezemre, mely kivöröslik a hidegtől. Ekkor felsejlik a kígyóként tekergőző tettes, alig fark csóválva, s hamarosan a hazai tőkehal némi ellenállást követően a merítőben várja a sorsát.

A tél fenegyereke
"Eridj haza!" -visszaengedem egy gyors fotó után. De mintha a vaku fénye megzavart volna valamit a mögöttem levő ártéri erdőben. Ág reccsent? Nem vagyok félős fajta, de ebben a tompa csendben sötétben távol minden embertől egyedül, igencsak felment az adrenalin. Hirtelen minden érzékszervem kinyílt, a fülem, s a szemem is élesebb lett. Mégis a vörösre fagyott orrom jelzett először veszélyt. Vadszag...... Aki volt már vadállat közelében, az tudja miről beszélek. Jellegzetes vadszag. Na most aztán beindult a cidri. Fejlámpámat megremegő kézzel kapcsoltam be, nem tagadom, igencsak begyulladtam, s pásztázni kezdtem vele a part menti tisztást. Ekkor vettem észre a part menti iszapba fagyott nyomokat! Vaddisznók!!! Egész idáig olyan helyen horgásztam, ahová lejárnak inni! A fele se tréfa, világítani, tapsolni, kiabálni kezdtem, hogy: "Tirhuljatok innét beste szemtelen disznajai! Hééé, hahóóó-héééé!"
Mire a következő mondat elhangzott volna, hangos recsegés jelezte a megriasztott konda útvonalát, ami szerencsére tőlem tova, elfele vezetett..
Egy éjszaka alatt befagyott a folyó
Egészen belemelegedtem az összepakolásba, amelynek ideje szerintem minden időrekordot megdöntött. Szikrát vetett a jéggé dermedt világ. Hazafelé azon gondolkodtam, hogy az egyetlen fogást, a szép menyhalat ahogy visszaengedtem, milyen kedvesen úszott el. Mintha üzente volna, hogy nem a fogás számít, hanem a béke, a csend, a kaland, ami ezzel az egész tevékenységgel jár, aminek a részévé válhatunk, csak fel kell vegyük a ritmust. A természet ritmusát. Most vasmarokkal szorít a tél, mire hazaértem vastag pelyhekben megeredt a hó.

Beállt a jég ameddig a szem ellát

Nem viccel a január, reggelre megjött a hó is
Páncél alatt a Mosoni-Duna, védve horgásztól, halásztól, kormorántól

Szeretett folyóm a tél fogságában


Kelt: 2017. év Fergeteg havának 8.-ik napján




12 megjegyzés:

  1. Nagyon jó írás ügyes vagy csak így tovább!

    VálaszTörlés
  2. Gratulálok, remek írás.
    Meg is hozta a kedvem a pecához...Talán holnapra elég kövér lesz a jég.

    VálaszTörlés
  3. Elmerengtem míg olvastam :) Mint egy film, pergett a történet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen!
      Igyekszem ezen a vonalon (is) maradni!
      😆

      Törlés
  4. Szuper lett Csaba!
    Öröm volt olvasni, ha már kimenni nem lehet....

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm! De ha nem is lehet most horgászni, a téli folyó páratlan látványa, egy mély lélegzet a téli fagyott levegőben feledhetetlen élmény...☺

      Törlés
    2. ez így igaz. irigyellek is, hogy testközelből tudod élvezni ezt a nem mindennapi érzést. :) :) persze irigységem cseppet sem rosszindulatú.
      további sok szép horgászatot, élménygyűjtést és persze posztolást!!!!

      Törlés
  5. Szia!
    Gratulálok az írásodhoz .
    Menyhal! A menny hall ! Szépvallás ez szép templommal :)

    VálaszTörlés
  6. Nagyon köszönöm! Örülök hogy látom, láttathatom....
    😆

    VálaszTörlés