A kunyhó kéménye eközben fanyar, kékesszürke füstöt eregetett, mint egy nagy pipa. A füst amint emelkedett pár métert, máris menyegzőt tartott a köddel, majd azzal egyesülve násztáncot lejtett, s ezután halvány szürkén eloszlott a kis völgy felett. A házikó tetejét néhány centi pár napos a kémény körül kormosan piszkos, roskatag hó fedte. A tető alatt ujjnyi jégcsapok meredeztek, mint megannyi föld felé vicsorgó cápafog. A kunyhó melegében egy agg ember rendezgette a horgászbotjait, felszereléseit. Ősz tincsei a homlokára halottak, ahogy akkurátusan tisztogatta, karbantartotta a horgászbotokat, orsókat, rendezgette a felszereléseket a kopott viseltes horgászládában. A kályhában mindeközben vidám tűz duruzsolt, s a kellemes melegben dohányfüst illata terjengett. A ház kicsiny ablakának sarkába virágot szőtt a kinti világ dermesztő zimankója, s a dupla ablak közti részen fokhagymás abárolt szalonna várta dermedten az elkerülhetetlen sorsát alufóliába csomagolva. Bent a kellemes melegben víg dallamok szálldostak, fütyörészve bütyköltek valamit egy vén orsón a megfáradt ráncos kezek. Az öreg a horgászzsinórt szépen lefejtette az orsóról, ám ekkor egyszer csak abba maradtak a mozdulatok, mintha valami gondolat nyilallt volna be hirtelenjében két dallam közé, abbamaradt a fütyörészés is. A damilt marokra fogta, felállt a kis asztal mellől, tett néhány lépést az ablak felé, majd megállt az ablak előtt. Az ablakon át kitekintett az öreg horgász a kinti fagyos világba, az erdő felé, amely mögött a tó van, s a tó partján egy kis tornácos nyári horgászlak. Eszébe jutott az elmúlt év tavasza és a nyár, a feledhetetlen nyár, egy, az életét meghatározó, feledhetetlen történet:
...Az tulajdonképpen úgy esett, hogy a vízpart menti kis ház körül tett-vett, piszmogott, tisztogatott, rendezgetett ezt, azt, mikor fura zajra lett figyelmes. A kis vízparti ház megfáradt tornácán kétségbeesetten verdesett valami. Az öreg horgász kezéből kiesett a gereblye, amellyel fűzfaleveleket rendezgetett épp, amelyek szakadatlan hullottak alá nap mint nap az öreg fűz ágairól, s próbálták elfedni a fűz alatti területet. Sietős léptekkel a tornáchoz sietett, s legnagyobb megdöbbenésére azt látta, hogy egy szárcsa verdes a tornácon. De vajon mi baj érhette? Óvatosan kézbe vette az ijedt, rémült madarat. Annak fura fehér csőre, fehér homlokrésze, pirosas szemei voltak, melyek kétségbeesést tükröztek. Gyengéden kézbe véve érezte, a madár szíve milyen gyorsan ver, s hogy piheg szegény. Ugyanakkor azt is látta, hogy a madár két lába szinte lila, gúzsba van kötve!!. Ahogy megvizsgálta az irdatlan nagy boglyas csomót, látta, hogy egy vízparton eldobott horgászdamilba gabalyodott bele a madárka két lába, s ahogy kétségbeesetten kapálózhatott, hogy megmentődjön a zsinegtől, annál is inkább szorosabbra tekeredett az reá, s onnan fogva nem eresztette. A szárcsa végső elkeseredésében tőle, az embertől várt segítséget, legyőzve félelmét, minden bátorságát összeszedve vánszorgott, verdesett el a kis ház tornácáig, hogy lesz, ami lesz, nincs más esélye a túlélésre, ám a tornácra érve ott végképp elhagyta az ereje. Most ott pihegett az öreg kérges tenyérben, várva a csodát. A csoda maga az volt, ahogy eljutott idáig. Az öreg kezek lassan egy késsel óvatos vágásokkal enyhítettek a kínzó köteléken, majd végleg megszabadították az apró lábacskákat a kínzó béklyótól, a damil gombolyagtól. Néhányszor óvatosan végig masszírozta az apró madárlábakat, hogy azokba visszatérjen a vérkeringés, majd a madarat gyengéden a fűre helyezte. A szárcsa rémülten az átélt izgalmaktól ügyetlenül szaladni próbált a parton a víz felé, ám néha fel, felbotlott, mint mikor az ember gyorsan akar elindulni elzsibbadt végtagokkal. Amint elérte a vizet, nagyot csobbanva, szárny csapkodva bevette magát az első nádasba, ahol aztán meg pihent. A horgász egy ideig szelíd mosollyal várta, hogy történjen valami, de a nád mozdulatlan maradt, s elrejtette szemei elől.....
Gondolataiból magához térítette az ablakon át látott kezdődő nagy pelyhes hóesés. Megannyi fehér pihe lassacskán eltakarta a szemközti erdő körvonalait, csend húzódott a kis falura, csak a konyhában pattogó tűz jelezte, hamarosan etetni kell a kályhát. Visszatért a karbantartáshoz, Hamarosan az orsó tisztítása is befejeződött, az alkatrészek megtisztogatása, zsírozása készen állt, az öreg horgász összerakta azt, majd egy rongyba bugyolálta a műszert. A puli eközben vakkantott kettőt, így az öreg ajtót nyitott neki. A vén csahos betipegett a melegben, majd lerázta magáról a friss havat, lassan a kályha mellé kuporodott, aztán szinte azon nyomban álomba szenderült. Az öreg horgász elégedett mosollyal kísérte tekintetével kutyáját a kályháig, eközben arra gondolt, hogy hamarosan itt a tavasz, újra harcba mennek majd ők ketten, jó halakat fárasztanak. De addig még a tél lehet, néhányszor végigsepreget a tájon, vaskos havat, zúzmarát fagyot szórva a világra. Az ablakon ismét kitekintett, ahol a havazás egyre csak erősödött, a hópelyheket nézve pediglen újra csak elmerengett az eltelt év történésein...
....Néhány héttel a kis szárcsa megmentése után éppen a faluból tartott a kis vízparti házikójához. Vállán kopott keki színű zsák, amelyben két horgászbot rejtőzködött, egy merítőszák, melynek kerete, hálója kilógott a zsákból, lábán csizma, bal kezében gilisztás vödör, jobb kezében horgász láda. Alig ötven méterre volt már csak a háztól, amikor mozgásra lett figyelmes. A jobboldali susnyásból egyszer csak kilépett a szárcsa, nyomában öt kis pelyhes fiókával. Az út közepén megálltak, majd a horgász felé tekintve a szárcsa csippantott kettőt, mire a pelyhes kis fiókák érdeklődve tekintettek a horgász irányába. Az hirtelen megállt, kezéből letette a kis vödröt, a horgász ládáját, s kissé leguggolva, szelíd mosollyal az arcán nézte a tőle alig pár méterre levő kedves kis szárcsát, és fiókáit. A szárcsa két lépést tett a horgász felé, miközben fiókái a horgász felé kezdtek szaladni. Egy halk kis csippantás, s a fiókák mintha parancsszót hallottak volna, azonnal visszafutottak anyjuk hívó szavára, majd elindultak a tó felé, s eltűntek a parti nádasban....
A hóesés gyengülni kezdett, S mintha a napnak is derengeni támadt volna kedve a szürke hófellegek mögött. A horgász kidörzsölte szeme sarkából az ott árválkodó könnycseppet, eközben egy gondolatot formált mondattá, amely épp kicsúszott a száján: "-A szárcsa milyen szépen mondott köszönetet, megbízott bennem, megmutatta apró családját is!" Gondolatait másfelé terelve néhány fahasábot dobott a tűzre, amely pattog a kapott életre, miközben egy ismerős mese dallamát kezdte fütyörészni.....
Bizony, tanulság, a szeretet ereje az ember és az állatok közt is erős kötelékeket tud kialakítani, legyen akár házi állat, vagy vadon élő állat! Hiszen ha az ember jósággal, szeretettel viselkedik a természet, s az állatok iránt, csak jót kaphat cserébe viszonzásul!
Íródott:
Édesapám igaz története alapján.
2025. év Kikelet havának 23- ik napján
