2021. augusztus 22., vasárnap

Szederinda és a Duna

Kellemes érzéssel tölt el a friss kávé illata. Főzött, rendes kávé otthon, nem éttermi mókusvíz, átlátszó lötty, a csak langymeleg nyúlhúgy. A frissen főzött forró, gőzölgő mokány kávét apró kortyokban veszem magamhoz. A kávé útját érzem végig a gyomromig, közben szemem lassan nyílik, s a hajnali sötétben gondolataim már a Duna partján kalandoznak. Mindig kell "B" és "C" terv is, ha esetleg az "A" terv becsődölne, vagyis ülne valaki más a kiszemelt helyen, meg kell lenni a következő lépésnek. Az ajtón kilépve nem csalódom a nyári éjjelben. Töppedt punnyadt párás meleg a hajnal is. A tücskök rezignáltan, fáradva szolgáltatják a hajnali muzsikát, jó hír, hogy a hajnalpír még nem mutatkozik keleten. Időben fogok kiérni. Az autóba bepakolva le is ver a víz. Alig mozogtam pedig. De ez hozzátartozik a nyárhoz. Egy nyest fut át a parkoló autók közt. Lehet kábeleket rágcsált az éjjel, ám patkány nincs, ahol nyest is van. Vagy ez, vagy az. Egy autó tetején megáll egy pillanatra, s rám vigyorog. "Hejj, az anyád úristenit, ha elrágtál valamit, hurokra kaplak, s kiforgatlak a szőrmédből." -vicsorgom felé a bajszom alól. Az autó pöccre indul. A műszerfal világit a sötétben, minden rendben. A nyest mégis röhög. Velem együtt. Azon mulat, hogy csupán a jelenlétével megviccelt. Elég ennyi is, s máris elkanyarodtak a gondolatok a tervezett horgászattól. Az autó eközben gyorsan harapja a kilométereket. Lassan hajnalodni kezd, halványodnak a csillagok, s dereng az ég alja, előtűnnek az erdők körvonalai. 


Párapaplan borítja a tisztást, amely mellett elhaladok. A pókhálókon ezernyi páracsepp csimpaszkodik, csoda, hogy a pókfonál bírja a súlyt. Egy vadászatból hazafelé tartó róka szaporázza meg lépteit ahogy az autó fényszórója rávetül, s gyorsan el is tűnik az út menti árokban, szemét villantva felém bosszúsan. 

A töltessen lassan haladok, de mégis az autó kereke alatt megcsikorduló kavicsok sikolyát messze viszi a Duna. Kiszállva a kocsiból percekig gyönyörködök a hajnalban. Friss, tiszta levegő, hűvöskésebb mint a városban, ám nehéz a párától. Egy szürke gém kémlel le a magasból, tesz egy kört, majd eltűnik a parti fák mögött. Lassan kipakolok, s nekiveselkedek a majd harminc méteres szakasznak, amely nem egy sétagalopp. Komoly lelki nekibuzdulásra van szükség, hisz tudom, mi előtt állok. Bal kezemben egy vödör, etetőanyagok, csalik, dobozok, egy flakon víz. Vallámon a botzsák, jobb kezemben a horgászláda, kis összecsukható szék, két bottartó. A lefele vezető út nincs kigyúrva, ami sejteti csak, mi vár rám. Az ösvényt benőtte a gaz, a ciher, az ember magasságú csalán és a vadszeder. Nosza, nekiindulok mégis, hisz a túlfelén ott vár a remélt cél. Az első két méteren csatakra ázom a reggeli párát rám nehezítő növényzettől. Szakállamba pókháló ragad, egy szederinda rendre megfogja a lábszáram, s el akar botlatni, tüskéi vaskosan a húsomba vágnak. A csalán a nyakamat, s a ruha által nem fedett testrészeimet, kézfejem "simogatja", s mindemellett a felvert szúnyogok feldühített bandái is rám vetik magukat. Vezérük egy csömény, vagyis egy kétfoltú pőcsik, amely a vállamba harap. Küzdök tovább, de a botzsákot húzza le a növényzet már rólam, vállamat szederinda hasítja fel, kiserkentve a vért a bőr alól. Szitkozódni nincs erőm, csak sziszegek vadul a fogaim közt. Nincs visszaút, hisz már a fele megvan. Csurog a víz már a cipőmből is, combomon érzem, átázott a nadrágom, ég, viszket mindenem, a vödörről eközben leszedi az egyik nejlonzacskóban levő gilisztás dobozaim egy bokor ága, s majd félmeztelenre vetkőztetve, zihálva, csatakosan, leizzadva érek le a Duna partjára, ahol az előző napok áradása utáni hirtelen apadás kint felejtette a parti sarát, amelybe majd bokáig süllyedve csúszkálok. 

Part menti füvet letépve, uszadékfákból lerakok egy kis négyzetméteres területet, ahová el tudok helyezkedni. A szúnyoghad támadása kissé alábbhagy, valószínű, hogy a vaskos harmat miatt nehézkes a repülés, s nem éri meg engem gyötörni tovább. A nap még nem kelt fel, de erősen világosodik kelet felől, s lassan túl leszek a lefelé tartó út sokkján. Bele se merek gondolni, hogy a töltésoldalon vissza is kell majd menni....

Vajon miért is nem lettem tavi horgász? Odaparkolni kényelmesen a kitakarított, rendben tartott horgászhelyre, akár szmokingban is, disztingváltan elegánsan, szép vasalt ruhában, puccos horgászládára ülve, golfpálya minőségűre nyírt füvön. Telepített zacsis pontyokkal szórakozva?Elveszne a varázs.... Inkább vagyok vadvízi horgász, s küzdök az elemekkel, s fogok azt, ami megterem a folyóban. 

Lassan elrendezem a megtépázott felszerelést. Az izzadtság súlyos cseppekkel húz barázdákat meggyötört arcomon, s megvizesedik a tarkóm is. Ha valaki lát, azt mondja, ez az ember ruhástól megfürdött a Dunában. Viszket a kézfejem, hisz azt a csalán masszírozta, míg átküzdöttem magam a dzsumbujon. Egy béka vígan pocsol a part mentén, majd megáll, felém tekintve tűnődve nekem úgy tűnik, vigyorog. Rajtam vigyorog. Na te beste, csak szedjed a szúnyogot, ne velem foglalkozz, de ha már kedved tartja vigyorogni, vigyorogjunk együtt. Széles mosolyra húzódik a szám, de a breki ezt már nem állja, eltűnik a part menti zsombék alatt. A cipőmre rá se merek nézni, a varacskos disznó is megirigyelné a kinézetét. A ráragadt sártól dupla nehéz. Bekeverem az etetőanyagot, s az egyik botot be is vetem az előttem 15 méterre levő sodorvonal belső felére. A másik botot össze sem tudom rakni, az imént bevetett bot ütemes hajladozással jelzi, van valaki a horgon. Szép halat fárasztok. Elkezdődik a reggel. Hullámokban támadnak, nagyszerű kapások, csoda jó fárasztások jellemzik a hajnalt. Eközben ásítva, gyanakvóan kibukkan a nap a Duna túlpartján bársonyos lombozattal mélán bambuló ártéri erdő lombozata felett. A kapások alábbhagynak. Több száz kormorán húz el a fejem felett. 30-40 fős csoportokban, s rávetik magukat a túlparti, csallóközi vizek halállományára. Bele se merek gondolni, mi lesz itt, ha télre megérkeznek majd a rokonaik a Balti-tenger mellékéről....



A Duna halai mindeközben nem viccelnek, egyre mohóbbak, s bizony komoly küzdelmet folytatnak, s igencsak próbára teszik a szereléket. Egy-egy ügyes márna a kagylópad felé húzza a feszes zsinórt, amelyet mint beretva hasít el a kagyló héja. Van amikor a halak győznek....







Varázslatos a reggel, a kelő nap mosolygó sugarai melegen simogatják arcom, s leveszik rólam a pulóvert. Indulnom kéne lassan. Revánsot venni a szederbokrokon, kicsit megjárva a dunaparti erdőket gombák után kutatva, hisz terített asztal az augusztus, csak le kell hajolni az élelemért. A ködben úszó hajnal elillant, s a nyár izzasztóan meleg reggele kelti a természetet, s madarak csivitelése hangzik minden felől, kik rendre elmesélik egymásnak éjjeli álmukat.

S botor az, ki kés,s tál nélkül indul neki a Dunának nyári időben, hisz hova is gyűjtené a lába elé felkínált finomságokat?











A természet megannyi teremtménye, növények, bokrok, fák, virágok, gombák, gyümölcsök, vizek, folyók, halak.... a valódi szépség, melyben gyönyörködni napestig sem elég....Útban hazafelé egy kisebb folyó mellett megállok, s nem bírom ki, hogy egy jó húsz percet ne dobáljak, hisz sejtem, ravasz domolykók lapulnak a zsombékok alján.....





Sejtésemben nem csalódtam.... Mohón verik le a kis ütött-kopott wobblert. Félelmetes, micsoda őserő lakozik ezekben a darabosabb domolykókban. Igazi harcosok, s tiszteletem jeléül mindig, minden esetben szabadon eresztem őket, kivétel nélkül. Talán lesz alkalmam évek múltán is összemérjem ravaszságom, ügyességem, türelmem, s erőm velük.  

Izzadtan, viszketve, véresen, néhány tüskével térek haza, ám boldog vagyok, hisz a Duna, az erdő, ajándékkal halmozott el ma is, s elhalmoz akkor is, ha épp nincs kedvem semmit haza hozni, csak képeket, emlékeket....

(S.Cs.)


Kelt: 2021.év Újkenyér havának 22.-ik napján



2021. július 7., szerda

Árnyjáték

A hold keskeny sarlójába kétségbeesetten tíz körömmel kapaszkodik az alkonyat, s csillagos köpönyege fakón, hanyagul terül a vállára. Nyugat felé egy üllőt formázó zivatarfelhő villámai is kihunynak, s utolsó halk morajlással magába roskadón összeesve a felhő halványszürkévé szelídül, majd lassan feloszlik.  Az est árnyai lassan magukhoz ölelik az erdőt. Kabócák hangolnak, s kezdenek bele az éjjeli koncertjük főpróbájába, s a püffedt melegben szúnyoghadak szédelegnek számot tenni, aznap mennyi vért ittak. Két bőregér cikázgat egy közeli tisztás felett egymást kerülgetve éjjeli lepkékre vadászva. Szemközt a tölgyes szélén eldugott kotorékból egy koszlott farkú róka tápászkodik  elő, nagyot nyújtózva indul meg egyet ásítva  lassacskán a kis falucska szélső kertjei irányába. A csörgősre száradt mező a még tengődően éldegélő fűcsomói közt egy fiatal nyúl motoz, s felkelti a szemközti tölgy sűrű ágai közt az éppen éledező öreg uhu figyelmét, aki valami megfejthetetlen okból nem kap szárnyra, hogy vacsoráját azonmód elragadja, csupán tollait borzolgatja. A nyúl ezt kihasználva mozdulatlanná merevedik, majd mikor az uhu fejét elforgatva más irányba néz, kilő, akár a nyílvessző, s némi port felverve eltűnik a homályban. Örül, hogy megmentődött.

A kabócák beleerősítenek az ismerős koncertbe, s felgyúlnak a fények is, melyet több száz szentjánosbogár biztosít. Lágy szellő kel útra, s már alig dereng a lenyugvó nap nyoma a nyugati hegyek mögül, mikor keletről vaskos sötét öleli meg féltőn az erdőt. Egy reménytelen dallam foszlányait kergeti a pajkos alkonyati szellő, a falutól végig a poros földúton az erdő széléig. Az út menti árokba kushadt meg előle a félúton sompolygó róka, s riadtan tekint körbe, vajon folytassa-e az útját, kockáztatva vén redves irháját, vagy beérje a mezei pockokkal, amelyek ugyan nem olyan zsírosan jó falatok, mint a falusi kukoricán hizlalt tyúkok és kacsák, de mégis elverhetik az éhét. Nagyot nyelve aztán lassan csak a falu felé kezd baktatni. Fejét ide-oda forgatva bele-beleszimatol a szélbe, s elégedett mosoly húzza a vigyort füléig, hogy a szél tartósan a falu felől fú, s nem felőle, így legalább a kutyáktól nem kell tartania. Azokból amúgy sincs sok, a mai ember inkább szobakutyát mint vérebet tart, mosott szőrű fésült ványadt képű ölebet tart, amelyet fél pillanat alatt szétkap még egy ilyen öreg róka is röhögve. Bár keménykötésű keverék kutyákból is akad még a faluban, ezeket a róka gondosan elkerülte ezidáig.  A falu hátsó kertjeit gondosan körbekoslatva vizsgálta meg, vigyázva, hogy tartsa a szél irányát, hogy a kutyák ne kapjanak szagot. Nem szerette a felesleges kockázatot. Hamar elhagyta az első három házat, ahol amúgy semmi neki való nem szokott lenni, így nem is nagyon kívánkozott be a kertekbe. Továbbhaladva egy fura épület mellett vezetne az útja, azt óvatosan kerüli. Itt mindig van élet, este is. Halvány lámpafény szűrődik ki a ragacsosan poros apró ablakokon. Az ablakok fakeretéről rég lepattogzott a felrepedezett festék. A párkányon döglött bogarak fürödtek a cigarettahamuban, s néhány csonkig szívott csikk is helyet követelt mellettük. Bent halk pohárcsörgés, koccintás zaja vegyült a savanyú borszagú csendbe. Egy vaskos tokájú borostás alak, Rusa Pesta, kit "nyakatlannak" gúnyoltak a háta mögött, épp a hideg fröccsét kortyolgatta, s ilyenkor, de csak ilyenkor lett látható az amúgy vaskos zsírréteg mögé bújt gigája. Zsírfoltos sárga átizzadtan csatakos pólója elvágyódott, s láthatóan indulóban is lehetett, engedte a kibuggyanó, az övre ráfittyenő sörhas alsó tájékát a nem épp úri kisasszonyoknak tetsző látványnak. Mocsadványos festékes bakancsa orrfacsaró tesznye lábszagot próbált meg magában tartani kisebb-nagyobb, de inkább kisebb sikerrel. Hangos böffenéssel tette le az üres poharat az asztalra, miközben bal kezével megtörölte ajkát, mely a vaskos borosta miatt sercegő hangot adott. 

Vele szemben fonnyadt, aszott gyomorbajos emberke ült. Cserzett, átlagnál feketébb bőre rászáradhatott kiálló kunforma pofacsontjaira, s ott kevesebb mély barázda nyelte a port. Cserháti Bene néven jegyezte be sok évvel ezelőtt a pap az anyakönyvbe. Foglalkozását tekintve okleveles régész volt, egészen addig, amíg egy ásatás során egy meglelt aranydukát valahogy nem keveredett a zsebébe, amelyet aztán furamód gyorsan megtaláltak nála. Noha a börtönt megúszta, többet ebben a szakmában nem alkalmazták, mindezek ellenére ha felöntött a garatra, inkább gyakorló régészprofesszornak neveztette magát a faluban, s a környéken, noha a tudományokhoz vajmi kevés köze volt, az ásatásokon is többnyire a lapátnyelet szorongatta, s nem a kis ecsettel simogatta a törött cserépedények kikandikáló darabkáit, ám úgy vélte, ragadt rá épp elég a tudományokból.  Bene  mosolya jellegtelen volt, seszínű kócos dús rövid haja alatt hideg szürke szeme csak félelmetessé varázsolta vonásait. Gondosan vasalt fehér inge makulátlanul simult szikkadt testére, melyen az izzadtságnak nyoma sem mutatkozott. Kínosan ügyelt arra, hogy inge tiszta maradjon, s kerülte, hogy hátradőljön a székben, melynek párnázott szövet háttámlájának eredeti színe már vita tárgyát is képezhette volna, az évek izzadtsággal vegyült mocska bizony mélyen beleivódott már.  Egy pálinkáspoharat vizslatott tűnődve, hogy megigya e annak bizonytalan eredetű tartalmát, vagy sem. Elvileg cseresznyepálinka volt az átlátszó ital. Elvileg. Vagy aromásított szesz, desztillált vízzel hígítva. Ki tudhatja? Ezt okleveles régész mivolta sem tudta eldönteni. A pultnál két svájcisapkás alkalmi munkákból magukat fenntartó félcsavargó, "szippantós" Tóth Ferkó, aki egykor a szennyvíztelepen tanulta a szakmát és Szombati Miska, egy torzonborz kinézetű fésületlen egyszerű munkás támaszkodott könyökölve, előttük felmelegedett habja vesztett langymeleg poshadó pohár sörrel elmélkedtek a napi politikán, véleményeiket ütköztetve. A félcsavargó tudniillik az egy átmeneti életforma. Mint amikor a nomádok félig meddig letelepednek. Van lakhelyük, ám otthon szinte sosem tartózkodnak, legfeljebb éjjel pár órát csak, míg kialusszák a nap fáradalmait, hangos alkohol gőzt kihorkolva magukból. Hát ilyenek voltak ők, semmihez sem értők, mégis minden munkát elvállalók, kik hol itt, hol ott tűntek fel melós koszos ruhájukban, hol árkot ástak, fát vágtak, festettek, falaztak, vagy egyéb munkát vállalva járták a környéket, de estére mindig betértek az ivóba néhány pohár sörre... 

A pult másik végen a fal menti oldalon egy mocskos ventilátor próbálta elviselhetővé tenni az állott tikkasztó levegőt, de keserves nyikorgással csak felkeverte annak mocskát, amely csak a helyiségbe lépve két marokkal csavarta meg hirtelen mód az ember orrát, ám az első kortyok után az edzettebbek megszokták ezt a kis kellemetlenséget, amelyet ellensúlyozott a kinti püffedt rothadó hőséggel szembeni kellemes hűs helyiség. A bejárati ajtó felett jobbra a sarokban poros televízió jelezte a XXI. századot, s egy futballmeccs felvezető műsora ment éppen. A foltos piros kockás asztalterítő gyűrt lelógó sarkára száradt isten tudja minek a maradékán két zöldes döglégy veszekedett. Zümmögésüket elnyelte a kocsma zaja, s a szikár fekete hátrafésült zselézett hajú csapos, Strasszer Jenő, a helyi Casanova, aki próbaidős alpincérként lehúzott másfél hónapot a megyeszékhely egyik kétes hírű külvárosi hotel bárjában. Markáns arcvonásai, guvadt szemei vonzották a nőket, s ezt bizony ki is használta, amint alkalma adódott, csak hát a zavaros nőügyei miatt hamar elkezdett égni talpa alatt a föld, s a feldühödött férjek elől jobb volt, ha menti onnét az irháját, hát felmondott, mielőtt kellő alapossággal elverték volna. Következésképpen falusi szemmel igenis szakképzettnek számított ez a Jenő, aki egész nap valami dallamokat dúdolgatott, olykor fütyörészett, amellyel meggyőződése szerint elcsitította az alantas legyek veszekedésének zümmögő lármáját. Guvadt véreres szemeit idegesen forgatta jobbra-balra, mintha várna valakit, tartana valakitől, s meg-megcsuklott a dúdolásban. Talán egy felbőszült, felszarvazott férj akadt a nyomára? Előfordult, hogy valami idegen városiak kérdezősködtek Jenő után, aki ilyenkor két napig nem ment be dolgozni, s valami fészerben húzta meg magát, nem kis fennakadást okozva ezzel a helyi italmérés folyamatosságában. Ám most valamelyest az egész társaságra nyomasztóan nehezedett az este komor csendje. A nyári napforduló idején visszafojtottan sustorogtak csak, sűrűn keresztet vetve, hisz a faluban tartottak ezen időszak ártó szellemeitől, árnyaktól, lidércektől, a Kókótól, s a boszorkányoktól. Noha a helyi katolikus pap Gábor atya badarságnak tartotta ezen hiedelmeket, kihalt pogány babonás rémmeséknek nevezve a falusiak gondolataiban felmerülő eseményeket, teljesen nem tudta eloszlatni a kételyeket.

Elég volt idén is csak annyi, a kedélyek felbőszítéséhez, hogy Czibere Jóska, az egykori bakter elterjesztette a faluban, hogy a két éve eltemetett anyósát, megboldogult Irma nenét, a helyi füvesasszonyt látta seprűnyélen elrepülni a házuk felett gúnykacajjal két napja az alkonyatban. "-Még a fejét is hátrahajtotta a banya, loncsos haja a háta közepét verte, miközben felkacagott, s csorba csík sárga fogsora megvillant közbe a holdfényben, s a foszlott szoknya alja szinte súrolta a ház kéményét, ami körül tett egy ajándék kört is!" ismételte el századjára Jóska a beszámolót, hozzátéve feltehetőleg direkt az ő megfélemlítése szándékából. Rusnya gonosz szemeit rávillogtatta a halálra rémült Jóskára, aki velőtrázó iszonyú sikollyal vetette magát földre, fejet kezei alá temetve, s reszketett is szerencsétlen holtra váltan úgy, hogy a jelenetet látva Pancsi a keverék kutya is nyüszítve tolatott be az óljába behúzott farokkal, miközben maga alá eresztett. A banya nyomában rideg sötét árnyak húztak el a holdfényben, árnyékuk elsötétítette az amúgy is halovány hold fényét, s szeme sarkából Jóska talán pár pillanatra el is vesztette eszméletét rémületében. Két napja a falu már betéve tudta ezt a történetet. Jóskában meghűlt a vér, s elszürkült az arca, akárhányszor is mesélte el azóta, némiképp  hozzátapasztgatva ezt is, azt is, hogy kétség se férhessen annak valódiságához! Mint mondotta, álmában is megjelent egy árny, s ki más is lehetett volna, mint az Irma! Azóta Czibere Jóska az egykori bakter nem is mer otthon aludni, a sógorához, Kónya Lacához, aki mellékesen a falu polgármestere volt, szóval hozzá vackolt be az éjszakákra. Kónya Laca talán emberségből, húga iránti tiszteletből, netán politikusi karrierje megerősítése okán, de befogadta, ám erősen vakargatta a feje búbját, hogy is szabadulhatna meg Jóskától, hisz annak mégis a felesége mellett lenne a helye, nem nála. Mindenesetre kibírja ezt a néhány napot, s legalább a faluban látják, hogy őrá, mint polgármesterre igenis lehet számítani! A bajban is!

Az állítólagos Irma nene féle boszorkányrepülést követő második napon nagy duzzogva, a Jóska feleségétől Máritól kapott vaskos ezresekkel a zsebében kezdett neki a Gábor atya a szertartáshoz. Jóska felesége Mári, aki szégyenkezett Jóska végett, hogy a falu szeme láttára éjszakára elhagyta a közös ágyukat, szóval a Mári kétségbeesett könyörgésére vonszolta ki magát kelletlenül a nyári hőségben a Gábor pap a házhoz, de végül is a pénz őt is meggyőzte. Gábor atya tudta, ott van a háború, a hidegháború, a vajákos asszonnyal, s a pap nem engedhette, hogy tért, s híveket veszítsen, s a vajákos oldja meg ezt a problémát, egy sejtelmes látomás okozta galibát. Micsoda presztízsveszteség lenne ez neki. Ezt nem engedhette, igenis lássa a falu, hogy ő gondoskodik a hívekről, kézben tartja a dolgokat. Immár a helyszínen, latin imákat mormolva kérte a latinul beszélő Isten  segítségét, meglocsolgatta a ház sarkait, egy létra tetejéről, melyre remegő lábakkal , verejtékező homlokkal nagy szuszogások közepette mászott fel, hisz tériszonya volt, szóval egy létra tetejéről a kéményt is meglocsolgatta a szenteltvizével, s elvégezte azt, amit el kellett. A pap megnyugtatta a közben összesereglett szomszédságot, s csak egy nagy bagolynak tulajdonította a riadalmat, amelyik az öreg istálló tetőterében lakott, attól ijedhetett meg a Jóska, aki lehet hogy betintázva össze-vissza képzelődött csak, ám de Jóskát még mindig nem lehetett a házba beimádkozni, mint mondta, "a vénasszony kaján röhögéssel az iszonyatos karmaival" még az éjjel torkon kapja. Szóval hiába a pap, Jóska egyetlen sápadt tekintetének, halkan elrebegett történetének hatására a falu felbolydult, s noha sokan csak legyintettek, azért esténként gondosan betették a kaput, s a seprűket is a kamrákba lakatolták, hogy ne legyen min repkednie Irma nenének, s a boszorkányoknak, ha mégis megjelennének. 

Két faluról távolabb még vajákos asszonyt is hívtak titokban, ki végigjárt néhány házat, szárított füveket aggatott a kapukra, tornácokra, s vaskosan kitömött bukszával ment haza még az este előtt. Gábor atyát bosszantotta mindez, hiszen az a vaskos buksza az eklézsiát is gazdagíthatta volna. Na ezzel a vajákossal állt a pap hidegháborúban, pedig mikor két éve az Irma nenét temette, titkon felsóhajtott, hogy a falu végre csak az övé, s végre füves-vajákos nélkül maradt, de lám a megüresedett helyet mindjárt átvette ez az Ilon, aki másod unokatestvére volt a megboldogult Irma nenének, s ez az Ilon a temetés éjszakáján valami növénykoszorúkat vitt Irma nene friss sírhantjára, s valami idegen dalokat dúdolgatott, miközben a koszorúját elhelyezte. A pap úgy vélte, ezt a Jóskát is ez az Ilon asszony bolondította meg valamiképp a boszorkánnyal, csakhogy őt a papot valamiféleképpen csúffá tehesse, s megerősítse vajákos képzeletbeli pozíciójának boszorkány füvekből épített trónusát. Adott táptalajt a szóbeszédnek mindez amúgy is. Néhány ház bejárati ajtajában esténként szúrós szagú menta, csalán, vagy levendula füstöt eregettek az idősebb asszonyok, fokhagymafüzéreket lógattak az ajtófélfába vert szögről, reménykedve, hogy távol tartják az ártó szellemeket, a Kókót, s a többieket. Mint azt többfelől mondották, imádkoznak ők többet is mint kéne a latinul beszélő Istenhez, Jézushoz, a szentekhez, de segítenek az imáknak, ha egy kicsit füstölnek ezzel-azzal, ártani nem árthat a többszöri bebiztosítás. Gábor atya csak a fejét csóválta bosszúsan, hogy több mint ezer év sem volt elég, hogy e pogány szokást az egyház kigyomlálja az egykor büszke keleti portyázó magyarok leszármazottjaiból. Úgy vélte, ez a föld csak úgy termi ezeket az Irmákat, Ilonokat, olyan mint a gaz, mire az ember kigyomlálná, valahonnét mindig felbukkan egy újabb, aki borsot tör az ő orra alá nagy kaján vigyorral az ábrázatján.

Ilon, ez a vajákos, amúgy is a bögyében volt, s véget nem érő, "hidegháború" zajlott közöttük, s birodalmuk nagyságát a hívek sokasága jelezte, ám a határok elmosódtak, s mindig ide oda tolódtak. A harc akkor lángolt fel igazán, mikor új család költözött a faluba. No akkor aztán mindketten, a vajákos is, s a pap is legszebb ruháját, s legnagyobb mosolyát felöltve ment nagy nyájassággal háztűz nézőbe, s agitálni az új családokat, befolyást szerezve felettük. Karácsony és Húsvét táján Gábor atya tetszelgett a dicsfényben, mikor a hívek százával tódultak a templomba, szépen csörgött a perselybe is a bedobált pénz, s a sorok közt is érdemes volt végigkalapozni mise után az úr Jézus Krisztus nevében. Ám voltak időszakok, mikor erőt vett rajta a kétségbeesés, mikor tudta, a vajákos befolyása fölé nőtt, s az átmenetileg keresettebb, népszerűbb volt nála is. A napfordulók körüli pogány hiedelmek, szokások, mindig csak erősítették ezt az Ilont. Hol itt tűnt fel, hol ott. A kis füves motyójával, fejkendője alatt a megjátszott bárgyú mosolyával, amely mögött valójában sütött a szeméből az aljas zsiványság. Na ezek a napok is ilyenek voltak.  Tudta a pap, a vajákos ilyentájt mindig fölénybe kerekedik, s ez felettébb bosszantotta. Felvetődött benne nem egyszer, hogy Ilon keze lehet abban, hogy a babonás falusiak lelkében életben tartja bolond meséivel a boszorkányokat, a lidérceket, a Kókót... Bosszúsan tervezgette, hogy vasárnap a templomban majd éles szavakkal megfeddi ezért a híveket, bár lelke mélyén tudta, hogy ezzel nem sokra megy, de az egyház nevében meg kell ezt tennie, s így a dolgok a helyükre kerülnek majd rendre.  

Mire eltellett két nap, már boszorkányok gyűléséről, lidércek gaztetteiről, árnyak halk suhogásáról, a Kókó gyerekrablásainak dicstelen történeteiről szőttek meséket a helyiek, s volt, aki látta is a seprűnyeleken repkedő boszorkányokat a holdfényes éjjeleken. Noha többnyire kacagtak ezeken a történeteken, sokan sietősebbre fogták lépteiket, ha elkezdett alkonyodni, s a gyertyákat sem hagyták kialudni sem a templomban, sem a falu szélen levő Krisztus keresztnél. A helyi pap esténként a fejét fogta, arcát két kezébe temetve reményvesztetten kérte a szentatya segítségét, s a "-Szabadíts meg minket a gonosztól" szöveg helyett a "-Szabadíts meg engem ettől az Ilontól" -imát ismételgette. Az este leszálltával a falu utcái elnéptelenedtek, csak a legbátrabbak, a legkitartóbbak maradtak kint este a házakon kívül, azok is a kocsmában múlatták az időt.

A fojtott beszélgetést a "nyakatlannak" gúnyolt Rusa Pesta kolbászszagú böffentése törte meg, aki félig hangosan maga elé vetette: "-Nem félek én az ördöngtű se, a Kókótól se, bár nagyanyám sokat mesélt róla! Gyühet ide akarmilyen vén satrafa, a saját seprűjével verem el hazáig, ha az a pokol kapujában is van!"- verte öklével az asztalt, miközben fogadkozott.

Ez némi megnyugvást adott neki, s a kocsmában ülőknek is, hogy lám, van egy tagbaszakadt ember, aki nem fél, aki felveszi majd a küzdelmet bármivel is, ami veszélyeztetne az estéjüket, s a pohár fröccsüket, vagy sörüket. Jó verekedő volt a "nyakatlan" Pesta, ezt többször is megtapasztalták, s nagyobb bunyók hevében azért szépen eloldalogtak, míg tartott a mutatvány. Most is ez a gondolat nyugtatta őket, hogy bármi is jön be az ajtón, amíg Pestával foglalatoskodik, addig ők szépen kisurrannak a WC irányában, ott aztán a kis ablakon kiugrálnak, s uccu neki. Volt már ilyen, mikor repkedtek a székek, borultak az asztalok. Csak úgy potyogtak ki a törzsvendégek az ablakon, mint az egerek, mikor a traktor megemeli a szalmabálát. Csak a bála alatt mindig ott volt egy két kandúr, s a lehulló egereket kapkodták kedvükre, de ebbe most nem gondolt bele egyikük se, igaz, azért némi bizonytalanság azért megmaradt elnyomva a gondolataikban, valami, amitől tartottak.

Ha belegondolunk, a kora estében más élet nagyon nem is mutatkozott az álmos kis faluban. A róka  eközben többször megállva óvatosan kerülte meg a kocsmát, s a biciklitároló fénytől mentes sarkában torpant csak meg. Nem egyszer a letámasztott bicikli fülére akasztott szatyrot dézsmálta meg, friss felvágott,  szalonna, vagy épp kolbász is került már a fogai közé, de most két üres rozsdás drótszamáron kívül egyéb nem várt rá. Vagyis az egyik bringa kormányán egy alumínium tejeskanna lifegett. Valószínűleg üres volt, de ki is tudhatta ezt? A róka biztosan nem, ő csak a tej illatát érezte. Kíváncsiságból felugrott, s két mellső lábával meglökte a kannát, amely mivel üres volt, könnyen megszabadult a kerékpár kormányától, s hangos csörömpöléssel esett le a betonra, majd gurult a kocsma falához, annak nekikoccanva. De mire ez végbement, a megriadt róka uccu neki ina szakadtával menekült kifele a faluból,  s szinte.ráfagyott a mosoly a ravaszdi képere, ahogy szedte a lábait, slampos farka alig bírta őt követni annak a néhány kutyának a csaholása közben, amelyek még a faluban maradtak, s rémületükben, vagy dühükben fáradhatatlanul ugatni kezdtek egymást is biztatva. Egy farkaskutya keverék kutya vad csaholásában nekirontott a lemezkapunak, emiatt óriási zajt csapott, amely leginkább megrémítette, vagy épp felbőszítette a falu kutyáit, amelyek aztán mindent beleadtak. S a róka, ahogy maga mögött hagyta az utolsó ház kerítését is nagy megkönnyebbülésében nem is sejtette, milyen rémületes lavinát indít el akkor...

A kanna leesésének pillanatában a kocsmában levők hirtelen összerezzentek, a lenyalt hajú csapos, Strasszer Jenő az egykori alpincér és helyi Casanova dúdolása egy refrén első soránál hirtelen megakadt, guvadt szeme a bejárati ajtóra szegeződött, miközben a pult mögé suttyant, s majd 10 centivel alacsonyabbnak is tűnt, pedig csak a fiókban levő riasztópisztolya után kaparászott.. Cserháti Bene okleveles régész épp megitta a stampedli cseresznyéjét, csupán a vissza-visszatérő gyomorbaja kúrálása céljából, ám a pálinka félúton a torkán akadt, s foga idegesen koccant a kis pohár üvegéhez, majd pedig fulladozva köhögni kezdett. A "nyakatlan" Rusa Pesta elnémulva rázkódott meg, s készen állt arra, ha kell, a WC ajtót átszakítva menekülésre fogja a dolgot, borulhat asztal, szék, Cserháti Benéstől, mindenestől, csak neki szabad útja legyen, s a WC kis ablakán átpasszírozza majd magát valahogy a kerteken át az ócska fakerítéseket átszakítva akár egy dúvad elfusson a világ végéig. Bár amilyen kövér volt, lehet a falu szélen végelgyengülésben összerogyott volna mint a colostok, kiböffentve kolbászszagú lelkét, de ez akkor épp nem jutott az eszébe. Vaskos kezeivel az asztalba kapaszkodott, majd belefehéredtek az ujjai, hogy ha kell, azonnal felrántsa magát ültéből, s uccu neki! A pultot támasztó két félcsavargó, "szippantós" Tóth Ferkó és Szombati Miska torzonborz a csörömpölést követően épp kilátott a sápadt fényben a kocsmaablakon, s csak egy árnyat látott ott elsuhanni, ám annál rémültebb hangon kezdtek sipítozni: "-Ott! Ott! Ott suhant el, az ablak alatt a beste! Láttad?"


A hideg kirázta a bent levőket. Ahogy elhangzott az "Ott suhant el!" mondat, abban a pillanatban vagy három házzal odébb hirtelen nagyot szólt a lemezkapu, amelynek a keverék kutya nekirontott, ám ezt a kocsmában nem tudhatták, csak az iszonyatos zaj jutott el fülükig, annak oka felől nem voltak tisztában. Na ekkor "nyakatlan" Rusa Pesta kilőtt székéből, mint a rakéta, s a szerencsétlen szék, amelynek épp elég volt elviselnie ezt a kellemetlen alakot, szóval a szék hangos csattanással dőlt el a metlakin, s Pesta a WC ajtót feltépve menekült, miközben félelmében egy elnyújtott "-Jáááj mámikám itt a Kókó, tényleg itt van!" -kiáltással mint egy tébolyodott, elsodort mindent, s mindenkit az útjából. A kocsma népe a nem várt fordulatra dermedten reagált, fel sem fogták mi történt. Strasszer Jenő az egykori alpincér és helyi Casanovaa pult mögé kucorodott iszonyatos rémülettel guvadt szemeiben, s ott sűrűn vetette a keresztet, remegve, hogy rátalált a bosszúálló férj, míg Bene a régész, akit majdnem felborított Pesta, ahogy elrobogott mellette, néhány tétova lépéssel az ajtó felé indult valami érthetetlen módon bátorságot merítve valahonnan, hogy kinézzen, mitől is ijedtek meg annyira. Ám mire az ajtóhoz ért, velőtrázó istentelen ordítás hangzott fel mögüle. Ekkor hirtelen földbegyökerezett a pillanatnyi rémülettől a lába, megtorpant, majd futni kezdett ő is a WC irányába. Mindenki a WC-be szaladt, ahol azzal kellett szembesülni, hogy egy mocskos bakancs kalimpál a fejük magasságában, s egy hatalmas alsótest kínlódik, vonaglik az ablak helyén, s szánalmasan sipító könyörgés, nyögés szitkozódás hallatszik valahonnan kintről, a torzó másik felétől. Szombati Miska szólalt meg először,  "-Hát ez a szerencsétlen mony nem beszorult?" -Majd kitört mindenkiből az addig visszafogott elfojtott  megkönnyebbült röhögés...

Czibere Jóska épp a sógoránál készült nyugovóra néhány házzal odébb, mikor meghallották a csörömpölést, majd nem sokkal utána a kocsma népének ordítozásait! Mire Kónya Laca, a sógora szempillantást felé nézett, szerencsétlen Jóska már az asztal alatt gubbasztott, s csak annyit mondott: "- Itt az Irma nene, az anyja keservit, értem jött a banyája, rám talált a beste, lám ide is követett a fertelmes, hallani már nyúzza, gyötri a kocsma népit!" Laca nem tudta, hogy sírjon-e, avagy nevessen, a helyzet annyira tragikomikusnak tűnt, de aztán feltört belőle a visszafojtott kacaj, amely közben hol az asztalt, hol a térdét csapkodta, s folyt a könny a szemiből, mikor a lesápadt, még mindég reszkető Jóskára nézett, majd végül ezt mondta neki:

"-Vigyé egy csokor mezei virágot holnap anyám sírjára, s béken fog hagyni az a =banya=! Aztán ha mindezt elvégezted, eriggy haza Márihoz, eleget horkoltál mán itt te babonás csirkefogó!" -kuncogott a fogai közt Laca, aki felettébb élvezte a vajákos Ilon és Gábor atya közti rivalizációt, nevette azt, mikor azok egymásnak feszültek, mégis míves mázos mosollyal köszöntötték egymást az utcán. Laca szinte készült ezekre a neves alkalmakra, mint valami menyegzőre, már előre nevetve dörzsölte a kezét, hogy vajon majd éppen hogy zajlik egy-egy esemény. A fekete színű papírsárkányt mindenesetre két napja gondosan elzárta a kamrában, most hogy megvolt az éjjeli röptetés, célt ért vele. Egy évig hagy porosodjon, majd jövőre újra előveszi! "-Politika ez kérem, politika! Akad munka Ilonnak, s akad Gábor atyának is, s megvallom, igencsak jól szórakozom!" -motyogta maga elé vihogva, majd kinyitotta a kredencet, ahol egy kis dobozkát simitottak végig ujjai, melyben pár ezer forint lapult, amit Gábor atyától és a vajákos Ilontól kapott "ajándékba", majd keze egy régi szőrkulacs nyakát markolta meg, elővette az utolsó félretett szilvapálinkáját, s gondosan bezárta a kredenc ajtaját.  

S Jóska arcába kezdett visszatérni a pír, s lassanként reszketeg lábbal, de kibujt az asztal alól. Laca öntött egy kis szíverősítőt magának, s sógorának Jóskának is, majd tósztra emelte a kis kupicás poharat "-No ezt a kabócát kapjuk be a nyári esték tiszteletére!" Majd szempillantást követve lehajintották a stampedlit a gigájukon, amely kellemes érzéssel selymesen csúszott le a gyomrukba, s jóleső érzéssel töltötte el őket. Sokáig üldögéltek még így az estében.  Eközben a róka a falutól már jóval messzebb egy árokparton figyelt megmeredve, s mezei egerek mozdulatait fürkészte, hisz éhen  ő sem maradhatott....


(S.Cs.)


Íródott: 2021. év Áldás havának 7.-ik napján




2021. június 5., szombat

A higgadt, a balek és a tébolyult

Mi lelte a tavaszt? Kifordult önmagából, vagy visszatért évtizedekkel ezelőtti valójához? Nem épp ilyen kikelet fordult meg a fantáziánkvan még február végén. Túlságosan hozzászoktunk az utóbbi években a strandolós, már-már nyárias tavaszokhoz? Az úgy kezdődött, hogy a nagykabát nem akaródzott a szekrénybe bújni... Sem áprilisban, sem májusban. Kerülgette a dolgot erősen, mint nyüves macska azt a bizonyos forró kását. Kifogások, kifogások születtek nap mint nap, hogy most éppen ezért nem, meg azért nem, holnap esőt ígértek, jön a viharos szél, nézd csak mi volt ma is, s mi volt tegnap. Bevallom, hogy hittem neki. S hogy a szekrénybe tudom e tuszkolni júniusra őszig, halvány reménycsepp csupán..

Hogyan is kezdődött mindez? Vajon mi volt az előzmény? Elmondom hát, hogyan is látom én, mi történhetett itt a háttér kulisszái közt. Egy őrült zongorista titokban teljesen átírta a kottát, s torzonborz kócos fejét tébolyodottan rázva, haja rendezetlenül táncolt a levegőben, miközben göcsörtös ujjai  dühödten verték a klaviatúrát, s révülettől átitatott tekintettel hol maga elé, hol a semmibe tekintett, összefüggéstelen műve hallatán még az olcsó ripacsok is fülüket két kézzel befogva inuk szakadtáig visítva menekültek....


Egy pacsirtadalos reggelen gondolt egyet az ifjú , a bolond április, s bárgyú fütyörészés közbe megkereste az öregedő májust, s csak annyit mondott neki foghegyről hetykén: "Heréljünk cseret! Vagyis, cseréljünk helyet!" -bolondozott a féleszű széllel bélelt. S hogy mi lelte a májust, mikor erre gondolkodás legkisebb jele nélkül azonnal rábólintott, ki tudja, s ki tudhatja vajon? Maga a bolondos április is meglepődött ezen, ám meglepettségét titkolva azonmód a május kezébe csapott, s már iramodott is tovább.  Az időközben megcsúfolt május akkor még nem sejtette, hogy az április, ki mindig is féleszű volt, s talán az egykori síkvölgyi vigyorgóból szabadult el egyszer, hisz nem húzták szorosra a hátulgombolós ingét, cudar mód megtréfálja őt, s a csere csak egyoldalúan megy majd végbe. Agyafúrt, azért a félnótás, hiszen ő azért tudja, ez egy rossz üzlet. Bizonyára ezért is tirhult el oly gyorsan. Nagyon is ez lehetett. Tudvalevő, amit a május még csak meg sem sejtett, a bolond április lepaktált korábban a februárral is, s annak hidegét, szelét, s havát is hosszú lejáratú kölcsönbe vette. S ha már nem tudott mit kezdeni a felesleggel, hiszen elbizakodva mohón túl nagyot markolt a jeges kosárba, gondolt egyet, hogy továbbadja azt egy álcázott hűvös lehelettel... 


Hol is talált volna balekot magának, mint a közvetlen szomszédját, a májust. Hát a vállára rakta szerencsétlennek a zsákot, s vigyorogva fütyörészve élvezte, hogy az meg izzad, nyög, rogyadozik a súlyok alatt. Mert bizony nehéz súllyal nyomta a zsák a május vállát, mintha csak jégtömbökkel volna az telepakolva. Mint annak idején a jeges platós autók, melyek Budapest utcáit járták, s hangosan kiabálták a platóról a rikkancsok, hogy: "-Jeget vegyenek! Jeget vegyenek! Jegeeeet!"


Csakhogy itt senki nem akart jeget venni! Mit tehetett hát szegény becsapott balek május, széjjelszórta azt a jeget, s bizony jutott belőle a rétre, az erdőkbe, s a folyókba is jócskán. Nem tehetett mást szépen elosztotta azt mind a harmincegy napra. Illúzió lenne mindez csupán? A hajnali cudar didergés, az összébb húzott kapát, a fagyoskodó fecskék, a didergő gólyák látványa? Az ilyenkor vad portyákon végigrobogó szúnyogok milliói, kik feketére festették az alkony nádasa felett a szürkülő eget, most nincsenek. Nem kell most ellenük taplót füstölni.



S láthatóan kétségbeesetten éhgyomorral küzdve csapkod az alkonyban a bőregér egy-egy kósza lepke után, mert szúnyogot nem talál. Fáznak azok is, lárváik egymáshoz szorulva remegnek a tocsogókban. Egy szemfényvésztó tavaszi hónap csalfa tréfája mindez? Pironkodva, szemlesütve somfordál most már elfele a május, szégyenlősen legyint, majd csendesen eloldalog, s odaadja a kilincset júniusnak, ki előtt nagy feladat vár, s rengeteg elmaradt munka. Hol a korai cseresznyét, hol a földiepret kell majd életre pofoznia, s megannyi elmaradt dolgot megcsinálnia. A gombák is le vannak maradva, a halak a vízben megzavarodva, s a hold is értetlenül hümmög mostanság, nem értve a történéseket. Bizony, lehet, haragosan vicsorog majd a májusra, s ki tudja, ő cserélt e már valakivel dühében, pedig ha tudná, ki a hibás, ki a háttérben bolondosan fütyörész, a bohóc, aki csak zokogva könnycsorgatva kacag, kacag, kacag....







Cudar az idő, kétnaponta arcot vált, s a remény a javulásra csakis a június. Igy toppan be az első nyári hónap, kinek felbőszült szikrázó szemein hanyatt esik a napfény. Június, ki nem kér a bolond április lábnyomából, hátat fordít lenézően a májusra is, sajnálva annak gyengeségét, s talán elhozza a reményt. Ő a higgadtság, rezzenéstelen arcú dolgozni akarás testet öltött formája. Sebtében munkát ragad, mert van mit helyrehoznia..










Helyrebillen lassanként az egyensúly, mert a természet, az univerzum, a világegyetem fizikai törvényei szerint is minden, de minden az egyensúlyra törekszik. Ha valami kizökkenti a dolgokat a megszokott rendből, addig nincs megnyugvás, míg nincs az orvosolva. A régi öregek is tudták ezt a törvényt, hisz szemük volt, s eszük is, hogy mindezt megtapasztalják. Ma sincs ez másképp. Olyan törvény ez, melyet megkerülni nem lehet, csupán elodázni annak beköveztét....


(S.Cs.)


Kelt: 2021. Év Napisten havának 5.-ik napján








2021. április 30., péntek

Szelek hava, tompa tavasz halk dallama

Szelek hava. S szelek birodalma. Nem hiába itt e tájon megharcolna a hős, Don Quijote de la Mancha vég nélkül napestig, hisz szélkerékből e vidéken nincs hiány. S ihletet kapna a nagy Cervantes, s bizony lenne dolga a hű fegyverhordozónak, Sancho Panza-nak. Szélkerék, szélkerék, amerre a szem ellát, mind megannyi forgó rotor, halk surrogással forogva mozdulnak iszonyú lapátjaik, valóban úgy, akár óriások karjai, úgy forognak, lengenek, s árnyékuk félelmetesen gyorsan szeli át az alattuk éledező vetést. Felpezsdülne a látványra, s kopját szegezve rohamra indulna a híres Don szerelméért, Dulcinea-ért! De ennyi szélkerék... Rettegve kerülik nagy ívben a madárrajok, az iszonyú óriásokat, talán csak Hugin és Munin, (Gondolat és Emlékezet), Odin két legendás hollója mer szárnyalni köztük, kedvükre küzdve a szelekkel, óriások karjaival, legalábbis  az alkonyban nekem néha úgy tűnik....

Kilépve az ajtón, arcon vág a tudat, itt mindig fúj. Hol északról, csontig hatoló didergős, kabáton át apró tűkkel, gyakran még hózáporral szúrkáló, kalapot messzire görgető! Van, hogy délről, enyhe meleg pulóvert leszedős, nyár közeledtét hirdetőt. Egyszer nyugatról, hajat, szakállat borzolós, gyors nagycseppű záport adó. Olykor pedig keletről is száraz, szemet könnyeztetős. Fúj.  Mindig csak fúj. S az itteniek megszokták, szinte fel sem tűnik, hacsak az nem, hogy éppenséggel átmenetileg csak, de éppen nem fúj. Akkor is azt mondják, "De fújni fog!" Ez viszont teljességgel bizonyos! Van, hogy egy nap, minden irányból fúj. S még akkor nem is beszéltünk a Dunáról, a folyókról, melyeknek saját szele van. Ha éppenséggel sehol nem fúj, a víz mellett a szél akkor is szolgálatban van. Ott fúj. S az épp életre kelő falevelek vidám táncot járnak a  folyóparti enyhe széllel...



Elhagyva a szélkerekek birodalmát nincs oly messze az Ágrendszer, s az erdő. Az erdő, mely mindig élettel teli, s kinek érzéke van hozzá, meghallja az erdő szavát. Mikor nevetve dalolnak a fák, megannyi rügy megfakadt ágain, ismerős dallamot hoz a kósza tavaszi szellő, rám köszönt a kikelet. Súlyos lábnyoma itt van még a télnek, megborzad még a mező az emlékek terhe alatt, de pirkad már keleten, s az elárvult fészkekbe is visszatértek a lakók. friss zöld szint festenek füzek a folyópartra, langymeleg húzza le rólam a kabátot, érzem a nyíló virágok illatát, lehunyt szemmel próbálom megőrizni magamnak. mint egy csavargó. az erdők alatt kóborló, avart taposó koszlott vándor. Kinek fülében ott vannak a dallamok, s orrában a kikelet sóhajának lenyomata. vidám, mosolygós szemével körbetekint a folyóparton, hol egy szürke gém lépked a part menti fövenyen.. 

Félvad kacsa, vagy elszabadult kacsa, ki nem rab többé...


Egy közeli falucska utcáján jöttem keresztül. Autóval sem találkoztam, emberekkel sem nagyon. Mélabús gémeskút köszönt csak rám ímmel-ámmal a falu határában, s én csak biccentettem felé egy "Adjonistent". A falucska közepén ráccsal zárt ajtajú málladozó falú, roskadt nádtetős vénséges kocsma keserves szipogása ütötte meg fülem. Megtorpantam egy pillanatra. Az ajtó felett rozsdálló kopott lemezcégér hirdeti, hogy Italbolt. Kérdeznem sem kell, súlyos lehelettel jön a sok keserv. Nem ücsörög itt, s nem is álldogál ajtajában senki. Felverte a gaz a bejárat törött két lépcsőfoka mentét. Hol lehet most az ősz borostás kisöreg, ki csoszogva lépdelt a pultig, aki remegő kézzel itta meg reggelente az első cseresznyét, majd hideg gyöngyözőpoharú savanykás fröccsel öblögette reszelős hangot adó vén szottyadt gigáját? Hol vannak a reggelente munka előtt szívmelegítőt bekapó kőművesbrigádok álmos tekintetű cserzett arcú munkásai, kik óramű pontossággal érkeztek hajnali nyitásra, hogy a "szemcseppet" bevéve időbe kiérjenek még Labanciába? Hol vannak a nyugdíjas kártyások, akik elkopott szélű zsíros paklival múlatták az időt napestig olcsó szénsavat vesztett savanyú sörrel az asztalon? Hol vannak a kerekedő szemű turisták, akik néha  elborzadva meglibbentették a ragacsosan mocskos szalagfüggönyt a bejáratnál, legyőzve a pesti éttermekhez szokott sznobista mivoltukat, remegő hangon hideg üdítőt és jégkrémet keresve? Hol vannak a sipítozó kendős öregasszonyok, akik záróra táján jöttek elázott férjurukért, kiknek nem akaródzott még maguktól hazamenni? S hol van az író, ki minderről hírt visz, ki elmondja mennyire elárvult az élet. Vajon visszatérnek-e a vendégek, kik most rejtve a kis vegyesbolt sarka mögött öblítik le sutyiban kiszáradt torkukat, miközben ide-oda tekintgetnek riadtan rendőröktől tartva? 

Gondolatok fáradtan elhalkulnak, s észre sem veszem, mikor hagyom el az utolsó házakat, nyomomban csak a szél hátán lovagló porördöggel. Itt kerítés sincs, a falu határa meghatározhatatlanul összeolvad a hullámtéri erdő szélével, s a gáttal. Halványzölden pompázik az üde túlparti füzes, s gépies mozdulatokkal csalizom fel a horgot, vaskos harmatgiliszták tekerednek rajta reményvesztetten, s már csobban is a vízben a szerelék nehéz ólmával gyorsan a mélybe törve. Erős sodrás majd 11 méter mélységet takar, egy örökkévalóság mire koppan a 150 grammos ólom a mederfenék kavicsán. 



Egy szürke gém les rám a túlparti sás mellől. Egy pillanatra megtorpan, ám ügyet sem vetve rám tovább gázol a sekélyesben. Megjelenik egy küszvágó csér is, köröz néhányat a víz felett, s villámgyorsan lecsap, sebészi pontossággal. Körülötte vadászgépként cikázó füstifecskék raja  vesz vámot a még épp előbújó rovarok közül. Éled....  Az alkonyatot a vadkacsahúzás jelzi, s  kicsalogatja a koszlott szőrű rókát a rejtekéből, amely szintén ügyet sem vetve rám, kissé kerülve engem, majd kőhajításnyira elhalad a közeli falu felé, hízott tyúkvacsora reményében. S én csak állok ott szótlanul, s élvezem, hogy az élet filmkockái a szemem előtt peregjenek. A víz. Előttem oly burványokat, örvényeket kavar, a hullámok  összeölelkezve táncolnak, lassul a ritmusuk, s végül eggyé válva folytatják az utat. Egy denevér ütközik kétszer is a zsinórnak, álkapást csinálva felébreszti bennem egy pillanatra a reményt, amely oly gyorsan szertefoszlik, akár a hajnali pára napkeltekor. Megcsikordul a kavics a lábam alatt, mikor trappolni kezdek a botok felé, ahol az egyiknek, s az utolsó pillanatban kapaszkodom a nyelébe, mely hirtelen a víz felé lódul. Ez nem a bőregerek játéka! Keményen húz. A víz erős nyomása, a vízoszlop ereje, a sodrás, mind az ellenfelet segíti. Hogyisne tenné, hisz ő van otthon, én vagyok a betolakodó. Szinte két vasmarokkal húzza vissza a mélybe a halat a folyó, s az orsóm is alig bír vele, fel-felsír a szerencsétlen. A hal jó szokásához hiven küzd, farkával oda-odaver a zsinórnak szabadulás reményében. Végül elfárad a harc, s a zsákmány ott tekereg a lábam előtt egy szép reményű márványtestű ifjonc harcsa. 





Gyenge medvehagymaillatot hoz felém a szél az ártéri erdő felől. Miközben mélyet szippantok az enyhe fokhagymaízű levegőbe, nem messze a lábam előtt egy nutria evickél partra. Gömbölyded szőrös test. Fekete szemei tekintetem fürkészik, majd a közeli nádfal felé oldalog el, s nem törődik tovább velem. 








Halkan loccsan a víz néhol, keszegek kergetik egymást, vagy épp pajkos násztáncot járnak, az alkonyat gyorsan tovatűnő perceiben...






Él a víz, sompolyog a kerítések alatt a tavasz.  Harcsák, márnák, keszegek, testes domolyok, medvehagyma, gombák, zöldellő erdők, s a szűnni sem akaró szél. Ez hát az április, a Szelek hava.  Fülemben csengenek a régmúlt bölcsességei, szólásai, szájhagyomány által megőrzött féligazságai.... Ahogy  a régi öregek mondták, "Akkor kell harcsára kimenni, mikor a fűz levele akkora már mint az egér füle!"
Igazuk volt.....

Ez hát, maga a Szelek hava, s fülemben táncot rop a tompa tavasz halk dallama.

(S.Cs.)



Kelt: 2021. év Szelek havának 30.-ik napján





















 







2021. március 15., hétfő

Ébredés után

Februárban berobbant a tavasz...Tél se volt igazán, havat talán egyszer láttunk, s elraktuk emlékezetünkbe, hisz ki tudja, mikor is lesz még egyszer olyan idő, hogy élvezhessük, amint a fehérség időlegesen eltakarja a világ szürke mocskát. 

Berobbant más is. Az elátkozott covid. Így letttem bezárva korunk pestise miatt, s heteken át álmodozhattam csak a folyópartról... Rabként, szinte csak a vasgolyó hiányzott a nehezen csörgő lánccal, amely visszahúzza lépteim. Nehezen vettem a levegőt, rendesen megtámadott.  Fulladozva a mondataim felénél elfogyott a szufla. Kétségbeejtő, de nem reménytelen a helyzet. Küzdenem kellett, s naponta súlyos csapásokat védve, próbáltam túlesni a vírus vad támadásain, majd én következtem a pofonokkal.... sokminden, mint ez is, fejben dől el. Akarni kell. Akarni a felépülést, s a szervezet megmozdul. Fordult a kocka.  Mikor kissé erőre kaptam, s már börtönőreim nem zárták rám a vaskos cellaajtó láthatatlan rozsdáló lakatját, bizony kimerészkedtem a közeli Lajtára. Nem sok időre, először, mindig csak másfél, két órára. 


Büszke győzőként tekintettem vissza megvert ellenségemre a virusra. Megtépázva, kissé viharverten, de életben, s bizakodva néztem le elsorvadt porban fetrengő ellenségem szánalmas vonaglására. Ugyanúgy végezte, mint egykor azok, kik ellenem kezet merészeltek emelni. Véresen, megtörten könyörületért esdekelve nyomorult patkány módjára vinnyogva hason csúszva. Nincs kegyelem, tán ez volt leolvasható az arcomról, melyet immár mosolyogva simított a folyó télvegi szele. "-Ütött az órád, s én átléptem rajtad..."

Nem késtem le semmiről, a hóvirág éppen bújt kifele, hogy aztán fehér szőnyeggé változtassa az erdő alját, elhitetve a messziről alánézőt, hogy hótakaró fehérlik még az ártérben.

A horgászatok ilyentájt a finomszerelékes úsztatásé voltak többnyire. A rendkívül tiszta vízben bizony elég finomra kellett venni a figurát, nem egyszer a 10-es fluorokarbon előkén figyegő apró horgon levő csalira volt csak kapás. 

A halak nem voltak restek. kárpótoltak az elvesztegetett hetekért, bizony megsiratták olykor az orsót, s keményen hajtogatták az öreg matchbot pálcát. De jól eső érzés volt ez. Végre. Végre horgaszom, hal is van, meggyógyultam, kint vagyok... mi kell több?











Február végén már előbújt a medvehagyma,a kikeletet sejtetve


Kora tavaszi kompozíció

Az estéken bepróbáltam a nagyobb halakat is fenéken, de csak néhány finomkodó keszegkapásig jutottam


Nyúldomolykó, a hétszázát, majd egy évtizede nem találkoztam vele, főleg nem a Lajtán



A jobb koncérok a finomszerelékes úszós bottal bizony komoly csatákat vívtak

Véleményem szerint a keszegfajok közül a szilvaorrú a legharciasabb

Jöttek szépen sorban, koncérok, szilvaorrúak, egy-két jobb karikakeszeg, néhány csoffadt kis bodorka, testes domolykók, s bizony akadtak nagyobb halak is. Akadt a horog. Behúzott komótosan a hal a folyó közepére, s megallt a sodrással szemben. Próbáltam felém erőltetni, de nem ment. A szerelék határait súrolta a próbalkozásom, a bot szinte karikában, a zsinór pattanasig feszült, de az ellenfel csak komotosan rúgott párat, s már be is lazult a szerelék. A kis horog kifordult. Szerencse kell, hogy ne igy történjen. Nagyobb horgot nem kötök, az kizárja most a kapást.


Egy csodás napon valami mélybe rántotta a kis úszót a Mosoni-Duna partján


A bot megfelelően hajladozott a még csak sejtett harcos izmai alatt


Hamarosan szákba tereltem az ifjoncot


Remélhetőleg hagyni fogják felnőni, én megadtam neki az esélyt fotó után

Bizonya koratavaszi napsütés eszembe juttatta a domolykokat. Elővettem a pergetőbotot magam is. Mélyre törő kis wobblerekkel, apró twisterekkel próbálkoztam minden eredmény nélkül. Visszatértem a jól bevált finom szerelékes úsztatáshoz, s gyakorta cserélve a felkínált csalit, változtatva az ereszték hosszán, az úsztatás sebességén, egyszer csak belehúztak a halak. A hideg alig 4 fokos víz ellenére elképesztő erejű kapásokban volt részem, s nem is tagadhattam le, hogy kik azok, akik ilyenkor is, ilyen erővel bírnak. Hát a lajtai domolykók. Alig másfél óra alatt majd egy tucattal sikerült küzdeni, s néhányuk egy fotóra meg is pihentek a szárazon, hogy aztán a vízbe visszahelyezve boldogan kergethessék majd egymást így kora tavasszal. Ha már itt tartunk. Haragszom azokra, akik hazahordják a domolykót. Gyakran hallom: "Jó az az ecetbe!"....
Pffff. Ilyenkor kijövök a sodromból, az ecetbe uborka, káposzta való, nem a hal, főleg nem a domolykó. A legszebb hal. Az egyik legszebb. Nagyon hosszú idő alatt nő meg, s bizony háborgok,mikor hallom azzal dicsekedni a helyi húshorgászokat,hogy..."Fogtam vagy ötöt,jó három kiló volt, haza is vittem, jövök holnap is...:"
Szégyen

Hát nem gyönyörű? Csupa erő

Az alkonyat kemény harcos szilvaorrúakat is 



Vajon a kormoránok sebezték meg ezt a balinifjoncot a Lajtán?

Az est a domolykók és a nagyobb szilvaorrúak közti versengésről szól

Az esti úsztatások kecsegtetőek voltak. Az alkonyat mindig meghozta a testesebb harcosokat az etetés alá. Egy alkalommal elakadós jellegű kapást észleltem, de lehet, hogy csak a szemem csapott be. Bevágtam. Éreztem, jó halam van. a folyó közepére húzta be lassan a szerelékkel együtt a botot, s a karom kihajlította. Megállt. egy centit nem tudtam feljebb húzni a sodrásban. Ahhoz túlságosan gyenge volt a szerelékem, hogy erőltessem. Néhány komótos rúgást követően meglépett a tettes. Az élményt viszont nálam hagyta..

Olyan ez az egész, mint ébredés. Egy rossz álomból ébredés után írok...

(S.Cs.)



Kelt: 2021. év Kikelet havának 15.-ik napján