Messziről hallatszott csak az éles vonatfütty. Távolodott. Nem is oly rég az öregedő délutánt villával megette vacsorára az este, viszont az óváros kövezett szűkös utcáin még sűrűn kopogtak a léptek. Egy majd két évszázados felújításra váró épület, mely szorosan illeszkedett a kis utcácska robusztusabb egymáshoz épült kétszintes házai közé, az nyelte el mohón az arra tévedőket. Alacsonyra szabott kopott festékű fakapu boltozata alatt lehajtott fejjel léptek be az emberek. Néhány lépcsőfokot lefelé menve jutottak a pincehelyiségbe, melyet gyenge lámpák fénye világított meg hanyagul. Némi zsivajjal vegyített savanyú borszag szökött ki minduntalan a kis utcára, ahányszor megnyílt a nyikorgó, a rozsdált zsanéros korhadt kapuajtó. Halk duruzsolás hangfoszlányai ugrottak ki egy pillanatra a nyíló kapualjból, majd szertefoszlottak az estében.
Lent a félhomályt csak lassan szokta meg a szem, amelyet kissé csípett olykor a feltorlódó kesernyés cigarettafüst. A pulton egy tálcán szalvétával letakart zsíros kenyér szeletek várták sorsukat, hátukon pirospaprikával szórt lilahagyma karikákat cipelve. A mocskos kötényű mogorva pultos mocsártekintetével végigkísérte a kapun belépőket. Egykor birkózóként versenyeket is nyert, ám jó pár éve levitézlett, s egykori sportos múltjára csak a karfiolfüle, valamint markos megtermett tenyere emlékeztetett. Ócska koszos ronggyal ilyenkor alibiből húzott kettőt a vizes borszagú pulton, mintha a takarítás lázában égne, de szinte oda sem figyelt arra mit csinál. A pultot néhány bajszos, borostás lecsúszott alak támasztotta, meredten belebámulva a félig kiürült fröccsös poharakba. Némelyik arra sem vette a fáradtságot, hogy a muslincákat elhessegesse. Elméláztak, milyen jó is a muslincák élete, hiszen borban születnek, s borban is halnak meg. Ezen örök érvényű igazságon néha el is vitáztak, nagyokat bólogatva elégedetten.
Kicsit melegebb volt a dohos boltíves egykori pincehelyiségben, mint odakint, ám csak annyira, hogy a kabát, s kalap lekívánkozzék az emberről, de a pulóver az ne akarjon a fogasra ácsingózni. A terem túl felén a cigarettafüst homályába burkolózott az egyetlen biliárdasztal, amelyen folyamatosan játszott valaki. Posztója itt-ott szakadt, néhol koszos, vagy egyszerűen csak foltos volt, s ez éppen beleillett a hely hangulatába. A golyók gyakori koccanása ismerősnek hatott. Az egyik játékos szinte ráhasalt az asztalra, hosszasan célzott, miközben a gambája sarkában lógó cigarettájáról hanyagul hullott a parázs a posztóra. Társa unott tekintettel nézte a műveletet a billiárd dákóra támaszkodva, néha nagyokat kortyolva a habtalan húgy langyos sörbe. Duruzsoló beszélgetések, itt ott poharak koccanása hallatszott szinte minden asztal felől. Élt az évszázados pince.
A terem bal hátsó, beugró sarka íratlan szabályok szerint a "m ű v é s z s a r o k" nevet viselte. Ide gyűltek esténként a környék "művészei", legalábbis a köznyelv nevezte el azt a néhány törzsvendéget, akiknek szinte bérelt helyük volt ebben a sarokban. Csak ezen az asztalon volt terítő, igaz, nem az ünnepi asztalok hófehér abrosza volt, de terítő, s ide éppen megfelelt fakult sárgás mivolta. Az asztal körül ülő furcsa figurák megérték a pénzüket. Volt ott egy festő, aki soha még egyetlenegy mázolmányát sem tudta eladni, noha egyszer majdnem sikerült rábeszélnie a piacon egy tótot a vételre, de az sokallta az árat, s fricskát mutatva otthagyta a meglepett művész urat, aki eztán soha többé nem vitte ki a portékáját a piactérre. "-Nem értenek ezek a művészethez, nem is a pórnépnek festek ezután!"- hangoztatta. A színes hosszú sálat sosem vette le a nyakából, talán csak nyáron, s méltán nézett ki úgy, mint egy igazi festőművész, noha képeit nagyon még senki sem látta, ő azért képes volt órákat beszélni a tájképeiről, az ecseteiről. Aztán ott volt a szobrász-fazekas, aki folyton azt hangoztatta, hogy egykor a művei majd a város megbecsült műemlékei közé fognak tartozni, becses ékkövei lesznek a helyi múzeumnak, köztereknek, ahol a jövő diáksága minden évben koszorúz majd, s verseket szaval, s ha életében nem is, holtában majd a büszkeségtől szétfeszül a keble. Ám az absztrakt stílusú szobrai, tejesköcsögei nem keltették fel a nagyközönség érdeklődését, holott váltig állította, egyszer majd a New York-i menő galériák is pitizni fognak a kegyeiért. Néhány forintot keresett ugyan a tejesköcsögökön a helyi piacon, de az arra volt csak elég, hogy az esténkénti "gigaolajzó" savanykás fröccseit kifizesse vele, a létfenntartásra ebből már nemigen futotta.
Ott volt az életművész is, ki elhanyagolt pénzes nőkre vadászott egykor, ám régi csábereje az évek nehezedő súlya alatt erőst megkopott, s többnyire csak kétes eredetű történetei emlékeztettek egykori Casanova hírnevére. Történeteit annyiszor elmesélte már, hogy az asztalnál ülők betéve tudták azokat oda és vissza is. Szénfekete hajában több volt már az ősz szál, s arcának barázdái megmélyültek rég, kisportolt válla megereszkedett, a mindennapi borotválkozás sem volt fontos többé, olykor kétnapos borosta is helyet foglalt az állán. Nagy ritkán, ha a lepukkant ivóba letévedt egy ismeretlen nő, a helyi Casanova azonnal előkapta hiányos fogazatú csontfésűjét, beállította a haját, zsebében lapuló arcszeszes üvegének néhány cseppjével megpaskolta kicsit az álla környékét, kigombolva inge felső két gombját szabadon engedte mellszőrzete kunkorát, s az asztaltól felállva bevágva a fülig vigyort, mint a környék Adonis-a bepróbálkozott a nőknél. Ebből gyakran verekedés lett, mikor a hölgy barátja, férje is megjelent a lepukkant helyen, s vitába szállt az egykori selyemfiúval. Néha borult az asztal, tört a szék, s a lebuj válogatott törzsközönsége egymást túlkiabálva licitált a leendő győztesre. A reményét vesztett férfiasságában lila monoklival megcsúfolt helyi életművész, a szeme alatti folt eltűnéséig nem járt le a művészsarokba, s a társulat ilyenkor kénytelen volt napokig nélkülözni a becses jelenlétét. Ám most épp semmi baj nem volt az ábrázatával, így természetesen most itt foglalt helyet ő is az asztal válogatott törzsközönségében.
Aztán ott volt az író. Írt verseket, melyek nem arattak osztatlan sikert, a novellái átmeneti vállveregetést értek el csupán, s elbeszélései, regényei mind az íróasztala mélyén porosodtak, hogy szebb időkben majd azok által valaki, vagy valakik felfedezzék révükön az elfecsérelt tehetségét. Folyton rímeken gondolkodott, kereste az ihletet, múzsái oly gyötrelmesen gyorsan otthagyták olykor, hogy a művész úgy érezte elszállt a tehetsége is, csúfosan meglopták. Ennek kapcsán letaglózta gyakorta a búskomorság, s a bú borban áztatta el napokra a lehetőségét, s mire kijózanodott kissé, jelentéktelenné vált számára a téma, amelyet néhány napja még lázasan papírra akart vetni.
Így ültek ott ők, a művészsarokban, s részt vettek naponta az elmaradhatatlan cefrekurzuson, a világ dolgait elemezve néhány kupa savanykás rizling mellett. Halk jazz és blues zene szólt egy ócska lemezjátszóról a háttérben, némelyiknek a dallama is ismerős volt, s az est előrehaladtával olykor dalolásba is átcsapott a diskurzus. Ám most még korán volt az emelkedett hanghoz. Az író a horgászélményeiről szeretett volna mesélni, de a többiek folyton letorkolták, nem érdekelte őket annyira ez a téma. A festőt sem, pedig ott aztán ihletet nyerhetett volna a képeihez, s a szobrász is tudott volna végre valami normális fa alakzatot készíteni, s ehhez a természetből leshette volna el a formákat. Az író sok élménnyel volt tele. Az egyik megyei lapban pályázatot írtak ki novellaírásra. Elhatározta, ír egy szép beszámolót, s beleszövi a horgászélményeit. Beleírja, hogy mennyi minden történt vele a vízpartokon. Gondolataiba süllyedve a kocsma zaja lassan elhalkult, a körülötte levő világ a homályba tűnt, már nem hallotta, nem is értette a körülötte zajló beszédet, a képzelete kint volt már a márciusi vízparton, a megélt történetek összemosódtak a képzelete szüleményeivel....
Látta, ahogy megpattannak a rügyek az ártéri erdők faágain, ahogy zöldelleni kezdenek a füzek, ahogy ibolyamezők lilája rajzol színeket a medvehagyma telepek közé. Micsoda illat járta be az erőket, a friss kikelet medvehagymaillata. S a folyók, azokban a halak....
Csobbant a vízben megannyi bukfencező, játszó uszonyos. Hajlította a botot, húzta a zsinórt a testes márnák serege, s alig győzte csalival, alig győzte erővel a velük való harcot.
Maga előtt volt a paduc tekintete, ahogy rémülten próbálgatta kopoltyúit a szárazon, s mosolyt csalt az író százára, ahogy a halacska vidáman elúszott. Most megdobbant a szíve, ahogy a tavasz első harcsájával küzdött, s nem csodálkozott azon sem, hogy néhány menyhal még a kezébe akadt.
Mindeközben látta a fészekre készülő vadrécéket, látta a szürke gémek nemes röptét, hallotta a sirályok éktelen rikácsolását, s egy alkalommal gólyát is látott keresgélni a szélvizeken. A nádfal előtt telények kapták le az első rovarokat, békák kórusa zendített rá sorban az ismerős dallamokra, élt, pezsgett a kikelet népe mindenütt.
S emlékezett minden egyes halra, melyik, mikor, hogyan került horogvégre, s mennyit kellett vele harcolni, hogy kézbe foghassa. Bizony hosszú iromány lesz ez a pályázatra, a zsűri talán sokallni is fogja, meg sem érti a természetet, az igazi művészt, a bizottság lehet ezt el sem olvassa, hiszen nem ezekre a dolgokra kíváncsiak. Kényes téma manapság a hazaszeretetről, a tisztességről, becsületről, magáról a természetről írni. A természet, a szépen megírt stílus ma már nem jó befektetés a kiadóknak. S eszerint születnek döntések is. Nem baj ha magyartalan, nem baj ha tele van trágársággal, nem baj, sőt még jó is, ha a hagyományokat, az értékeket két lábbal tapossa valaki. Ezt látni a könyvesboltokban, ezt látni a televízióban, a bulvárlapokban. Ez a tuti befutó, ahogy a lovin is súgják a bukmékerek. Elgondolkodott nem egyszer, érdemes-e még írnia, van-e még olvasó, van-e még érdeklődő. Esetleg más elfoglaltság után nézzen? Kitanulja ő is a szobrász szakmát? Váljon selyemfiúvá, keressen egy gazdag magányos nőt, aki majd felkarolja, vagy legyen esetleg festő, esetleg álljon be a helyi színházba ripacsnak, pojácának? Szavalni még tud, bár a manapság előadott művek nagy részétől a hányinger kapta el, s ilyenkor csak azzal nyugtatgatta magát, hogy de jó, hogy a nemzeti nagy irodalmáraink ezt nem élték meg, ezt a kifordult degeneráltságot, amit ma művészet gyanánt tolnak le az emberek torkán. Szerencse, hogy nem láthatták milyen ocsmány módon gyalázzák szép nyelvünket, tapossák sárba hörgő röhögéssel kultúránkat. Igen, a művészet utolsó mohikánjai, írók, költők, festők, szobrászok, tehetséggel, vagy anélkül az ivók mélyére száműzve sírva vigadnak, a sarokba állítva, borba pácolva félrészegen a múlton keseregve. De ő, ő, akit a természet ereje magával ragadott, most majd megírja a magáét. Meg ám, a teringettét! Elég a letompított borgőzös estékből! Véget vet az eddigi melankóliának. Sikere lesz, országos, talán felkapják a többi művét is, talán az irodalom, a természetkedvelők, a horgászok elismerik majd.....
Lassan tisztulni kezdett a kép. Homályosan látni kezdte a pincehelyiséget, s megjöttek a hangok is, hallotta, ahogy beszélnek körülötte, valahol egy öblös hang fel is kacagott....Három vizenyős tekintetű borostás szeszszagú arc nézett vele szembe. Az egyikük megszólalt:
"-Höhöhő! Látom kiütött a borocska cimbora, aludtál egy fertályórát az asztalra borulva. Nyúzott a tekinteted! Jól vagy?"
Az író megdörzsölte a szemét, szótlanul felállt az asztaltól, felegyenesedett, fejét hátraszegte, kopott, koszos ujjú balon kabátját magára kanyarítva csak egy fejbiccentéssel köszönt el a megdöbbent asztaltársaságtól, majd sietősen kilépett a friss márciusi estébe. A közeli templom harangja ekkor ütötte el az este tíz órát. Megszaporázta lépteit, nyakát a kabát gallérja alá húzta, majd eltűnt a sarkon befordulva.
Soha többet nem látták a művészsarokban.
Kelt: 2019. év Szelek havának 15.-ik napján
