2020. április 10., péntek

Kikelet ölelő mosolya

Nehéz sóhajjal, alig vánszorogva érkezik a kikelet. Lassan, nagyon lassan akar tavasz lenni. Elgyötört hónapok aszálya apasztja a folyók vizét, s aszalja az erdők alját. Még ropog a tavalyi nád a lábam alatt, de zöldül már az erdő alja, s az elnyíló hóvirágmezőket a medvehagyma illatú erdőalj búcsúztatja. Néhol árva gomba próbál életben maradni, esélye a sikerre oly csekély még, hogy nem adnak érte odds-ot a fogadóirodák





Itt-ott veszekedő récék borzolják a víz felszínét, s alkonyatkor bőregerek ébredeznek fura cikk-cakkban repkedve a folyó felett. A túlparton róka ugat, s nehezen csitul a pacsirta dallama is. Egy bősz bagoly kezdi meg röptét a Lajta felett, s megpihen a túlparti öreg fűz korhadó ágán. Onnan les rám. Mit akarhat? Keserű gúnnyal hessegetem el a gondolatot, hogy kíváncsisága tárgya én vagyok. A lábam előtt játszadozó erdei csíkos hátú egerek inkább figyelmet érdemelnek őkelmének.

Alig rezzen a vízfelszín, nehezen ébrednek a küszrajok is, a keszegnép sem veti rámagát a csalira éhségtől korgó gyomorral. Kint ülve, lassan megölel a természet, álomba ringat, s nem tudom, valóság-e az, amit látok, vagy fura játéka az illúziónak csupán.

Hóvirágbirodalom

A kisszéken ülve gubbasztok, s gondolatok szárnyán próbálom felfogni a világ hangjait. Hova jutottunk? Ki tegnap még mosolyogva parolát nyújtott, ma már nem köszön, s tagadja, hogy valaha is ismert. Hiánycikk manapság a gerinc, s eltűnt a bátorság a valósággal való szembenézés területén. S mi történik azokkal, kik több ideje szemlélik a világot? Kik életük alkonyán megfáradva az évektől az új rend szerint utcára lépnek, megvető gúny és kitaszítottság tárgyai, s vajon érez e szégyent az a lény, ki az időseket megvető módon éli mindennapjait? Vajon ő csak idepottyant valahonnan a pöcegödör mélyéről kivetve, vagy oly gyenge elmével rendelkezik, hogy elhiszi azt, mit a kilúgozott agyú parancsszóra menetelő társadalmi réteg sulykol a csökött agyába?

Voltak-e szülei, nagyszülei? Kik ilyen embernek akarták nevelni, vagy a fősodratú erkölcstelenséget felmagasztaló új divat tette lelketlenné azt, kinek nem jutott az intelligenciából se sok, hiába állt sort érte. Vajon tudja-e, ha felette is eljár az idő, s a most ajnározott utódai tőle tanulván megvetik majd, s félrelökik őt, s megalázottan kénytelen fejet csóválva búslakodni azon, hogy elrontotta, bizony elrontotta valahol. A evolúció zsákutcájában teremnek még a társadalom szemétdombjára való selejtek... Hova tűnt a természetes kiválasztódás? Sehova. Csak itt lassabban működik.Az ilyeneket elsodorja a szél, nyomtalanul eltűnnek, névtelenül,egy masszában, melyre csak a sötét anyagként emlékeznek majd valamikor, amely megrontotta létével a világot.

Medvehagymamező

S kint a víz partján, ahol megnyugvást talál az ember, vajon a madárdalos hajnalok mit súgnak fülembe? Nézz szét ember, mit tettél! S szétnézek. A szégyen, pírt rajzol arcomra. Mások miatt. A horgászhely a Duna parton bokáig szemétben. Kiürült sörös dobozok, konzervdobozok, üres etetőanyagos zacskók szertedobálva. Csak egy eső, mely méterrel húzza fel a vízszintet, csak az kell, hogy az ember mocska elinduljon a síró folyóval. Sír a lelkem, miközben dühösen szedem össze a mások által szerteszórt szemetet. Szomorú a szederbokor, mely alá bemászva megtisztítom a területet. A kocsi csomagtartója félig megtelik a zsákokkal. Most már nyugodtan ücsörgök a parton. Mintha tisztább lenne a madarak éneke, mintha fényesebben csillanna a Duna vize, s mintha megrezzenne a bevetett horgászbot spicce is. Igen, elindul.Valami elindul, kapások, fárasztások, halak. 













Némelyek fotósnak állnak modellt kis ideig,majd újra vidáman szelik a játékos habokat. A gondolatok most végre egybeforrnak a természet szavával, melyet lágy szellővel fon egybe a kikelet.
Kezdem felvenni a ritmust, fenekezőhorgászat is működik,dolgozik a matchbot a folyóvizi finom szerelékes úsztatások során, s a domolykók is vígan szedegetik mára vízbe pottyanó műcsalikat. 

Lekívánkozik a kabát, olykor elég egy pulóver. A kikelet itt van, s mosolyogva vetkőztet.Reményt ad a napsütés, s dongók rajzanak már a virágok szirmain, nevetve kelepel a gólya is, megérkezett. Mint minden tél után, eljön, s megérkezik a tavasz!









Nem volt hó a télen, eső sem sok, csordogál csak mifelénk a Duna




Egy sütésre való csatornalakó galeri


Van, mikor a méret a lényeg




Tél és tavasz határán gombamánia


Fészkén ül a fácántojó

Minden alkalommal, mikor megérint, minden évben ez történik. Mindig megdöbbenek, s jó kedvre derülök is egyben, hiszen szemmel is láthatóvá válik az, hogy milyen gyönyörű is, mennyire reményteljes, alig erőben még,de mégis,mily sokszínű, s csodálatos is a kikelet, amely nem más, mint maga a tavasz!

(SCS)



Kelt: 2020.év Szelek havának 10.-ik napján



2020. március 14., szombat

K á l m á n

Szikrázóan sütött a nap, ereje percről percre érezhetőbbé vált. Az imént még épp csak derengett, s most egy pillanat alatt a nap sugarai szétzavarták a ködöt, mely homályos szürkeséggel fogta két markában szorosan hajnaltól a vidék torkát. Immár Mátyás árnyéka is a vízre vetült, s a nap melegíteni kezdte arcát, a nyirkos ködtől átfagyott kezeit. A kis folyó partján gubbasztott, csukára várt, remélve, hogy a reggel meghozza az étvágyát a halnak. Társai nem messze tőle a tűzzel foglalatoskodtak. A kezeire tévedt a tekintete. Balját még nehezen emelte, de érezte, napról-napra visszatér bele az erő. Eszébe jutott a sebesülés, ami majd egy évvel ezelőtt érte. Ismerős volt minden pillanat. Tavasz volt akkor is. Csodás, pacsirtadallal átszőtt virágzó tavasz, dicsőséges győzelmekkel büszkélkedő. Olyan élesen emlékszik mindenre, mintha csak tegnap történt volna......

...Csak a lovak horkantása, a zabla csörrenése hallatszott olykor, ilyenkor lovasuk csendre suttogták paripáikat, fülükre hajolva nyugtatták őket, miközben zajtalanul léptettek egy ligeterdő takarásában. Egy századnyi lovashuszár. Nemrég vezényelték át őket a nyugati végekre Buda várának diadalmas visszafoglalása után. Túl későn, mondogatta az őrnagyuk komor arccal, túl későn, mert a császáriak rendezték az idő alatt soraikat, s mostanra az elvesztegetett idő miatt újabb veszedelem van készülőben. Érezte mindenki, s az érzés egyre nyomasztóbbá vált, kedvük is komorabb lett napról-napra, de a parancs, az parancs, kora hajnalban nyeregben voltak mindannyian. Csillogó szemük tüzet vetett, s vaskos huszárbajszukról cseppekben hullott a hajnali harmat a csizmájukra, miközben feszes vigyázzban az őrnagy eligazítását hallgatták. Rövid, velős beszéd volt, értette mindenki, mit kér tőlük a parancsnokuk. Gombócot éreztek torkukban, nyeltek néha egyet, de nem mozdultak, csak hallgatták az őrnagyot: "-Emberek! Drága fiaim! Itt Mosony alatt fél éve deczember 18.-án az császári bitangokat egyszer mán megszalasztottuk! Ideje ismét megmutatni nekik a vasat! Ne számoljátok az ellent, nektek az nem dolgotok. Leszen az majdan, ki megteszi azt helyettünk pennával, mert münk most kardéllel tartunk számtanórát! Egy a föladat, segéljük meg a vezérhadat, hogy partot válthasson nyugodtan, az némettől nem háborgatván! Rámegyünk a táborukra, ki amennyi vasast tud, annyit vágjon, csákót, sisakot fokossal lékeljen! Ha Isten is megsegél, estére Győrben, vagy a Hadak Urának asztalánál  Árpád atyánkkal vecserázunk! Lóra!"


(Zórád Ernő rajza)
Azóta szó sem esett. Lassan ügetve alig pár kilométert, elérték az ellenség táborát. Remélték, a hajnal készületlenül éri az ellenfelet, s nagyobb lesz a meglepetés. A hajnali köd megnedvesítette a csákókat, a magas fű csatakossá tette a lovak szügyét, s a csizmákat, ám a vidék jól elrejtette a csendben közeledő csapatot. Százhúsz ember, néhány vezetékló, két könnyű hatfontos ágyú, melyet vezetéklovakkal vontattak. A táborhoz közeledvén lépésre fogták lovaikat. A fürkészők, kik előttük haladtak majd fél mérföldnyire, egyszer csak szembe vágtattak velük. Két huszár, csatakosan, izzadtan, vizesen, zihálva. "-Ébred az német, tán kiszagoltak münket, sietni illene!" -jelentették az őrnagynak. A század huszárjai megszorították kezükben a gyeplőt, s izgatottan keresték az őrnagy tekintetét. Nagy részük több csatát is megjárt, sebhelyes arcú szikár szálas magyar volt. A nap hirtelen libbentette fel előttük a ködfátylat. Túl hamar. Vagy az óvatoskodás miatt lassabban értek volna a kiválasztott helyre? Nem messze egy templom tornya látszott, tova túl még egy. Mosoni sík, s a Hanság határvidéke. Balra hirtelen a fák mögött előtűnt az ellen tábora. A reggeli szellő hirtelen szétfútta a hajnalban megült ködpaplant, s a nap sugarai megcsillantak a hófehér sátrakon, lengedező császári zászlókon. Nincs idő, felharsant a riadókürt, észrevették a századot! Az őrnagy elordította magát, miközben arca vérvörösre vált! "- Négy ember a két hatfontos ágyúnál marad, golyóbisra tölt, s tüzel, míg a táborig nem érünk, többiek csatasorba! Be a sátrak közibe! Előre! Roham! Éljen Kossuth, éljen a Szabadság!"

Egy pillanat múlva dübörögve, ordítozva támadásba lendült a század, kitörve az erdő alól többen az ősi "huj-huj-rá" kiáltással a szablyát a fejük felett forgatva nyargaltak, s az erdő és a tábor közti pár száz méteres táv rohamosan fogyni kezdett. A sátrak mellől sortűz dörrent, s néhány ló lovasa nélkül futott tovább, s néhány a lovasával együtt lerogyott. Volt, ki alól kiesett a ló, de lábra szökkenve egy száron vezetett vezetéklóra pattanva, vagy gyalogosan, a többiektől kissé elmaradva folytatta az őrült rohamot. A támadás lendülete nem tört meg, robbanás zaja hallatszott, s földdel kevert sár, összeomló sátrak jeleztek, hogy a hátramaradt legények elsütötték a hatfontos ágyúkat, melyek halált osztottak a lovasok előtt. A megbomló, az ágyúzástól sokkolt tétova ellenséges vonal fogadta az elsőnek odaérő lovasokat, akik hamar elsütöttek pisztolyukat, majd fokossal, karddal utat vágtak maguknak könnyedén, s tábor belseje felé, szétverve az első sorokat beözönlöttek az ellen közé.  Hamar bent jártak a tábor közepén, sok németet levágtak, néhány tábori ágyút elrontottak, szekerekre vetettek lángoló veres kakast, ám az ellenség a kezdeti meglepettségtől hamar magára talált. A lángok nyomán felszálló gomolygó füst sem takarta el a csapat kis létszámát. A gyalogosok sokan voltak, s a maroknyi huszár csak felbolygatta a dühös méhkast, azt eltiporni nem tudta. A hamar elért siker kezdett elmúlani. A lovasok forgolódva vágták az ellent, de a meglepetés eltelt, a roham kifulladt. Sok osztrák feküdt már vérében a táborban, sebesültek nyögve másztak a porban, de sok huszár is életét adta, a sátrak közti szűk tér nem kedvezett a lovasharcnak, s innen is, onnan is egyre több osztrák tódult elő. Fegyelmezett, képzett, jól felszerelt katonák, pillanatok alatt sorba fejlődve sortüzeket adtak le, melynek nyomán lovak, s lovasaik buktak el.

(Zorád Ernő rajza)

"-Hiba volt tán a sátrak közé lóval bejönni? Elveszett az előny, a meglepetés, a gyorsaság." - futottak át a gondolatok. Az őrnagy tétovázott. A roham ereje megtört, ki-ki egy emberként küzdött, összefüggés, terv nélkül. Az őrnagy csákóját elhagyta, hullámos haja vértöl ragadt össze, egy golyó súrolta a koponyacsontját, az nyúzott le egy csomó hajat s egy kis bőrt. Homlokán végigfutott a vér, bal szemébe folyt, de látta még, hogy fiai derekasan, de egyre reménytelenebbül küzdenek. "Mit tegyen? Küzdjenek mindannyiok haláláig, vagy forduljanak vissza?"-ezen tépelődött, miközben pisztolyával belelőtt egy feléje rohanó fehér kabátos alakba, s egy másikat, ki oldalról tört rá egyszerűen lesújtotta szablyájával. A kételyt hamar eloszlatta egy fülsértő hang. Trombita harsant, s velük átellenben nyugat felől egy zászlóaljnyi vasas császári lovas közeledett a táborhoz zárt sorokban, hogy megsegéljék a gyalogságot, melyre rázúdult a magyar pöröly. Az őrnagy gyorsan döntött, majd odakiáltott helyettesének: "-Jancsi! Vidd a legényeket, föladat teljesítve, megtettük, amit lehetett! Induljatok! Éljen a Haza!" E pillanatban golyó ütötte jobb vállát, melyből kihullott a kardja. Leszállni a lóról, a kardért ebben a pillanatban badarság lett volna. Az őrnagy nem esett kétségbe, szikrázó szemekkel bal kézbe kapta a nyergére akasztott fokosát, sarkantyút adott pej lovának, s az ellenség felé vette az irányt. "Gyí-nye-te-nyeee! Huj-huj!" Kiáltotta, s lovát a vasasok felé fordítva vágtába kezdett. Zsinóros mentéje hamar vérbe borult, s bal combját is lövés érte, mely miatt alig bírt nyeregben maradni, de erősen kapaszkodva, lova nyakára borulva vágtatott tovább. Néhány közelében levő sebesült huszár a lelkesedéstől megrészegülve vele nyargalt a vasasok sora felé. Egyikük egy tépett koszos zászlót szegezett maga elé, melyet a vágta közben a szél még tovább táncoltatott. Drámai, megdöbbentő, s egyben felemelő képsorok. Akár az őseik, kik Árpád oldalán nyargaltak ide nem is oly messze 907-ben Pozsony alatt, szilajul nekirontva a túlerőnek, vicsorgó fogakkal, bajszukról csepegő vérrel a Hadisten öklének erejével szétzúzva az ellent. Robogó lovaik átvették az őrületet, mintha megszállta volna őket valami ősi erő, vérrel, izzadtsággal szőrükön, izmot feszítve mindent beleadva növelték a sebességet, feledve a fáradtságot, s patáik feltépték a mező füvét, virágot tapostak amerre elhaladtak, s kifordult fűcsomók jelezték útjukat, mely nyílegyenest a vasas zászlóalj felé mutatott. Az ellenséges lovasság katonái kik látták a feléjük száguldó veszedelmet, egy pillanatra megtorpantak, s megálltak, a mögöttük levő sorok rájuk torlódtak, higgadt osztrák lovaik nyugtalanok lettek, fel-felhorkanva keresték a kiutat a csapás elől, ám lovasaik féken tartották őket, miközben megdermedve figyelték az örült rohamot, az első sorok kissé meg is bomlottak, tisztelettel teljes döbbenet ült ki a katonák arcára, s hol egymásra, hol a feléjük száguldó vad magyar lovasokra néztek zavartan. Gondolataik keszekuszaságában felötlött, hogy ők a hódítók, s velük szemben az elszánt néhány sebesült lovas mit sem törődve a rájuk váró halállal, büszkén rohamozik a hazáját védve. Az a néhány huszár sebesülten, véresen feléjük száguldott, egy zászlóaljnyi elit lovascsapat ellenében! Micsoda dicső harcosok ezek a rebellis magyarok! Vezérük csüngő jobb karja, vértől csorgatott, baljában fokost forgatva aranyzsinóros mentéjében a csatától megrészegülve vicsorogva "huj-huj-hajrázva" vészesen közeledett, nyomában néhány marcona külsejű barnára cserzett arcú lógóbajszú szikár huszárral... A vasasok parancsnoka Hans ezredes ki megjárta az észak olasz harcteret, ki részt vett a lengyel felkelés leverésében, ki megtisztította csapatával a forradalmi mámortól megrészegült Bécs külvárosát, forradásos zordon arcával a vágtató magyarok felé fordult. Egy ideig őt is elkápráztatta a jelenet, ám ennek a külvilág felé semmi jelét nem adta. Azonban mikor a lovasok már csak puskalövésre voltak, s egyre közeledtek, valamint felismerte a katonái közt eluralkodó zavarodottsággal átszőtt méltóságteljes tiszteletet, gyorsan döntött s hangos parancsokat osztott, amely visszazökkentette az ellent a valóságba. Elit egység, mely Európa több harcterén is megállta már a helyét az ezredes vezénylete alatt. Gépies mozdulatok. Jól begyakorolt, egyszerre történő...  Sortűz dörrent.

(Zorád Ernő rajza)
A felszálló füstben a szem csak üres nyereggel baktató huszár lovakat talált  a vasas zászlóalj előtt, melynek közeledtét csak pillanatra törte meg az őrnagy önfeláldozása. Lovasaik a fűben, a tavaszi virágok közt néhány méterre a császáriak vonala előtt feküdtek. Némán megpihenve, nyugodt arccal, hogy feladatuk bevégezték a hazáért, társaikért. Vérük nem hullott hiába, beitta azt a Hanság földje. Lelkük együtt dobban azóta is a mezővel minden tavaszon, s színes virágözön tiszteli sírjukat...

Ez a néhány pillanat kellett, hogy Jancsi a megmaradt huszárokkal az erdő felé kitörjön. Alig a megmaradt ötven emberrel. Puskák dörrentek mögöttük, egyszerre, talán több száz is, s néhányan lefordultak a lóról, számukra véget ért az út.... A többiek eljutottak a fák takarásába. Majd mindannyian véresen, sebesülten, zihálva, riadtan, de tűztől csillogó szemekkel. A gyalogságtól nem kellett tartani, de a vasasok megjelenésére nem számítottak. "-Nem egyszerű menekülés lesz ez, sok a sebesült is, a lovak is fáradtak." sóhajtott egyikük. Egy idősebb huszár, Kálmán ekkor odakiáltott Jancsinak: "-Hadnagy úr, mi öten hátramaradánk, meglassítjuk a vasas németjét, s ha az Öregisten is megsegít, a hídnál Győr alatt még ma találkozunk!"
Jancsi biccentett, megadva ezzel az engedélyt, majd megmaradt csapatával tovanyargalt az erdősávot elhagyva Győr irányába. A vasasok egyre közeledtek, már-már elérték a mezőszélét, a fák árnyékai majdhogynem a lovaik lába előtt járt, ám ekkor hirtelen két dörrenés törte meg a csendet, s a felszálló füst eltakarta előttük az erdőt. Az erdő szélén maradt két hatfontos ágyú tette a dolgát. Kálmán  azt kartácsra töltette, s megvárta, míg az ellenséges lovasság közelebb ér, hogy minél nagyobb pusztítást, riadalmat okozhasson köztük. 

(Zorád Ernő rajza)
Több lövésre nem volt idő. A kartácstűz megtette a dolgát, néhány lovas sebesülten, s néhány holtan fordult le a nyeregből, s több ló is lerogyott, míg más lovak megbokrosodva elragadtak gazdájukat, a roham egybefüggő sora megbomlott. A német megállt, hogy rendezze sorait, ehhez néhány perc kellett csupán, s előőrsöt szervezve lassabban, de a huszárok nyomába eredhessenek. Kálmán bá' a nyeregből odaszólt a négy legénynek: "-Fiúk! Csaljuk lépre a németet, ne menjünk a század megmaradt emberei után, adjunk nekik esélyt, sok a sebesült bajtárs, hagy mentödjenek ők, csaljuk el másfele a vasasokat, gyertek utánam, ismerem a vidéket, mocsárnak ugrasztjuk a beste németjét!". Az öt lovas északnak fordult. Nyomukban az üldözőkkel. "Csak érjük el a csalitost, ott aztán nyomunkat vesztik, ha a nádasba jutunk." - sziszegte a fogai közül az öreg. A lovak fáradni kezdtek, csatakosak, izzadtak, rémültek voltak. Szívós, alacsony magyar lovak voltak, vérükben ott volt az ősi pusztai lovak vére, de fáradtak, hiszen reggel óta mozgásban, vágtában, rohamban vettek részt gazdáikkal. De nem volt megállás. Nyomukban puskák dörrentek, néha mellettük zörrent egy-egy becsapódó golyó. Egyre közelebb, egyre pontosabb volt a becsapódás. "-Közel mán' a lápos!"- kiáltotta Kálmán, majd egy bokros terület felé mutatott túl a mezőn. Sarkot adva a lovaknak, amennyire lehetett fokozták a tempót. "-Menet közbe szükséges búcsúzni!" -ordította Kálmán. Nyomukban alig párszáz méterre a vasas előcsapat. A nyílt téren vonalba bontakozva a császáriak vágtára fogták lovaikat. Vezérük Hans ezredes, egy szívós kopó állhatatosságával űzte a magyarokat. Mögötte vonalban vágtára fogták lovaikat a fehér köpenyes osztrák lovasok! A menekülés utolsó fázisához értek. A magyar huszárok lovuk nyakára hajolva súgták a paripák fülébe búcsúszavaikat a vágta közben lihegve. A mező végén a bokrokhoz érve menetből ugrott le az öt huszár, s lovaik tanácstalanul, gazdátlanul rémülten szaladtak szerte széjjel. Egy kisebb patakon gázolva belevetettek magukat a szemközti ingoványos nádasba, amely hatalmas területen tespedt el. Az öreg Kálmán vezette őket. Ide-oda kanyargós nem látható csapáson vezette a négy fiút. Azok az öreg nyomában caplattak a néha csizmaszárig érő bűzlő láposban, s nehezen lépkedtek, noha az öreg meghagyta, ügyeljenek, hogy a nyomában maradjanak, vagy elnyeli őket a láp.... "-Donnerwetter! Mein gott!" Ordított Hans ezredes nem messze a hátuk mögött! "Los-los!" - hallatszott az érdes hangja. Sortűz dörrent, s a nád csörgött körülöttük. Az egyik legény, Mátyás, a vállához kapott, s majd előre bukott. Társai a hóna alá nyúltak, felsegítették, s menekültek tovább, Mátyást támogatva "-Megpuskázott a beste németje, a nénikéje keservibe beléje!"- szólt oda  a legény kétségbeesetten az öreg Kálmánnak, aki ahelyett hogy lassított volna, szaporábbra fogta a lépteit. "-Igyekezzünk kikerülni a lőtávból!" Újabb ordítás mögöttük, lovak rémült, majd elhaló nyerítése, szitkok jelezték, néhány vasast elfogadott az ingovány áldozat gyanánt.

(Zorád Ernő rajza)
Mátyás szédelegni kezdett, bal karja petyhüdten lógott alá. Egyik társa Gyula nyúlt a hona alá, s segítette őt az öreg Kálmán nyomában maradni. Ebben a pillanatban még egy sortűz dörrent, Mihály a Somogyorszagból való fiú, s Milán a tótajkú Békésből való ifjú kipirult arccal holtan rogyott össze, de a három megmaradt menekülőnek nem volt megállás. Csak egy pillantással búcsúzhattak elesett társaiktól. A lápos lágyan magába fogadta így a huszárok áldozatait is....Hogy ők élhessenek.

Egy óra kínkeserves küzdelem után mellig vizesen, iszaposan, de életben maradva kint voltak a mocsárból. Kicsit megpihentek. Két társuk odalett. Áldozatuk nem volt hiába. Csend volt. A tücskök ciripelésébe egyszer csak ütemes hang vegyült. Kálmán arca elkomorodott. A távoli városból harang hangját hozta a szél. "-Ilyenkor nem szoktak harangozni a papok! -mondta Kálmán elfehéredő arccal. "-Bent a német Mosonyban! Fiúk mennünk kell, be Szigetközbe, mert itt nem vagyunk biztonságban."

Nehezen vették rá magukat az újabb menetre, Mátyás sebesülése okán egyre fogyó erővel tápászkodott fel, de indulni kellett, ha nem akartak ők is az ellenség kezére kerülni, s kivégzőosztag elé, vagy rablánc alá kerülni. Néhány óra gyaloglás után, amely közben egy kérgét elhagyott uszadékfán partot váltottak Magyarkimle térségében a Mosoni-Dunán, majd ide-oda, cikkcakkban vezetett vánszorgást követve végre biztonságba jutottak Szigetköz belsejébe. Mátyás válla sajgott a hevenyészett kötés alatt, melyet a folyón való átkelés előtt tekert rá hanyagul Kálmán. A vérzés csillapodott ugyan, de a golyó meg bent volt a húsban, s féltek, hogy elmérged a seb. Mátyás szédült, alig bírt lábon maradni, olykor meg is botlott, s csak Gyula segítsége volt az, amely nem engedte, hogy orra bukjon. Egy kis tisztáson állapodtak meg. "-Itt tüzet rakhatunk, de vigyázva, füstöt ne adjon! Jól meg kell nézni, száraz legyen a fa!"-súgta az öreg.  A tűz nemsokára vígan pattogott. Füstje nem volt. Ügyeltek rá, hogy ne árulja el hollétüket. A megforrósított kés a húsba hatolva kikotorta Mátyás vállából a német golyóbisát. Mátyás ordítása beleveszett az ártéri erdőbe, miközben az öreg akkurátusan operációt hajtott végre rajta. A műveletet követően fájdalmában a legény mély álomba zuhant. Kálmán valami füveket helyezett a sebre, majd tiszta kötést tett rá. "-Ez majd rendbe hozza hamarost, nem lesz baj! Az a városi ókulárés doctor sem csinálja jobban!"- súgta szinte csak magának megnyugtatólag. Egy fertályóra múltán Kálmán a két legényt a tűz mellett hagyta, míg ő egy közeli falu felé vette az irányt. Meghagyta, ha estig nem adja jelét hogy élne, a legények kerekedjenek fel, s induljanak a nagy Duna felé, ott ladikkal ha lehet mihamarabb Csallóköznek menjenek, az még tán a miénk. A délután is eltellett, s a pásztorcsillagot felhajították az égre, mikor ismerős füttyszó rikkant kétszer is a bokrok felől. Az öreg Kálmán volt. Alig ismertek rá. Feszes huszárruhája helyett bő parasztruhában lépkedett, s vállán nagy batyut cipelt, melyet a lába elé dobott hanyagul a porba. Mátyás nemrég tért magához. Fájlalta a vállát, de némiképp jobb színben volt, bár a szemeit megdörzsölte, hogy bizonyos legyen róla, nem álmodik. A legények kíváncsian tekintettek Kálmánra, aki rögvest szólt is:
"- Tudnotok kell, a falvakat megjárta a német. Münket, s más bujdosókat, honvédeket keresnek. A sebesülteket, kik menni nem tudtak, összeszedték, ki mozdulni nem bírt sebei miatt, puskatussal agyonütötték. Volt kit szekérre pakoltak, s elvitték valamerre keserves rabságra. Meglassult a menetük, ráérősebbek, amiből arra gondolok, tán a ma hajnali rohamunk a lágy alsó testükbe mart, óvatossá tette őket, s a főseregünk a nyert idő alatt partot válthatott a Rábán Győrnél, s akkor elértük a célt, mit az őrnagy, Isten nyugosztalja, kért tőlünk. Ide hallgassatok! Sok a német, nagyon sok, bár a reggeli vállalásunk sokukkal végzett, sok a sebesült is, akiket bekvártélyoztak Mosonyba. Úgy hallám, a muszka is bent van Erdőelvében, Kossuthék nem soká tarthatnak így ki. Két irányból mar belénk a beste csikasz, az anyja keservit az osztrák császárnak! Gondolnunk kell a jövendőre! Élnünk kell, hogy legyen, ki továbbviszi a szabadság lángját! Fiúk azt mondom, várjuk ki itt, mi lészen. Itt a vidék elbujtat münket, a falvak népe velünk vagyon, megsegélnek, ahogy tőlük tellik, ahogy tudnak. Ha fordul a szerencse kereke, kardot fogunk esmét, de addig megbúvunk itt a folyók közén. Ismerem a vidéket régebbről, mint azt ti gondolnátok, sokkal régebbről! Ide való vagyok, magyeriek, s kúnok ivadéka, táltosok leszármazottja, öreg, nagyon öreg, mint az a fűzes ott átellenben, amely gyökerével erősen kapaszkodik a földbe, s sem szélvihar, sem árvíz, de még a papok sem tudják kiimádkozni onnét, mint ahogy engem se tudtak innét jó idő óta! Megélünk münk itt szépen, kiokítlak benneteket mindenre, mi ehhez köll! Élelemre gondunk nem lészen, megad mindent itt a folyóköz, ruhát a falvakból szerzünk majd ha szükséges. Az Öregisten megsegél münket, ha eleddig is megóvta a bűrt rajtunk úgy-ahogy. Mit szóltok?"
Gyula szólalt meg, elkámpicsorodott ábrázattal: "- Mü lészen velünk addig? Vágyom haza a Sajó mellé, idesanyám, apámuram öreg má', elkelnék odahaza a munkába! Meddig köll nekem még ezen az elvadult vidéken bujdokolnom, hisz itt még egy rendes domb, vagy hegy sincs, csak ingoványos erdők, nádasok, folyók! Ahogy mondja apámuram, a harc elveszett, mi dolgom még nekem itt akkor? Vár a Sajó, fejszám éhezi már a fa döntését, kevés szőlőt se bírja már apám egymaga!"

"-Légy türelemmel, inkább egy mosoly egy év múlva, mint egy fejfa két hét múlva! Öltözzetek át, hoztam ruhát mindkettőtöknek, némi kenyeret, sót, szalonnát, a többiről majd münk számot teszünk! A huszárgúnyát, pisztolyt, lőport, fokost a kések, szablyák nélkül elrejtjük! A szablyáról a díszeket, bojtot leszedjük, bokrot, gallyat vágni, kaszálni lesz most jussa a pengének, oda dísz nem köll lészen! Nosza!" -adta ki az ukázt az öreg.

A legények szót fogadtak, s neki láttak a bujdosó életnek, mint kuruc ükapáik Thököly, s Rákóczi idejében. Keservesen teltek az első napok, sokat gondoltak a hazára, a szabadságharcra,a falujukra, a családjukra, s bizony elfacsarodott a szívük, olykor esténként meg is könnyezték az álomba vonulást. Gyakran szót váltott a két legény az öregről, amikor az nem volt a közelükben. "-Tán' az öreg Kálmán is egy feltámadott kuruc vala! Vagy igazán táltosok ivadéka, még az Árpadok idejéből, kik sokáig megbújtak a Szigetköz szövevényes szigetei, nádasai, folyói ölelésében, s az új Isten papjai évszázadok alatt sem tudták kiimádkozni, kikaparni a nádasok, folyók szövevényéből. Bizonyos, hogy valami ármány lehet a dologban, hisz az öreg esténként magában beszél, vagy a lidércekkel, ki is tudhatja aztat? Furcsán imádkozik, egyszerre a víznek, a földnek, holdanyának áldoz! Az első kortyot mindég a földre löttyenti, s az első falatból egy darabkát mindég a földre vet, ahogy mondja, az első korty, az első falat jussa a földanyáé, ki élelemmel, s itallal látja el az embört!"  -Sugdostak a legények csendes nyári estéken egymás között. "Azért érti úgy a csínját-bínját a dolgoknak! Táltos vala z öreg Kálmán, bizonyosan!"- mondta ki a végszót Mátyás, kinek szépen gyógyult már a sebe, igaz, a karját még egy ideig felkötve hordta. Az öreg értette az erdőt, nagyon. S mintha az erdő is a kegyeiben járt volna. Elhalmozta őket vaddal, gyümölccsel, s a folyók hallal kedveskedtek neki. Esténként a tűz mellett, vagy hajnalban a folyóparton mondott köszönetet az öreg Kálmán az Öregistennek, s a Földanyának. Mihályék viszont Jézushoz, s a Szűz Máriához imádkoztak, de Kálmán ilyenkor mindég félrevonult tőlük. Eleinte furcsállták az öreg eme szeszélyét, aztán később már nem is törődtek vele.  Kérdezgették az öreget, de csak annyit volt hajlandó egy alkalommal elmondani nekik, nagy vállrángatások közt, hogy a papok váltig vízzel akarták meglocsolni a fejit, ám ő valami úton-módon mindég megmentődött tőlük, ahogy az apja, s annak az apja is, ősidők óta, hála az Öregistennek. Furcsállották ezt a beszédet, nem is igen értették, ám a kérdést nem firtatták tovább, mert látták, az öreg nem szívesen szól erről. Mindenesetre apjuk helyett apjuk volt, s úgy gondjukat viselte, hogy abba hiba nem esett. Megtanította őket mindenre, amire az életben maradásra szükségvolt. Így teltek a napok, hetek, s néhány hónap múlva két bujdosó honvéd is csatlakozott hozzájuk. Győr felől jöttek. Ruhájuk viseltes, itt-ott szakadt volt. Több napos borosta, kimerültség jellemezte beesett arcukat.  Kardja megvolt mindkettőnek, de pisztolya csak egyiküknek volt, némi lőporral. Meggyötört, elcsigázott emberek voltak. Csak a szemükben égett valami vad tűz. Az egyikük péklegény volt tova Debrecenbe, míg a másikuk tanító volt valami kis faluban az Alföldön a szabadságharc előtt. Tőlük tudták meg, hogy a fősereg Világosnál fegyvert rakott lábhoz zokogva, Kossuth és Bem törökhöz ment segítségben bízva, de Komárom és Csallóköz még kitartott egy ideig. Hanem aztán Aradon gazdagon sápot vett az osztrák császár aljas mód a magyar tábornokokon, olyat még a világ nem látott. Aztán ott vége lett mindennek, kihúnyt a szikra, elhamvadt a parázs, Kossuthról sem jött hír többé, s a német ellepte a vidéket, az országot. Zsandárokkal szedték össze a bujdosókat, nekik is többször egy hajszálon függött az életük, míg eddig elvergődtek. Örültek, hogy ép bőrrel megúszták. Kálmán hálát adott az Öregistennek, hogy épségben elvezette hozzájuk a két megfáradt bujdosót. Szorítottak hát helyet nekik is. Ahol három bujdosó megfér, ott van helye ötnek is.

Eltelt a tél, s újra kikeletről kezdtek dalolni a madarak. Rügyek pattantak, s hirtelen zöldbe, virágba borult a világ. Történt aztán, hogy Kálmán, ki egyre ritkábban járt be a faluba, egy nap maga köré hívta a legényeket. Mint mondta, fura dolgokról, vérdíjról, besúgókról pletykálkodnak egyre több felé. Nem tudni mi igaz de óvatosnak kellett lenni, s ha lehet, többet mozgásban. Ennek okán aztán hol ide, hol oda költöztek, hol itt, hol ott húztak fel nádkunyhót, s éberek voltak akár az éjjeli macska. Néhány napnál tovább egy helyben nem maradtak, újabb folyón keltek át, újabb mocsarat hagytak maguk mögött. Egyszer az egyik szigetet hirtelen körbevették, s megkutattak a zsandárok alapost, de néhány nádkunyhónál többet nem leltek ott. Három emberüket így is elnyelte a lápos, s szitkozódva-átkozódva takarodtak vissza Győr felé, hogy többet ők erre az elátkozott szúnyogokkal, csöményekkel nyüzsgő vad helyre, ahol ember meg nem élhetik nem jönnek többé, hisz még a rab is jobb helyre vágyik, mint ez vad vidék, ahol nádasnál, kórónál, egyéb sem terem, sunyi láposnál, gonosz szúnyoghadnál egyéb sincsen, aki itt akar bujdokolni, az pedig megérdemli a sorsát, akár a büntetést. Hejj, ha egy héttel hamarább jöttek volna arra a szigetre.....

Kálmán tanácsára a zsandárok kutatását követő harmadik nap fakereszteket állítottak, sírhalmokat emeltek, s az eldugott csákókat a keresztekre tették gondosan. Kálmán egy ismerőse aztán elterjesztette a környék csárdaiban, hogy a bujdosók maradékai feladtak magukat, más részük visszaadta lelkét a Teremtőnek, hevenyészett sírjaik láthatóak is egy-egy szigeten.... Eszerint a terep el lett így rendezve, tán nem kutatják őket többé, de nem volt mit tenni, menni kellett, maradásuk nem volt tovább. Kálmán az alábbiak szerint búcsúzott, sírását visszafogva, gombóccal a torkán, fátyolos szürke szemeivel: "-Fiúk! Megtettük a kötelességünk, Árpád atyánk a hadak útjáról a Hadúrral letekintve büszkén mosolyog reánk. Derekast verekedtünk a csatákban, hősiesen segéltük egymást a harcban, országunk javára vérünket csorgattuk, s támogattuk egymást a vadonban, a bujdosásban. Nekem nincs sok hátra, feladom magam ha kell, nem nekem való mar a kóborlás, fájnak mar a csontjaim, várnak reám hamarost atyaim odafent, s talán a német megkegyelmez egy ilyen vénembernek, mint amilyen én vagyok, s eltengődök a kis falumban, ha hagynak. Hanem ti! Nektek mennetek kell, hogy aztán ha jobbra fordul a sorsunk kereke újra kardot markolhassunk, s dicsőségre vihessük őseink zászlaját! Ki-ki amit gondol, emlékbe elvihet az elrejtett dolgok közül, de három napra pirkadatra el kell menjünk innét!" Szótlanul helyeselve bólogatott mindenki. Alig négyen. Négy marcona legény, kiket megedzett Szigetköz folyóköze egy év alatt, s kikupálódtak az öreg Kálmán keze alatt. Kitanultak vadat hurkolni, nyúlat csapdázni, varsával halat fogni, fűzvesszővel, nádbottal horgot akasztani a csukák szájába. Értették a gombákat, bogyókat, ismerték a járást a nádak, lápok közt, jól úsztak a folyón, s izmaik erőtől duzzadtak. Markos edzett barnára cserzett arcú szíjas legények voltak. Némán bólogattak....

...Mátyás a búcsúzás reggelén ott ült a folyó partján. A nap felrántotta hirtelen a ködpaplant, mint ahogy egy évvel azelőtt a császáriak sátortáboráról. Mátyás meg utoljára nádbottal horgot vetett a lába előtti kis folyóba, a nádfal mellé. Kis keszeget tűzött a hajlított vaskampóra, s várt. Mindeközben emlékezett vissza minderre. Maga elé nézve, lehajtott fejjel hagyta, hogy a gondolatok kergessék magukat fejében, míg csak ki nem fáradnak, s helyére kerül minden. Most itt ült a parton. A többiek nem messze tőle lázasan pakoltak, tüzet raktak. Gyula izgatottan várta az indulást. Két napja a Sajóról dalolt ismerős dallamokat. Megörült, hogy végre hazatérhet. A két Alföldről való bujdosó honvéd a pékség kemencéjéről, illetve a gondtalan falusi tanító életről álmodozott, noha tudták, nem térhetnek vissza eredeti állásukba, míg az öreg Kálmán némán a pipája füstjébe burkolózott. Mátyás eltervezte, olasz földre megy. Híre jött, az olasz nép talán nem adta fel a forradalmat, suttogták van köztük egy vezér, ki összefogja a nép lelkét, valami Garibaldi nevű. E pillanatban Mátyás hirtelen a nádbothoz nyúlt, majd szinte a partra rántotta a lépre ment félméteres csukát. Az nagyot nyekkent a füvön. Mátyás vállába eközben belesajdult egy évvel ezelőtti sebesülés emléke. A többiek szótlanul odanéztek. Mátyás felszisszent, majd lehajolva megszabadította a csukát a horogtól, s lágyan visszaeresztette a halat a folyóba. A fűz mellé támasztott fokosáért nyúlt, mit tavaly rejtettek a huszár ruhákkal együtt el egy odúban, de ezt egyedüliként elhozta magával. "-Éljen a szabadság!" -kiáltotta kipirulva. Kihúzta magát, fejét büszkén hátravetette, s megszólalt: "- Barátaim! Én úgy döntöttem, elmegyek a taljánokhoz,megkeresem ezt a Garibaldit! Jösztök-e?" -majd a választ meg sem várva hátat fordított, s határozott léptekkel elindult. Eldöntötte már, hogy merre veszi az irányt, napokkal ezelőtt, mikor először hallotta Kálmántól, hogy van, ahol parázslik még némi remény, hogy harcolni lehet a szabadságért, ha itthon most el is fojtották a tüzét. Gyula, s a két egykori bujdosó honvéd szintén talpra ugrott, s az öreg Kálmán felé biccentve nagy léptekkel Mátyás után iramodott.

Az öreg fokosára támaszkodva felegyenesedett, s a távozó legények után tekintett fátyolos szemeivel, majd halkan maga elé mondva a szavakat könnycseppet morzsolt kérges bütykös kezével: -" Áldjon meg a magyarok Istene benneteket fiaim, vezessen utatokon Árpád atyánk hős szelleme, s hozzon haza benneteket épségben az Öregisten, kihez minden este itt imádkoztam értetek az ősi táltosok magyeri, s kun atyáim módján, áldozva a folyónak, s a földnek, melyet vérrel csorgattatok bőven, Éljen a Magyar Szabadság tovább a lelketekben, s fiaitokéban!"


Utószó:
(kép: illusztráció)
Soha senki nem hallott az öreg Kálmánról, a nevét, származását a későbbi kutatások sem lelték fel sem a papok bibliájába beírva, se a vármegye lajstromába bevésve, sem a később előkerült huszár századnaplóba bejegyezve. A világosi fegyverletétel után fogságba került János, a hadnagy, aki kis csapatával kitört egykor Moson alól a csatából, s szerencsésen elért a megmaradt embereivel a fősereghez Győrbe. Az ő kihallgatása során felvett jegyzőkönyvben eskü alatt vallotta, hogy Kálmán nevű öreg huszár nem is volt a században, csupán négy huszárról tud, kik hátramaradtak feltartani a vasasokat a hatfontos ágyúkkal, míg ő a többiekkel kelet felé menekült. Márpedig amire egy huszártiszt megesküszik, annak úgy is kell lennie, ha az Úristen tüzes ménkőt is szór az egekből, ezt tudták a vallatói is. János a négy huszárról sem tudott, bizonyos, hogy belevesztek a mocsárba, hisz soha meg nem lelték őket. Hans ezredestől is csak annyit tudtak meg a vizsgálók, hogy négy huszárt a mocsárnak ugrasztottak, s beleveszhettek mind az ingoványba, akárcsak az utánuk bemerészkedő nyolc vasas is lóval együtt. Így aztán a vizsgálók sem Hans ezredessel, sem Jánossal nem mentek semmire, így aztán egy darabig kutakodtak tovább, a szigetközi kis falvakban. A környék falvaiban suttogtak még egy ideig valami egykoron a folyók közt megbújt táltosokról, kunok, s magyeriek ivadékairól a régi időkből, kiknek maradékai értettek az orvosláshoz, gyógyfüvekhez, értettek a vizek, s az erdők nyelvén, ám ez csak legenda, mese, ahogy legyintve mosolyogva erről beszéltek a megkérdezettek. Valaki tán látott is valami sírkereszteket valamelyik szigeten, de pontosan megmondani nem tudta, mikor,s merre is volta az a néhány sírhalom, melyen megakadt a szeme. Csak az öregebbek nem válaszoltak semmit a kérdések hallatán, a sarokban némán gubbasztva pipafüstbe burkolózva magukra húzták jobban a szűrjüket, vaskos bajszuk alatt felizzott a pipa parazsa, ahogy a tekintetükben is egy pillanatra átfutott valami tűz a Kálmán név hallatára, de nem szóltak, csupán egy pillanatra találkozott némán a tekintetük....
(S.Cs.)




Kelt: 2020. Év Kikelet havának 14.-ik napján



2020. február 20., csütörtök

Téli szezon? Horgászszezon?

Rendhagyó módon némi filozofikus gondolatmenettel indítom eme bejegyzést. Nem kell megijedni, nem fogok az elme legmélyebb bugyraiban kóborolva sem kutakodni, sem felforgatni mindent, de még csak össze sem kívánom kuszálni a már meglevő, s az újonnan érkező gondolatok halmazának különféle egységnyi szálait. Csak boncolgatni kezdek néhány gondolatot, némi  megalapozott tényt felhozva rávilágítva a korlátolt elme önnön magát rabsága vető homokba dugott fejére.








Először is szeretnék meghatározni egy szót, pontosabban annak jelentését, amelyet a társadalom egy jelentős része gond és fenntartások, esetleges érdekegyeztetéseket mellőzve be és elfogadott. Ez a szó 

H O R G Á S Z S Z E Z O N

Mit is jelent ez a nagy gyakorlatban? A tavasz kezdetekor, rügybontással érkező kikeletkor kezdődik, s az őszi hidegek, az első fagyok, régebben mikor még láttunk havat, az első hó leesésekor véget ér, s több hónapos szünet következik be, mialatt a horgász csak álmodozik a vízpartról, a halakról, kapásról, fárasztásról, merítésről, fotókról, a természetben eltöltött időről. 


Miért is törvényszerű ez, s ki alkotta, ki kötötte a karót ehhez, hogy márpedig ennek így kell lennie, s vagy tudomásul minden horgász, hogy igenis a horgászszezon ezen időintervallumon belül van, s punktum. Ismerjük ezt az álláspontot, s nem is kívánok ez ellen küzdeni. minek? A neten mindenki Eistein, s Rambo, sőt Bruce Lee egy személyben. A való életben magát az egyént gyakran elfújja a szél, akárcsak a gyenge lábakon álló érveit. Már ha oda mer állni egyáltalán. Mert nemigen van olyan, ki szemtől szembe is vállalja a véleményét, megfelelő érveket tud felhozni, hogy a maga igazát bizonygassa, s mindemellett tartása van, még akkor is, ha nincs igaza. Na az ilyen tiszteletreméltó emberből nagyon kevés van. De akad azért néha, s az ilyen embert becsülöm, még ha nem is egyezik mindenben a vélemény, de legalább van vér a pucájában, s hajlandó érdemi beszélgetést folytatni. Mert a hangsúly azon van, az érdemi beszélgetésen. Mindegy, kinek van igaza, a lényeg, hogy alaposan megismerjük a másik fél álláspontját, ezáltal változhat a vélemény akár mindkét oldalon, de maga a diskurzus az, amely hasznos, s előre viszi az esetleges, viták, véleménykülönbségek ütköztetését. 


Lássuk is, mi az, ami véleményem szerint eltér a fentebb leírtaktól. Horgászszezon. Számomra akkor kezdődött, mikor először botot fogtam a kezembe, s akkor végződik, mikor utoljára a kezemben lesz.Lehet tél, nyár, kora tavasz, késő ősz, viharos szél, bármi. Micsodaaa? Hördülnek fel most néhányan... Hát nem csoda. Folyóparton nincs olyan hogy szezonvég, s szezonkezdet. 

Vegyük például a márnákat, a márna horgászatát. Erről is azt olvasni, hogy ősszel van a márnaszezon. Mekkora hülyeség ez? A márna egész évben eszik, egész évben jól fogható. Igaz, ilyenkor nehezebb meglelni a tartózkodási helyüket, de nem lehetetlen. 
 

Aztán ott van például a menyhalazás. Arra is azt mondják, november-december és slussz-passz. Hagyjuk. Évtizedek óta írom, hogy a menyhalak szeptemberben már jól foghatók, s áprilisig bizony horogra kaphatóak, sőt, a szebb példányok mindig kora ősszel ejthetők el. Mellesleg felháborít, hogy még a keszeget is védjük ívási időben, a menyhalat pedig épp ívási idejében fogják, s ami a baj, viszik is haza a legtöbben. Vagyunk néhányan, akik a jövőbe tekintve máshogy látjuk ezt.Mondjuk azt, hogy a menyhalszezon eddig tartó szakaszában.... Nem, azt mondom, hogy szeptember óta a 66 darab megfogott menyhalból 16 darabot hoztam haza, a jó részüket januárban ívás után. Felelősségteljesebb így.....A környező államokban ezen már szigorítottak, de itt még rendet kell rakni a fejekben, az biztos.



Vegyük példának a klasszikus folyóvízi keszegezést, békés halazást. "Maj' ha melegszik a víz tavassza!" -harsogja a kórus. Hm. Mit mondjak erre? Sokan találkoztak velem a Lajta parton januárban, mikor a matchbot spicce be-befagyott azalatt a két óra alatt míg horgásztam, s száz darab megfogott keszeg felett elvesztettem a fonalat, nem is tudom mennyit fogtam, de minden úsztatásra volt akcióm.... Aztán volt még néhány alkalom, mikor igazi örömpecákban volt részem a Lajtán. A Mosonira le sem jutottam... Keszegszezon? 



A domolykókról ne is beszéljünk. Igaz, pergetni jobban szeretek rájuk, de ilyenkor télen úsztatva nappal és este is, a csemegekukorica fenéken pattogtatva, vagy a fenékről libbentett csonticsokor verhetetlen. Este már nem is látom az úszót, világítópatront rögzítve az antennájához, vagy a zsinórt finoman engedve ujjak közt érzékelhető a kapás. És micsoda kapás.... Idén úgy jártam, mire az első pergetve fogott domolykómat megfogtam, addig ezekkel a fenti módszerekkel több mint százhúsz (!) darab domolykót számoltam, amit kézbe vehettem, s voltak köztük nem kis játékosok....







S ahol nappal sokan keszegeznek, etetnek, este óvatosan odakíváncsiskodhat másvalaki is.... Érdemes akkor is lemenni, mikor mindenki elhagyja a pályát. Etetni nem sokat kell, csak figyelni, mert óvatos, maszatolós kapással jelentkeznek a darabosabb halak....



Vannak, kik felhördülnek, hogy a halakat békén kell hagyni télen. Elárulom, a hal télen is eszik, különben felkopna az álla, igaz, nem annyit, mint nyáron, igaz, nehezebb megtalálni, megfogni őket, s ez vonatkozik minden más télen horgászott halra, na de szerintem ez az, ami kihívás elé állítja a horgászt. Keresd meg! Etess! Bírd kapásra, tartsd fent az érdeklődést, s tanulj a jelekből! Ettől bővül a horgász tudása, nem a csilli-villi kiállításokon beléjük sulykolt új aromákról, botokról, csalikról szóló meséktől. Elárulok valamit, a horgász attól különbözik a halásztól, hogy esélyt ad a halnak. Esélyt ad arra, hogy egyáltalán felvegye a csalit, esélyt ad arra, hogy az esetleges fárasztásnál a hal meglépjen, esélyt ad arra, hogy a hal továbbéljen, hiszen vissza is engedi, engedheti a megfogott uszonyost. Mellékesen a sűrűn járt és etetett folyószakaszokra nem mer rátelepedni a kormoránsereg. Ezt többen is tapasztaltuk idén januárban. 



Összegzésképpen annyit mondanék, az úgynevezett szezon, megoszlik. Van téli, nyári, őszi, tavaszi. vég nélküliek, észrevétlen egymásba fonódnak, nincs éles átmenet. Nálam. de nem felejtem, hogy mindenki más, mindenki más, önálló gondolatokkal rendelkezik.Csak egyet kérek, ne zaklassanak azzal, hogy mikor kezdődik a szezon, majd ha elkezdődik a horgásszezon...., meg a hasonló korlátolt gondolatokkal jobb, ha elkerülnek, s ha lehet, az értelmetlen viták helyett inkább megyek, s horgászom. Kint a parton találkozunk, aki akar, azzal szívesen elbeszélgetek kint a parton erről is....

S hogy legyen némi élce is a dolognak, elárulom, néhány menyhalon kívül semmit nem vittem haza! Nem vagyok a feltétlen C&R híve, hiszen szeretem a halat, de most úgy vagyok vele, majd. ráérek még arra, hogy áldozzak a halgasztronómia oltárán. A 2020-ban zajló néhány horgászatom alatt fogott halak némelyike érdemes volt fotózásra is, ezek közül, a fentebb bemutatott képeken felül megosztok néhányat!





























Hogy is mondanám? Téli szezon? Hisz tél se volt! Holt szezon? Hát holt az nem volt! Csak egyszerűen a -szezon-! Ez az. Vagy a januári-februári rapidpecák (2-3 óránál egy alkalom sem több). De még tart a február! Nem gond, kijutok még, hacsak rövid időre is, ha nem is találkozom kapitális halakkal, azért jó hogy kint vagyok, tiszta jó levegőn, kint a természetben. S ez a lényeg. Miért is fosztanám meg magam ettől az örömtől? 







Kelt: 2020. Jégbontó havának 20.-ik napján