K á l m á n

Szikrázóan sütött a nap, ereje percről percre érezhetőbbé vált. Az imént még épp csak derengett, s most egy pillanat alatt a nap sugarai szétzavarták a ködöt, mely homályos szürkeséggel fogta két markában szorosan hajnaltól a vidék torkát. Immár Mátyás árnyéka is a vízre vetült, s a nap melegíteni kezdte arcát, a nyirkos ködtől átfagyott kezeit. A kis folyó partján gubbasztott, csukára várt, remélve, hogy a reggel meghozza az étvágyát a halnak. Társai nem messze tőle a tűzzel foglalatoskodtak. A kezeire tévedt a tekintete. Balját még nehezen emelte, de érezte, napról-napra visszatér bele az erő. Eszébe jutott a sebesülés, ami majd egy évvel ezelőtt érte. Ismerős volt minden pillanat. Tavasz volt akkor is. Csodás, pacsirtadallal átszőtt virágzó tavasz, dicsőséges győzelmekkel büszkélkedő. Olyan élesen emlékszik mindenre, mintha csak tegnap történt volna......

...Csak a lovak horkantása, a zabla csörrenése hallatszott olykor, ilyenkor lovasuk csendre suttogták paripáikat, fülükre hajolva nyugtatták őket, miközben zajtalanul léptettek egy ligeterdő takarásában. Egy századnyi lovashuszár. Nemrég vezényelték át őket a nyugati végekre Buda várának diadalmas visszafoglalása után. Túl későn, mondogatta az őrnagyuk komor arccal, túl későn, mert a császáriak rendezték az idő alatt soraikat, s mostanra az elvesztegetett idő miatt újabb veszedelem van készülőben. Érezte mindenki, s az érzés egyre nyomasztóbbá vált, kedvük is komorabb lett napról-napra, de a parancs, az parancs, kora hajnalban nyeregben voltak mindannyian. Csillogó szemük tüzet vetett, s vaskos huszárbajszukról cseppekben hullott a hajnali harmat a csizmájukra, miközben feszes vigyázzban az őrnagy eligazítását hallgatták. Rövid, velős beszéd volt, értette mindenki, mit kér tőlük a parancsnokuk. Gombócot éreztek torkukban, nyeltek néha egyet, de nem mozdultak, csak hallgatták az őrnagyot: "-Emberek! Drága fiaim! Itt Mosony alatt fél éve deczember 18.-án az császári bitangokat egyszer mán megszalasztottuk! Ideje ismét megmutatni nekik a vasat! Ne számoljátok az ellent, nektek az nem dolgotok. Leszen az majdan, ki megteszi azt helyettünk pennával, mert münk most kardéllel tartunk számtanórát! Egy a föladat, segéljük meg a vezérhadat, hogy partot válthasson nyugodtan, az némettől nem háborgatván! Rámegyünk a táborukra, ki amennyi vasast tud, annyit vágjon, csákót, sisakot fokossal lékeljen! Ha Isten is megsegél, estére Győrben, vagy a Hadak Urának asztalánál  Árpád atyánkkal vecserázunk! Lóra!"

(Zórád Ernő rajza)

Azóta szó sem esett. Lassan ügetve alig pár kilométert, elérték az ellenség táborát. Remélték, a hajnal készületlenül éri az ellenfelet, s nagyobb lesz a meglepetés. A hajnali köd megnedvesítette a csákókat, a magas fű csatakossá tette a lovak szügyét, s a csizmákat, ám a vidék jól elrejtette a csendben közeledő csapatot. Százhúsz ember, néhány vezetékló, két könnyű hatfontos ágyú, melyet vezetéklovakkal vontattak. A táborhoz közeledvén lépésre fogták lovaikat. A fürkészők, kik előttük haladtak majd fél mérföldnyire, egyszer csak szembe vágtattak velük. Két huszár, csatakosan, izzadtan, vizesen, zihálva. "-Ébred az német, tán kiszagoltak münket, sietni illene!" -jelentették az őrnagynak. A század huszárjai megszorították kezükben a gyeplőt, s izgatottan keresték az őrnagy tekintetét. Nagy részük több csatát is megjárt, sebhelyes arcú szikár szálas magyar volt. A nap hirtelen libbentette fel előttük a ködfátylat. Túl hamar. Vagy az óvatoskodás miatt lassabban értek volna a kiválasztott helyre? Nem messze egy templom tornya látszott, tova túl még egy. Mosoni sík, s a Hanság határvidéke. Balra hirtelen a fák mögött előtűnt az ellen tábora. A reggeli szellő hirtelen szétfútta a hajnalban megült ködpaplant, s a nap sugarai megcsillantak a hófehér sátrakon, lengedező császári zászlókon. Nincs idő, felharsant a riadókürt, észrevették a századot! Az őrnagy elordította magát, miközben arca vérvörösre vált! "- Négy ember a két hatfontos ágyúnál marad, golyóbisra tölt, s tüzel, míg a táborig nem érünk, többiek csatasorba! Be a sátrak közibe! Előre! Roham! Éljen Kossuth, éljen a Szabadság!"

Egy pillanat múlva dübörögve, ordítozva támadásba lendült a század, kitörve az erdő alól többen az ősi "huj-huj-rá" kiáltással a szablyát a fejük felett forgatva nyargaltak, s az erdő és a tábor közti pár száz méteres táv rohamosan fogyni kezdett. A sátrak mellől sortűz dörrent, s néhány ló lovasa nélkül futott tovább, s néhány a lovasával együtt lerogyott. Volt, ki alól kiesett a ló, de lábra szökkenve egy száron vezetett vezetéklóra pattanva, vagy gyalogosan, a többiektől kissé elmaradva folytatta az őrült rohamot. A támadás lendülete nem tört meg, robbanás zaja hallatszott, s földdel kevert sár, összeomló sátrak jeleztek, hogy a hátramaradt legények elsütötték a hatfontos ágyúkat, melyek halált osztottak a lovasok előtt. A megbomló, az ágyúzástól sokkolt tétova ellenséges vonal fogadta az elsőnek odaérő lovasokat, akik hamar elsütöttek pisztolyukat, majd fokossal, karddal utat vágtak maguknak könnyedén, s tábor belseje felé, szétverve az első sorokat beözönlöttek az ellen közé.  Hamar bent jártak a tábor közepén, sok németet levágtak, néhány tábori ágyút elrontottak, szekerekre vetettek lángoló veres kakast, ám az ellenség a kezdeti meglepettségtől hamar magára talált. A lángok nyomán felszálló gomolygó füst sem takarta el a csapat kis létszámát. A gyalogosok sokan voltak, s a maroknyi huszár csak felbolygatta a dühös méhkast, azt eltiporni nem tudta. A hamar elért siker kezdett elmúlani. A lovasok forgolódva vágták az ellent, de a meglepetés eltelt, a roham kifulladt. Sok osztrák feküdt már vérében a táborban, sebesültek nyögve másztak a porban, de sok huszár is életét adta, a sátrak közti szűk tér nem kedvezett a lovasharcnak, s innen is, onnan is egyre több osztrák tódult elő. Fegyelmezett, képzett, jól felszerelt katonák, pillanatok alatt sorba fejlődve sortüzeket adtak le, melynek nyomán lovak, s lovasaik buktak el.

(Zorád Ernő rajza)

"-Hiba volt tán a sátrak közé lóval bejönni? Elveszett az előny, a meglepetés, a gyorsaság." - futottak át a gondolatok. Az őrnagy tétovázott. A roham ereje megtört, ki-ki egy emberként küzdött, összefüggés, terv nélkül. Az őrnagy csákóját elhagyta, hullámos haja vértöl ragadt össze, egy golyó súrolta a koponyacsontját, az nyúzott le egy csomó hajat s egy kis bőrt. Homlokán végigfutott a vér, bal szemébe folyt, de látta még, hogy fiai derekasan, de egyre reménytelenebbül küzdenek. "Mit tegyen? Küzdjenek mindannyiok haláláig, vagy forduljanak vissza?"-ezen tépelődött, miközben pisztolyával belelőtt egy feléje rohanó fehér kabátos alakba, s egy másikat, ki oldalról tört rá egyszerűen lesújtotta szablyájával. A kételyt hamar eloszlatta egy fülsértő hang. Trombita harsant, s velük átellenben nyugat felől egy zászlóaljnyi vasas császári lovas közeledett a táborhoz zárt sorokban, hogy megsegéljék a gyalogságot, melyre rázúdult a magyar pöröly. Az őrnagy gyorsan döntött, majd odakiáltott helyettesének: "-Jancsi! Vidd a legényeket, föladat teljesítve, megtettük, amit lehetett! Induljatok! Éljen a Haza!" E pillanatban golyó ütötte jobb vállát, melyből kihullott a kardja. Leszállni a lóról, a kardért ebben a pillanatban badarság lett volna. Az őrnagy nem esett kétségbe, szikrázó szemekkel bal kézbe kapta a nyergére akasztott fokosát, sarkantyút adott pej lovának, s az ellenség felé vette az irányt. "Gyí-nye-te-nyeee! Huj-huj!" Kiáltotta, s lovát a vasasok felé fordítva vágtába kezdett. Zsinóros mentéje hamar vérbe borult, s bal combját is lövés érte, mely miatt alig bírt nyeregben maradni, de erősen kapaszkodva, lova nyakára borulva vágtatott tovább. Néhány közelében levő sebesült huszár a lelkesedéstől megrészegülve vele nyargalt a vasasok sora felé. Egyikük egy tépett koszos zászlót szegezett maga elé, melyet a vágta közben a szél még tovább táncoltatott. Drámai, megdöbbentő, s egyben felemelő képsorok. Akár az őseik, kik Árpád oldalán nyargaltak ide nem is oly messze 907-ben Pozsony alatt, szilajul nekirontva a túlerőnek, vicsorgó fogakkal, bajszukról csepegő vérrel a Hadisten öklének erejével szétzúzva az ellent. Robogó lovaik átvették az őrületet, mintha megszállta volna őket valami ősi erő, vérrel, izzadtsággal szőrükön, izmot feszítve mindent beleadva növelték a sebességet, feledve a fáradtságot, s patáik feltépték a mező füvét, virágot tapostak amerre elhaladtak, s kifordult fűcsomók jelezték útjukat, mely nyílegyenest a vasas zászlóalj felé mutatott. Az ellenséges lovasság katonái kik látták a feléjük száguldó veszedelmet, egy pillanatra megtorpantak, s megálltak, a mögöttük levő sorok rájuk torlódtak, higgadt osztrák lovaik nyugtalanok lettek, fel-felhorkanva keresték a kiutat a csapás elől, ám lovasaik féken tartották őket, miközben megdermedve figyelték az örült rohamot, az első sorok kissé meg is bomlottak, tisztelettel teljes döbbenet ült ki a katonák arcára, s hol egymásra, hol a feléjük száguldó vad magyar lovasokra néztek zavartan. Gondolataik keszekuszaságában felötlött, hogy ők a hódítók, s velük szemben az elszánt néhány sebesült lovas mit sem törődve a rájuk váró halállal, büszkén rohamozik a hazáját védve. Az a néhány huszár sebesülten, véresen feléjük száguldott, egy zászlóaljnyi elit lovascsapat ellenében! Micsoda dicső harcosok ezek a rebellis magyarok! Vezérük csüngő jobb karja, vértől csorgatott, baljában fokost forgatva aranyzsinóros mentéjében a csatától megrészegülve vicsorogva "huj-huj-hajrázva" vészesen közeledett, nyomában néhány marcona külsejű barnára cserzett arcú lógóbajszú szikár huszárral... A vasasok parancsnoka Hans ezredes ki megjárta az észak olasz harcteret, ki részt vett a lengyel felkelés leverésében, ki megtisztította csapatával a forradalmi mámortól megrészegült Bécs külvárosát, forradásos zordon arcával a vágtató magyarok felé fordult. Egy ideig őt is elkápráztatta a jelenet, ám ennek a külvilág felé semmi jelét nem adta. Azonban mikor a lovasok már csak puskalövésre voltak, s egyre közeledtek, valamint felismerte a katonái közt eluralkodó zavarodottsággal átszőtt méltóságteljes tiszteletet, gyorsan döntött s hangos parancsokat osztott, amely visszazökkentette az ellent a valóságba. Elit egység, mely Európa több harcterén is megállta már a helyét az ezredes vezénylete alatt. Gépies mozdulatok. Jól begyakorolt, egyszerre történő...  Sortűz dörrent.

(Zorád Ernő rajza)

A felszálló füstben a szem csak üres nyereggel baktató huszár lovakat talált  a vasas zászlóalj előtt, melynek közeledtét csak pillanatra törte meg az őrnagy önfeláldozása. Lovasaik a fűben, a tavaszi virágok közt néhány méterre a császáriak vonala előtt feküdtek. Némán megpihenve, nyugodt arccal, hogy feladatuk bevégezték a hazáért, társaikért. Vérük nem hullott hiába, beitta azt a Hanság földje. Lelkük együtt dobban azóta is a mezővel minden tavaszon, s színes virágözön tiszteli sírjukat...

Ez a néhány pillanat kellett, hogy Jancsi a megmaradt huszárokkal az erdő felé kitörjön. Alig a megmaradt ötven emberrel. Puskák dörrentek mögöttük, egyszerre, talán több száz is, s néhányan lefordultak a lóról, számukra véget ért az út.... A többiek eljutottak a fák takarásába. Majd mindannyian véresen, sebesülten, zihálva, riadtan, de tűztől csillogó szemekkel. A gyalogságtól nem kellett tartani, de a vasasok megjelenésére nem számítottak. "-Nem egyszerű menekülés lesz ez, sok a sebesült is, a lovak is fáradtak." sóhajtott egyikük. Egy idősebb huszár, Kálmán ekkor odakiáltott Jancsinak: "-Hadnagy úr, mi öten hátramaradánk, meglassítjuk a vasas németjét, s ha az Öregisten is megsegít, a hídnál Győr alatt még ma találkozunk!"

Jancsi biccentett, megadva ezzel az engedélyt, majd megmaradt csapatával tovanyargalt az erdősávot elhagyva Győr irányába. A vasasok egyre közeledtek, már-már elérték a mezőszélét, a fák árnyékai majdhogynem a lovaik lába előtt járt, ám ekkor hirtelen két dörrenés törte meg a csendet, s a felszálló füst eltakarta előttük az erdőt. Az erdő szélén maradt két hatfontos ágyú tette a dolgát. Kálmán  azt kartácsra töltette, s megvárta, míg az ellenséges lovasság közelebb ér, hogy minél nagyobb pusztítást, riadalmat okozhasson köztük. 

(Zorád Ernő rajza)

Több lövésre nem volt idő. A kartácstűz megtette a dolgát, néhány lovas sebesülten, s néhány holtan fordult le a nyeregből, s több ló is lerogyott, míg más lovak megbokrosodva elragadtak gazdájukat, a roham egybefüggő sora megbomlott. A német megállt, hogy rendezze sorait, ehhez néhány perc kellett csupán, s előőrsöt szervezve lassabban, de a huszárok nyomába eredhessenek. Kálmán bá' a nyeregből odaszólt a négy legénynek: "-Fiúk! Csaljuk lépre a németet, ne menjünk a század megmaradt emberei után, adjunk nekik esélyt, sok a sebesült bajtárs, hagy mentödjenek ők, csaljuk el másfele a vasasokat, gyertek utánam, ismerem a vidéket, mocsárnak ugrasztjuk a beste németjét!". Az öt lovas északnak fordult. Nyomukban az üldözőkkel. "Csak érjük el a csalitost, ott aztán nyomunkat vesztik, ha a nádasba jutunk." - sziszegte a fogai közül az öreg. A lovak fáradni kezdtek, csatakosak, izzadtak, rémültek voltak. Szívós, alacsony magyar lovak voltak, vérükben ott volt az ősi pusztai lovak vére, de fáradtak, hiszen reggel óta mozgásban, vágtában, rohamban vettek részt gazdáikkal. De nem volt megállás. Nyomukban puskák dörrentek, néha mellettük zörrent egy-egy becsapódó golyó. Egyre közelebb, egyre pontosabb volt a becsapódás. "-Közel mán' a lápos!"- kiáltotta Kálmán, majd egy bokros terület felé mutatott túl a mezőn. Sarkot adva a lovaknak, amennyire lehetett fokozták a tempót. "-Menet közbe szükséges búcsúzni!" -ordította Kálmán. Nyomukban alig párszáz méterre a vasas előcsapat. A nyílt téren vonalba bontakozva a császáriak vágtára fogták lovaikat. Vezérük Hans ezredes, egy szívós kopó állhatatosságával űzte a magyarokat. Mögötte vonalban vágtára fogták lovaikat a fehér köpenyes osztrák lovasok! A menekülés utolsó fázisához értek. A magyar huszárok lovuk nyakára hajolva súgták a paripák fülébe búcsúszavaikat a vágta közben lihegve. A mező végén a bokrokhoz érve menetből ugrott le az öt huszár, s lovaik tanácstalanul, gazdátlanul rémülten szaladtak szerte széjjel. Egy kisebb patakon gázolva belevetettek magukat a szemközti ingoványos nádasba, amely hatalmas területen tespedt el. Az öreg Kálmán vezette őket. Ide-oda kanyargós nem látható csapáson vezette a négy fiút. Azok az öreg nyomában caplattak a néha csizmaszárig érő bűzlő láposban, s nehezen lépkedtek, noha az öreg meghagyta, ügyeljenek, hogy a nyomában maradjanak, vagy elnyeli őket a láp.... "-Donnerwetter! Mein gott!" Ordított Hans ezredes nem messze a hátuk mögött! "Los-los!" - hallatszott az érdes hangja. Sortűz dörrent, s a nád csörgött körülöttük. Az egyik legény, Mátyás, a vállához kapott, s majd előre bukott. Társai a hóna alá nyúltak, felsegítették, s menekültek tovább, Mátyást támogatva "-Megpuskázott a beste németje, a nénikéje keservibe beléje!"- szólt oda  a legény kétségbeesetten az öreg Kálmánnak, aki ahelyett hogy lassított volna, szaporábbra fogta a lépteit. "-Igyekezzünk kikerülni a lőtávból!" Újabb ordítás mögöttük, lovak rémült, majd elhaló nyerítése, szitkok jelezték, néhány vasast elfogadott az ingovány áldozat gyanánt.

(Zorád Ernő rajza)

Mátyás szédelegni kezdett, bal karja petyhüdten lógott alá. Egyik társa Gyula nyúlt a hona alá, s segítette őt az öreg Kálmán nyomában maradni. Ebben a pillanatban még egy sortűz dörrent, Mihály a Somogyorszagból való fiú, s Milán a tótajkú Békésből való ifjú kipirult arccal holtan rogyott össze, de a három megmaradt menekülőnek nem volt megállás. Csak egy pillantással búcsúzhattak elesett társaiktól. A lápos lágyan magába fogadta így a huszárok áldozatait is....Hogy ők élhessenek.

Egy óra kínkeserves küzdelem után mellig vizesen, iszaposan, de életben maradva kint voltak a mocsárból. Kicsit megpihentek. Két társuk odalett. Áldozatuk nem volt hiába. Csend volt. A tücskök ciripelésébe egyszer csak ütemes hang vegyült. Kálmán arca elkomorodott. A távoli városból harang hangját hozta a szél. "-Ilyenkor nem szoktak harangozni a papok! -mondta Kálmán elfehéredő arccal. "-Bent a német Mosonyban! Fiúk mennünk kell, be Szigetközbe, mert itt nem vagyunk biztonságban."

Nehezen vették rá magukat az újabb menetre, Mátyás sebesülése okán egyre fogyó erővel tápászkodott fel, de indulni kellett, ha nem akartak ők is az ellenség kezére kerülni, s kivégzőosztag elé, vagy rablánc alá kerülni. Néhány óra gyaloglás után, amely közben egy kérgét elhagyott uszadékfán partot váltottak Magyarkimle térségében a Mosoni-Dunán, majd ide-oda, cikkcakkban vezetett vánszorgást követve végre biztonságba jutottak Szigetköz belsejébe. Mátyás válla sajgott a hevenyészett kötés alatt, melyet a folyón való átkelés előtt tekert rá hanyagul Kálmán. A vérzés csillapodott ugyan, de a golyó meg bent volt a húsban, s féltek, hogy elmérged a seb. Mátyás szédült, alig bírt lábon maradni, olykor meg is botlott, s csak Gyula segítsége volt az, amely nem engedte, hogy orra bukjon. Egy kis tisztáson állapodtak meg. "-Itt tüzet rakhatunk, de vigyázva, füstöt ne adjon! Jól meg kell nézni, száraz legyen a fa!"-súgta az öreg.  A tűz nemsokára vígan pattogott. Füstje nem volt. Ügyeltek rá, hogy ne árulja el hollétüket. A megforrósított kés a húsba hatolva kikotorta Mátyás vállából a német golyóbisát. Mátyás ordítása beleveszett az ártéri erdőbe, miközben az öreg akkurátusan operációt hajtott végre rajta. A műveletet követően fájdalmában a legény mély álomba zuhant. Kálmán valami füveket helyezett a sebre, majd tiszta kötést tett rá. "-Ez majd rendbe hozza hamarost, nem lesz baj! Az a városi ókulárés doctor sem csinálja jobban!"- súgta szinte csak magának megnyugtatólag. Egy fertályóra múltán Kálmán a két legényt a tűz mellett hagyta, míg ő egy közeli falu felé vette az irányt. Meghagyta, ha estig nem adja jelét hogy élne, a legények kerekedjenek fel, s induljanak a nagy Duna felé, ott ladikkal ha lehet mihamarabb Csallóköznek menjenek, az még tán a miénk. A délután is eltellett, s a pásztorcsillagot felhajították az égre, mikor ismerős füttyszó rikkant kétszer is a bokrok felől. Az öreg Kálmán volt. Alig ismertek rá. Feszes huszárruhája helyett bő parasztruhában lépkedett, s vállán nagy batyut cipelt, melyet a lába elé dobott hanyagul a porba. Mátyás nemrég tért magához. Fájlalta a vállát, de némiképp jobb színben volt, bár a szemeit megdörzsölte, hogy bizonyos legyen róla, nem álmodik. A legények kíváncsian tekintettek Kálmánra, aki rögvest szólt is:

"- Tudnotok kell, a falvakat megjárta a német. Münket, s más bujdosókat, honvédeket keresnek. A sebesülteket, kik menni nem tudtak, összeszedték, ki mozdulni nem bírt sebei miatt, puskatussal agyonütötték. Volt kit szekérre pakoltak, s elvitték valamerre keserves rabságra. Meglassult a menetük, ráérősebbek, amiből arra gondolok, tán a ma hajnali rohamunk a lágy alsó testükbe mart, óvatossá tette őket, s a főseregünk a nyert idő alatt partot válthatott a Rábán Győrnél, s akkor elértük a célt, mit az őrnagy, Isten nyugosztalja, kért tőlünk. Ide hallgassatok! Sok a német, nagyon sok, bár a reggeli vállalásunk sokukkal végzett, sok a sebesült is, akiket bekvártélyoztak Mosonyba. Úgy hallám, a muszka is bent van Erdőelvében, Kossuthék nem soká tarthatnak így ki. Két irányból mar belénk a beste csikasz, az anyja keservit az osztrák császárnak! Gondolnunk kell a jövendőre! Élnünk kell, hogy legyen, ki továbbviszi a szabadság lángját! Fiúk azt mondom, várjuk ki itt, mi lészen. Itt a vidék elbujtat münket, a falvak népe velünk vagyon, megsegélnek, ahogy tőlük tellik, ahogy tudnak. Ha fordul a szerencse kereke, kardot fogunk esmét, de addig megbúvunk itt a folyók közén. Ismerem a vidéket régebbről, mint azt ti gondolnátok, sokkal régebbről! Ide való vagyok, magyeriek, s kúnok ivadéka, táltosok leszármazottja, öreg, nagyon öreg, mint az a fűzes ott átellenben, amely gyökerével erősen kapaszkodik a földbe, s sem szélvihar, sem árvíz, de még a papok sem tudják kiimádkozni onnét, mint ahogy engem se tudtak innét jó idő óta! Megélünk münk itt szépen, kiokítlak benneteket mindenre, mi ehhez köll! Élelemre gondunk nem lészen, megad mindent itt a folyóköz, ruhát a falvakból szerzünk majd ha szükséges. Az Öregisten megsegél münket, ha eleddig is megóvta a bűrt rajtunk úgy-ahogy. Mit szóltok?"

Gyula szólalt meg, elkámpicsorodott ábrázattal: "- Mü lészen velünk addig? Vágyom haza a Sajó mellé, idesanyám, apámuram öreg má', elkelnék odahaza a munkába! Meddig köll nekem még ezen az elvadult vidéken bujdokolnom, hisz itt még egy rendes domb, vagy hegy sincs, csak ingoványos erdők, nádasok, folyók! Ahogy mondja apámuram, a harc elveszett, mi dolgom még nekem itt akkor? Vár a Sajó, fejszám éhezi már a fa döntését, kevés szőlőt se bírja már apám egymaga!"

"-Légy türelemmel, inkább egy mosoly egy év múlva, mint egy fejfa két hét múlva! Öltözzetek át, hoztam ruhát mindkettőtöknek, némi kenyeret, sót, szalonnát, a többiről majd münk számot teszünk! A huszárgúnyát, pisztolyt, lőport, fokost a kések, szablyák nélkül elrejtjük! A szablyáról a díszeket, bojtot leszedjük, bokrot, gallyat vágni, kaszálni lesz most jussa a pengének, oda dísz nem köll lészen! Nosza!" -adta ki az ukázt az öreg.

A legények szót fogadtak, s neki láttak a bujdosó életnek, mint kuruc ükapáik Thököly, s Rákóczi idejében. Keservesen teltek az első napok, sokat gondoltak a hazára, a szabadságharcra,a falujukra, a családjukra, s bizony elfacsarodott a szívük, olykor esténként meg is könnyezték az álomba vonulást. Gyakran szót váltott a két legény az öregről, amikor az nem volt a közelükben. "-Tán' az öreg Kálmán is egy feltámadott kuruc vala! Vagy igazán táltosok ivadéka, még az Árpadok idejéből, kik sokáig megbújtak a Szigetköz szövevényes szigetei, nádasai, folyói ölelésében, s az új Isten papjai évszázadok alatt sem tudták kiimádkozni, kikaparni a nádasok, folyók szövevényéből. Bizonyos, hogy valami ármány lehet a dologban, hisz az öreg esténként magában beszél, vagy a lidércekkel, ki is tudhatja aztat? Furcsán imádkozik, egyszerre a víznek, a földnek, holdanyának áldoz! Az első kortyot mindég a földre löttyenti, s az első falatból egy darabkát mindég a földre vet, ahogy mondja, az első korty, az első falat jussa a földanyáé, ki élelemmel, s itallal látja el az embört!"  -Sugdostak a legények csendes nyári estéken egymás között. "Azért érti úgy a csínját-bínját a dolgoknak! Táltos vala z öreg Kálmán, bizonyosan!"- mondta ki a végszót Mátyás, kinek szépen gyógyult már a sebe, igaz, a karját még egy ideig felkötve hordta. Az öreg értette az erdőt, nagyon. S mintha az erdő is a kegyeiben járt volna. Elhalmozta őket vaddal, gyümölccsel, s a folyók hallal kedveskedtek neki. Esténként a tűz mellett, vagy hajnalban a folyóparton mondott köszönetet az öreg Kálmán az Öregistennek, s a Földanyának. Mihályék viszont Jézushoz, s a Szűz Máriához imádkoztak, de Kálmán ilyenkor mindég félrevonult tőlük. Eleinte furcsállták az öreg eme szeszélyét, aztán később már nem is törődtek vele.  Kérdezgették az öreget, de csak annyit volt hajlandó egy alkalommal elmondani nekik, nagy vállrángatások közt, hogy a papok váltig vízzel akarták meglocsolni a fejit, ám ő valami úton-módon mindég megmentődött tőlük, ahogy az apja, s annak az apja is, ősidők óta, hála az Öregistennek. Furcsállották ezt a beszédet, nem is igen értették, ám a kérdést nem firtatták tovább, mert látták, az öreg nem szívesen szól erről. Mindenesetre apjuk helyett apjuk volt, s úgy gondjukat viselte, hogy abba hiba nem esett. Megtanította őket mindenre, amire az életben maradásra szükségvolt. Így teltek a napok, hetek, s néhány hónap múlva két bujdosó honvéd is csatlakozott hozzájuk. Győr felől jöttek. Ruhájuk viseltes, itt-ott szakadt volt. Több napos borosta, kimerültség jellemezte beesett arcukat.  Kardja megvolt mindkettőnek, de pisztolya csak egyiküknek volt, némi lőporral. Meggyötört, elcsigázott emberek voltak. Csak a szemükben égett valami vad tűz. Az egyikük péklegény volt tova Debrecenbe, míg a másikuk tanító volt valami kis faluban az Alföldön a szabadságharc előtt. Tőlük tudták meg, hogy a fősereg Világosnál fegyvert rakott lábhoz zokogva, Kossuth és Bem törökhöz ment segítségben bízva, de Komárom és Csallóköz még kitartott egy ideig. Hanem aztán Aradon gazdagon sápot vett az osztrák császár aljas mód a magyar tábornokokon, olyat még a világ nem látott. Aztán ott vége lett mindennek, kihúnyt a szikra, elhamvadt a parázs, Kossuthról sem jött hír többé, s a német ellepte a vidéket, az országot. Zsandárokkal szedték össze a bujdosókat, nekik is többször egy hajszálon függött az életük, míg eddig elvergődtek. Örültek, hogy ép bőrrel megúszták. Kálmán hálát adott az Öregistennek, hogy épségben elvezette hozzájuk a két megfáradt bujdosót. Szorítottak hát helyet nekik is. Ahol három bujdosó megfér, ott van helye ötnek is.

Eltelt a tél, s újra kikeletről kezdtek dalolni a madarak. Rügyek pattantak, s hirtelen zöldbe, virágba borult a világ. Történt aztán, hogy Kálmán, ki egyre ritkábban járt be a faluba, egy nap maga köré hívta a legényeket. Mint mondta, fura dolgokról, vérdíjról, besúgókról pletykálkodnak egyre több felé. Nem tudni mi igaz de óvatosnak kellett lenni, s ha lehet, többet mozgásban. Ennek okán aztán hol ide, hol oda költöztek, hol itt, hol ott húztak fel nádkunyhót, s éberek voltak akár az éjjeli macska. Néhány napnál tovább egy helyben nem maradtak, újabb folyón keltek át, újabb mocsarat hagytak maguk mögött. Egyszer az egyik szigetet hirtelen körbevették, s megkutattak a zsandárok alapost, de néhány nádkunyhónál többet nem leltek ott. Három emberüket így is elnyelte a lápos, s szitkozódva-átkozódva takarodtak vissza Győr felé, hogy többet ők erre az elátkozott szúnyogokkal, csöményekkel nyüzsgő vad helyre, ahol ember meg nem élhetik nem jönnek többé, hisz még a rab is jobb helyre vágyik, mint ez vad vidék, ahol nádasnál, kórónál, egyéb sem terem, sunyi láposnál, gonosz szúnyoghadnál egyéb sincsen, aki itt akar bujdokolni, az pedig megérdemli a sorsát, akár a büntetést. Hejj, ha egy héttel hamarább jöttek volna arra a szigetre.....

Kálmán tanácsára a zsandárok kutatását követő harmadik nap fakereszteket állítottak, sírhalmokat emeltek, s az eldugott csákókat a keresztekre tették gondosan. Kálmán egy ismerőse aztán elterjesztette a környék csárdaiban, hogy a bujdosók maradékai feladtak magukat, más részük visszaadta lelkét a Teremtőnek, hevenyészett sírjaik láthatóak is egy-egy szigeten.... Eszerint a terep el lett így rendezve, tán nem kutatják őket többé, de nem volt mit tenni, menni kellett, maradásuk nem volt tovább. Kálmán az alábbiak szerint búcsúzott, sírását visszafogva, gombóccal a torkán, fátyolos szürke szemeivel: "-Fiúk! Megtettük a kötelességünk, Árpád atyánk a hadak útjáról a Hadúrral letekintve büszkén mosolyog reánk. Derekast verekedtünk a csatákban, hősiesen segéltük egymást a harcban, országunk javára vérünket csorgattuk, s támogattuk egymást a vadonban, a bujdosásban. Nekem nincs sok hátra, feladom magam ha kell, nem nekem való mar a kóborlás, fájnak mar a csontjaim, várnak reám hamarost atyaim odafent, s talán a német megkegyelmez egy ilyen vénembernek, mint amilyen én vagyok, s eltengődök a kis falumban, ha hagynak. Hanem ti! Nektek mennetek kell, hogy aztán ha jobbra fordul a sorsunk kereke újra kardot markolhassunk, s dicsőségre vihessük őseink zászlaját! Ki-ki amit gondol, emlékbe elvihet az elrejtett dolgok közül, de három napra pirkadatra el kell menjünk innét!" Szótlanul helyeselve bólogatott mindenki. Alig négyen. Négy marcona legény, kiket megedzett Szigetköz folyóköze egy év alatt, s kikupálódtak az öreg Kálmán keze alatt. Kitanultak vadat hurkolni, nyúlat csapdázni, varsával halat fogni, fűzvesszővel, nádbottal horgot akasztani a csukák szájába. Értették a gombákat, bogyókat, ismerték a járást a nádak, lápok közt, jól úsztak a folyón, s izmaik erőtől duzzadtak. Markos edzett barnára cserzett arcú szíjas legények voltak. Némán bólogattak....

...Mátyás a búcsúzás reggelén ott ült a folyó partján. A nap felrántotta hirtelen a ködpaplant, mint ahogy egy évvel azelőtt a császáriak sátortáboráról. Mátyás meg utoljára nádbottal horgot vetett a lába előtti kis folyóba, a nádfal mellé. Kis keszeget tűzött a hajlított vaskampóra, s várt. Mindeközben emlékezett vissza minderre. Maga elé nézve, lehajtott fejjel hagyta, hogy a gondolatok kergessék magukat fejében, míg csak ki nem fáradnak, s helyére kerül minden. Most itt ült a parton. A többiek nem messze tőle lázasan pakoltak, tüzet raktak. Gyula izgatottan várta az indulást. Két napja a Sajóról dalolt ismerős dallamokat. Megörült, hogy végre hazatérhet. A két Alföldről való bujdosó honvéd a pékség kemencéjéről, illetve a gondtalan falusi tanító életről álmodozott, noha tudták, nem térhetnek vissza eredeti állásukba, míg az öreg Kálmán némán a pipája füstjébe burkolózott. Mátyás eltervezte, olasz földre megy. Híre jött, az olasz nép talán nem adta fel a forradalmat, suttogták van köztük egy vezér, ki összefogja a nép lelkét, valami Garibaldi nevű. E pillanatban Mátyás hirtelen a nádbothoz nyúlt, majd szinte a partra rántotta a lépre ment félméteres csukát. Az nagyot nyekkent a füvön. Mátyás vállába eközben belesajdult egy évvel ezelőtti sebesülés emléke. A többiek szótlanul odanéztek. Mátyás felszisszent, majd lehajolva megszabadította a csukát a horogtól, s lágyan visszaeresztette a halat a folyóba. A fűz mellé támasztott fokosáért nyúlt, mit tavaly rejtettek a huszár ruhákkal együtt el egy odúban, de ezt egyedüliként elhozta magával. "-Éljen a szabadság!" -kiáltotta kipirulva. Kihúzta magát, fejét büszkén hátravetette, s megszólalt: "- Barátaim! Én úgy döntöttem, elmegyek a taljánokhoz,megkeresem ezt a Garibaldit! Jösztök-e?" -majd a választ meg sem várva hátat fordított, s határozott léptekkel elindult. Eldöntötte már, hogy merre veszi az irányt, napokkal ezelőtt, mikor először hallotta Kálmántól, hogy van, ahol parázslik még némi remény, hogy harcolni lehet a szabadságért, ha itthon most el is fojtották a tüzét. Gyula, s a két egykori bujdosó honvéd szintén talpra ugrott, s az öreg Kálmán felé biccentve nagy léptekkel Mátyás után iramodott.

Az öreg fokosára támaszkodva felegyenesedett, s a távozó legények után tekintett fátyolos szemeivel, majd halkan maga elé mondva a szavakat könnycseppet morzsolt kérges bütykös kezével: -" Áldjon meg a magyarok Istene benneteket fiaim, vezessen utatokon Árpád atyánk hős szelleme, s hozzon haza benneteket épségben az Öregisten, kihez minden este itt imádkoztam értetek az ősi táltosok magyeri, s kun atyáim módján, áldozva a folyónak, s a földnek, melyet vérrel csorgattatok bőven, Éljen a Magyar Szabadság tovább a lelketekben, s fiaitokéban!"

Utószó:

(kép: illusztráció)

Soha senki nem hallott az öreg Kálmánról, a nevét, származását a későbbi kutatások sem lelték fel sem a papok bibliájába beírva, se a vármegye lajstromába bevésve, sem a később előkerült huszár századnaplóba bejegyezve. A világosi fegyverletétel után fogságba került János, a hadnagy, aki kis csapatával kitört egykor Moson alól a csatából, s szerencsésen elért a megmaradt embereivel a fősereghez Győrbe. Az ő kihallgatása során felvett jegyzőkönyvben eskü alatt vallotta, hogy Kálmán nevű öreg huszár nem is volt a században, csupán négy huszárról tud, kik hátramaradtak feltartani a vasasokat a hatfontos ágyúkkal, míg ő a többiekkel kelet felé menekült. Márpedig amire egy huszártiszt megesküszik, annak úgy is kell lennie, ha az Úristen tüzes ménkőt is szór az egekből, ezt tudták a vallatói is. János a négy huszárról sem tudott, bizonyos, hogy belevesztek a mocsárba, hisz soha meg nem lelték őket. Hans ezredestől is csak annyit tudtak meg a vizsgálók, hogy négy huszárt a mocsárnak ugrasztottak, s beleveszhettek mind az ingoványba, akárcsak az utánuk bemerészkedő nyolc vasas is lóval együtt. Így aztán a vizsgálók sem Hans ezredessel, sem Jánossal nem mentek semmire, így aztán egy darabig kutakodtak tovább, a szigetközi kis falvakban. A környék falvaiban suttogtak még egy ideig valami egykoron a folyók közt megbújt táltosokról, kunok, s magyeriek ivadékairól a régi időkből, kiknek maradékai értettek az orvosláshoz, gyógyfüvekhez, értettek a vizek, s az erdők nyelvén, ám ez csak legenda, mese, ahogy legyintve mosolyogva erről beszéltek a megkérdezettek. Valaki tán látott is valami sírkereszteket valamelyik szigeten, de pontosan megmondani nem tudta, mikor,s merre is volta az a néhány sírhalom, melyen megakadt a szeme. Csak az öregebbek nem válaszoltak semmit a kérdések hallatán, a sarokban némán gubbasztva pipafüstbe burkolózva magukra húzták jobban a szűrjüket, vaskos bajszuk alatt felizzott a pipa parazsa, ahogy a tekintetükben is egy pillanatra átfutott valami tűz a Kálmán név hallatára, de nem szóltak, csupán egy pillanatra találkozott némán a tekintetük....
(S.Cs.)




Kelt: 2020. Év Kikelet havának 14.-ik napján

Téli szezon? Horgászszezon?

Rendhagyó módon némi filozofikus gondolatmenettel indítom eme bejegyzést. Nem kell megijedni, nem fogok az elme legmélyebb bugyraiban kóborolva sem kutakodni, sem felforgatni mindent, de még csak össze sem kívánom kuszálni a már meglevő, s az újonnan érkező gondolatok halmazának különféle egységnyi szálait. Csak boncolgatni kezdek néhány gondolatot, némi  megalapozott tényt felhozva rávilágítva a korlátolt elme önnön magát rabsága vető homokba dugott fejére.

Először is szeretnék meghatározni egy szót, pontosabban annak jelentését, amelyet a társadalom egy jelentős része gond és fenntartások, esetleges érdekegyeztetéseket mellőzve be és elfogadott. Ez a szó 

a 

H O R G Á S Z S Z E Z O N

Mit is jelent ez a nagy gyakorlatban? A tavasz kezdetekor, rügybontással érkező kikeletkor kezdődik, s az őszi hidegek, az első fagyok, régebben mikor még láttunk havat, az első hó leesésekor véget ér, s több hónapos szünet következik be, mialatt a horgász csak álmodozik a vízpartról, a halakról, kapásról, fárasztásról, merítésről, fotókról, a természetben eltöltött időről. 

Miért is törvényszerű ez, s ki alkotta, ki kötötte a karót ehhez, hogy márpedig ennek így kell lennie, s vagy tudomásul minden horgász, hogy igenis a horgászszezon ezen időintervallumon belül van, s punktum. Ismerjük ezt az álláspontot, s nem is kívánok ez ellen küzdeni. minek? A neten mindenki Eistein, s Rambo, sőt Bruce Lee egy személyben. A való életben magát az egyént gyakran elfújja a szél, akárcsak a gyenge lábakon álló érveit. Már ha oda mer állni egyáltalán. Mert nemigen van olyan, ki szemtől szembe is vállalja a véleményét, megfelelő érveket tud felhozni, hogy a maga igazát bizonygassa, s mindemellett tartása van, még akkor is, ha nincs igaza. Na az ilyen tiszteletreméltó emberből nagyon kevés van. De akad azért néha, s az ilyen embert becsülöm, még ha nem is egyezik mindenben a vélemény, de legalább van vér a pucájában, s hajlandó érdemi beszélgetést folytatni. Mert a hangsúly azon van, az érdemi beszélgetésen. Mindegy, kinek van igaza, a lényeg, hogy alaposan megismerjük a másik fél álláspontját, ezáltal változhat a vélemény akár mindkét oldalon, de maga a diskurzus az, amely hasznos, s előre viszi az esetleges, viták, véleménykülönbségek ütköztetését. 

Lássuk is, mi az, ami véleményem szerint eltér a fentebb leírtaktól. Horgászszezon. Számomra akkor kezdődött, mikor először botot fogtam a kezembe, s akkor végződik, mikor utoljára a kezemben lesz.Lehet tél, nyár, kora tavasz, késő ősz, viharos szél, bármi. Micsodaaa? Hördülnek fel most néhányan... Hát nem csoda. Folyóparton nincs olyan hogy szezonvég, s szezonkezdet. 

Vegyük például a márnákat, a márna horgászatát. Erről is azt olvasni, hogy ősszel van a márnaszezon. Mekkora hülyeség ez? A márna egész évben eszik, egész évben jól fogható. Igaz, ilyenkor nehezebb meglelni a tartózkodási helyüket, de nem lehetetlen. 

 

Aztán ott van például a menyhalazás. Arra is azt mondják, november-december és slussz-passz. Hagyjuk. Évtizedek óta írom, hogy a menyhalak szeptemberben már jól foghatók, s áprilisig bizony horogra kaphatóak, sőt, a szebb példányok mindig kora ősszel ejthetők el. Mellesleg felháborít, hogy még a keszeget is védjük ívási időben, a menyhalat pedig épp ívási idejében fogják, s ami a baj, viszik is haza a legtöbben. Vagyunk néhányan, akik a jövőbe tekintve máshogy látjuk ezt.Mondjuk azt, hogy a menyhalszezon eddig tartó szakaszában.... Nem, azt mondom, hogy szeptember óta a 66 darab megfogott menyhalból 16 darabot hoztam haza, a jó részüket januárban ívás után. Felelősségteljesebb így.....A környező államokban ezen már szigorítottak, de itt még rendet kell rakni a fejekben, az biztos.

Vegyük példának a klasszikus folyóvízi keszegezést, békés halazást. "Maj' ha melegszik a víz tavassza!" -harsogja a kórus. Hm. Mit mondjak erre? Sokan találkoztak velem a Lajta parton januárban, mikor a matchbot spicce be-befagyott azalatt a két óra alatt míg horgásztam, s száz darab megfogott keszeg felett elvesztettem a fonalat, nem is tudom mennyit fogtam, de minden úsztatásra volt akcióm.... Aztán volt még néhány alkalom, mikor igazi örömpecákban volt részem a Lajtán. A Mosonira le sem jutottam... Keszegszezon? 

A domolykókról ne is beszéljünk. Igaz, pergetni jobban szeretek rájuk, de ilyenkor télen úsztatva nappal és este is, a csemegekukorica fenéken pattogtatva, vagy a fenékről libbentett csonticsokor verhetetlen. Este már nem is látom az úszót, világítópatront rögzítve az antennájához, vagy a zsinórt finoman engedve ujjak közt érzékelhető a kapás. És micsoda kapás.... Idén úgy jártam, mire az első pergetve fogott domolykómat megfogtam, addig ezekkel a fenti módszerekkel több mint százhúsz (!) darab domolykót számoltam, amit kézbe vehettem, s voltak köztük nem kis játékosok....

S ahol nappal sokan keszegeznek, etetnek, este óvatosan odakíváncsiskodhat másvalaki is.... Érdemes akkor is lemenni, mikor mindenki elhagyja a pályát. Etetni nem sokat kell, csak figyelni, mert óvatos, maszatolós kapással jelentkeznek a darabosabb halak....

Vannak, kik felhördülnek, hogy a halakat békén kell hagyni télen. Elárulom, a hal télen is eszik, különben felkopna az álla, igaz, nem annyit, mint nyáron, igaz, nehezebb megtalálni, megfogni őket, s ez vonatkozik minden más télen horgászott halra, na de szerintem ez az, ami kihívás elé állítja a horgászt. Keresd meg! Etess! Bírd kapásra, tartsd fent az érdeklődést, s tanulj a jelekből! Ettől bővül a horgász tudása, nem a csilli-villi kiállításokon beléjük sulykolt új aromákról, botokról, csalikról szóló meséktől. Elárulok valamit, a horgász attól különbözik a halásztól, hogy esélyt ad a halnak. Esélyt ad arra, hogy egyáltalán felvegye a csalit, esélyt ad arra, hogy az esetleges fárasztásnál a hal meglépjen, esélyt ad arra, hogy a hal továbbéljen, hiszen vissza is engedi, engedheti a megfogott uszonyost. Mellékesen a sűrűn járt és etetett folyószakaszokra nem mer rátelepedni a kormoránsereg. Ezt többen is tapasztaltuk idén januárban. 

Összegzésképpen annyit mondanék, az úgynevezett szezon, megoszlik. Van téli, nyári, őszi, tavaszi. vég nélküliek, észrevétlen egymásba fonódnak, nincs éles átmenet. Nálam. de nem felejtem, hogy mindenki más, mindenki más, önálló gondolatokkal rendelkezik.Csak egyet kérek, ne zaklassanak azzal, hogy mikor kezdődik a szezon, majd ha elkezdődik a horgásszezon...., meg a hasonló korlátolt gondolatokkal jobb, ha elkerülnek, s ha lehet, az értelmetlen viták helyett inkább megyek, s horgászom. Kint a parton találkozunk, aki akar, azzal szívesen elbeszélgetek kint a parton erről is....

S hogy legyen némi élce is a dolognak, elárulom, néhány menyhalon kívül semmit nem vittem haza! Nem vagyok a feltétlen C&R híve, hiszen szeretem a halat, de most úgy vagyok vele, majd. ráérek még arra, hogy áldozzak a halgasztronómia oltárán. A 2020-ban zajló néhány horgászatom alatt fogott halak némelyike érdemes volt fotózásra is, ezek közül, a fentebb bemutatott képeken felül megosztok néhányat!

Hogy is mondanám? Téli szezon? Hisz tél se volt! Holt szezon? Hát holt az nem volt! Csak egyszerűen a -szezon-! Ez az. Vagy a januári-februári rapidpecák (2-3 óránál egy alkalom sem több). De még tart a február! Nem gond, kijutok még, hacsak rövid időre is, ha nem is találkozom kapitális halakkal, azért jó hogy kint vagyok, tiszta jó levegőn, kint a természetben. S ez a lényeg. Miért is fosztanám meg magam ettől az örömtől? 

Kelt: 2020. Jégbontó havának 20.-ik napján

S Z Ő R H A R C S A

Minden lépésnél kisebb port kavart a nyári melegben kitikkadt földúton. Sárgára aszott fű sercegett olykor a talpa alatt. A tücskök versenyt ciripeltek, de ő nem figyelt, csak lépkedett tovább a kitűzött cél felé, miközben a nap megolvasztotta a homlokát. Gondolataiban kint járt a vízparton. Tett-vett, rendezkedett, csalizott, eresztéket állított, horgot kötött. Egy szemvillanásra eszébe jutott, barátjával heccelődött a víz mellett, s együtt fütyülték a madarak által komponált dallamokat. Sokat kijártak együtt. Hosszú évekig, évtizedekig. Eltelt az idő gyorsan, s megannyi emléket hagyott csak foszladozó nyomnak maga után. Hamarosan kiér a partra ismét, alig pár száz méter csak a folyó. Immáron egy alig 12 éves fiúcska lépked mellette izgatottan. Története van ennek. Ki ez a csenevész legény, s hogy került ide mellé....Hogyan kezdődött mindez?...

Mintha csak éppenséggel tegnap lett volna, ámde majd 25 év eltelt azóta. Egy negyedszázad, egy egész emberöltő, nem kis idő. Botond ritkán járt ki egyedül a folyóra, szívesebben ment barátjával Gusztávval, ahogy ö becézte, Gusztival. Vízparton született barátság volt az övék, amely egy véletlen találkozás alkalmával köttetett. Történt ugyanis, hogy Botond éppen helyet keresett a horgászathoz a Duna szigetközi szakaszának egy ágvizén, amikor egyszer csak kétségbeesett kiáltozásra, szitkozódásra lett figyelmes. Látni a sűrű aljnövényzettől nem látott semmit, a part majd 50 méterre volt, ám élesen hallotta, hogy valaki segítséget kér. Kerékpárjáról leugorva néhány ugrassál a partra szökkent, ahol meglepő látvány került a szeme elé. Egy ember mellig a vízben sáros, ám dühödt arccal próbált az iszapos aljzatból szabadulni, de nem ment neki, folyvást lecsúszott a keze a vizenyős, sáros partról, s az ember lábai láthatóan mélyen beleragadhattak az iszapba. Kimerülten szitkozódott, kétségbeesetten a sárral kevert vizet csapkodva. Ábrázata reményvesztett dühvel kevert torzó volt, s ez adta a vicces mivoltát is egyben. Botond nem habozott, a parton gyorsan szétnézett, s talált is egy jókora letört faágat, amely végét benyújtotta a bajba került ember felé. Az belekapaszkodott, majd néhány pillanat múlva, Botond erejének köszönhetően kicuppant az iszapból Guszti lába, igaz, a cipői örök fogságra kárhoztattak. Guszti talán hálából, talán szimpátiából beszélgetni kezdett Botonddal, s hamar a halakra terelődött a szó. A horgászatról, fogásokról szóló anekdoták falták a perceket, órákat. A találkozás első alkalmától fogva együtt jártak horgászni. Később ezt különféleképp magyaráztak otthon, Botond szerint azért, mert Guszti olyan szerencsétlen, hogy még megint besuppan valahova, s ki se jön többet, ha egymaga lesz csak, kell mellé valaki, aki felügyeli. Guszti pedig kedvelte Botondot, a meséket, a regéket, melyekkel Botond folyamatosan szórakoztatta, s ki nem hagyta volna, hogy a horgászat közben a történeteket hallgathassa.

Hamarosan a családjaik is találkoztak egymással, s nyaranta gyakran a feleségek is elkísértek őket egyszer-egyszer, majd évek múltán mar a gyerekekkel együtt velük tartottak pár napra, s míg éjjel szunnyadt a család a sátrakban, a két jó barát a harcsákat hajtotta éjjelente. Az első találkozásukat követve pontosan hat év telt el, amikor egy négynapos nyári sátoros kitelepüléskor Botond megakasztott egy hatalmas harcsát. Este volt már, a hold sarlója éppen a fák tetejét karcolgatta, a két feleség mélyen aludt már a sátrakban. A sátrak előtt majd tizenöt méterre kis székeken gubbasztottak a fülledt júliusi éjszakában a horgászok. Harcsát szerettek volna fogni. Jókora karikakeszeget sétáltattak a víz színén egy vízre hajló fűz alsó ágai előtt egy méterrel. Akkor történt a kapás. Elemi erővel húzta meg a botot, s Botondnak minden erejét latba kellett vetnie, hogy felvegye a harcot a megakasztott hallal, két kézzel kapaszkodott az erős botba, de ez is kevésnek bizonyult. Partról esélytelen lett volna kifogni, így a két barát hamar a nemrég közösen vásárolt csónakba pattant, s úgy kezdték meg a nagy hal fárasztását. Nem tudni pontosan mi történt, talán a mázsa közeli harcsa beemelésénél csúszott egy kis hiba Botond révén az egyensúlyba, lényeg az, hogy a csónak megbillent, s villámgyorsan az oldalpalánkján átcsapott a víz, ráadásul sodor irányból, ami azt eredményezte, hogy a csónak felborult, kifordítva belőle embert, botot, halat, s mindent, mi belepakolva volt. A csónak pillanatok alatt eltűnt a mélyben, s a két jómadár pár száz méterrel a tábor alatt vergődött csak partra valahogy.

Néhány pillanatba telt, míg átkászálódtak a parti ciheresen, majd a földön vizesen, sarasan elterülve kifújták magukat. Felettük egy fülesbagoly huhogott egyet a két szerencsétlent látva, majd néhány fával odébb vonszolta hatalmas testét. Percek teltek el így, mire Botond szólott először:

" - Csoda hogy élünk! Az én hibám az egész szerencsétlen baleset!" -szabadkozott Botond.

- Hagyd el, ennek így kellett lennie. Ami megtörtént, megtörtént, egészségbe hiba nem csúszott, a többi nem számít, ne edd magad miatta, mert ezen változtatni már nem lehet. Hanem találjunk ki valami mesét, mert ha az igazat mondjuk, a feleségek nem engednek minket közel a vízhez soha többé, lőttek a pecának, járhatunk a sarki klubba sakkozni az öregekkel, ha békét akarunk velük!" - javasolta Guszti némi erőltetett humorral a hangjában.

Így született eztán az a nyakatekert történet, hogy a csónak "valami" máig megmagyarázhatatlan rejtély miatt eloldódott, talán elrágta valami ismeretlen vízi állat a kötelet, s a két horgász vízbe vetette magát, hogy a csónak után ússzon, de a sodrás gyorsabban vitte a ladikot, minthogy utolérhessék, így hát inkább hagyták, hagy történjen az, amin nem lehet változtatni. Hitték is, meg nem is az asszonyok a mesét, fura volt, hogy a horgászbot, a szák, s egy-két felszerelés is eltűnt a csónakkal együtt, de nem firtatták a miértet. Ezen az sem változtatott, hogy a helyi lapban a két barát alibiből egy hónapon át még hirdetést is adott fel, hogy megfelelő pénzjutalomban részesítik azt, aki az elkóborolt csónakot visszajuttatja hozzájuk. Nyilván, nem akadt senki, aki jelentkezett volna. A feleségek gyanítottak, hogy valahol sántít a történet,  hisz nem tudták elképzelni, miféle vízi állat lehet az, amely csak úgy elrágja a csónak kötelékét. Nézésük a két barát veséjéig hatolt, de a "hajótöröttek" makacsul tartották magukat a kitalált regéhez, így aztán idővel elfeledték otthon a kínos balesetet, legalább is nem került szóba többé.

Guszti sosem horgászott télen. Neki a horgászszezon áprilistól októberig tartott addig, amíg Botondot meg nem ismerte. Botond más volt. Ahogy gyakran emlegette:

"- A horgászszezon nálam akkor kezdődött, mikor apám egy éves koromban nádbotot adott a kezembe, s addig tart majd, míg odafentről nem szólnak, hogy vége van! Ezért nem értem, mikor azt olvasom, hogy a horgászszezon kezdetekor, meg a végekor. Meg a horgászszezonon kívül télen olvasgatnak, karbantartanak, a víz felé ácsingóznak a tavaszt lesve. Eb ura fakó! Ki mondta, hogy télen nem lehet? Én télen is horgászom!"

Botond hatására horgászta végig először a telet Guszti. S megbánta. Megbánta azt, hogy november elsejétől mindig a szekrénye őrizetére bízta sokat harcolt botjait. A téli keszegezések, márnázások, na meg a menyhalazás új dimenziókat nyitott meg előtte. A két család is szépen összebarátkozott lassacskán, gyakoriak voltak a közös programok. Születésnapok, névnapozások, keresztelők, szilveszterek mind-mind jókedvben találták a barátokat, s családjukat. Az évek pedig szemvillanást elteltek. Idestova majd másfél évtizede nyúzták együtt a vizeket, s a harcsákat, ha olykor beesett egy.  Kisebbek, nagyobbak olykor feladták a leckét a két horgásznak, de az egykori csónakos kaland főszereplője, a mázsa körüli nagy harcsa nem jött vissza többé. Pedig de sok éjszakát rááldoztak, hogy megleljék, felkutassák.A távolból éjszakánként hallották ahogy rabol, buffant a harcsa, de hiába eredtek a nyomába, nem tudták kézre keríteni. Mint a csodaszarvas egykor, csak csalfán csalogatta a vadászokat, de elejteni nem tudták azt soha.

Történt aztán, hogy egy alkalommal némán ültek az augusztusi éjszakában. S ha néha egy-egy hullócsillag villant fel egy röpke másodpercre, csak odaszisszentettek a másiknak, hogy figyelj, most lehet kívánni. Átható volt a csend. Fülledt, igazi nyári éjszaka. A csaliként felkínált kéttenyeres kárász néha megmozgatta a botspiccet, jelezve, hogy azért él még. Hajnal három felé járt az idő, mikor Botond botja, melyet nadállyal csalizott, hirtelen bólintott, s a víz felé hajlott a spicc egy szempillanat alatt. A majdnem bóbiskoló pecás az utolsó pillanatban kapta el a meginduló nyelet. A bevágás szinte egy másodperc múlva meg is történt. Hosszú fárasztás kezdődött. Gyanúsan hosszú... Az ellenfél hol jobbra, hol balra próbált szabadulni, de Botond erősen tartotta, s nem nagyon engedett utat. Nagy harcsában reménykedtek, s Guszti izgatottan állt a merítőszákkal kezében barátja mellett, a fejlámpájával pásztázva a vizet, hogy ugyan felbukkan-e a nagy harcsa. Hanem aztán a víz széléhez húzott zsákmány láttán földbegyökerezett a lábuk. A zsákmánynak hitt harcsa kiugrott a vízből, sárga fogait vicsorítva vérben forgó szemeit forgatva prüszkölt, s vonyított. Furcsa hangon vonyított, sziszegett, acsarkodott. A két hátratántorodó halálsápadt barát csak nézte a hatalmas jószágot, amelynél mellső lábába akadt a jókora horog. A nagy szőrős hód, mert mi más is lehetett a beste, hatalmas lapát farkával kikecmergett a partra imbolyogva közelített, majd két lábra állva próbált szabadulni a horogtól.

"- Vágd el a zsinórt Boti!! Vágd mán' el, hol a kés? Vágd el könyörgöm, mert ránk gyün ez a fenevad mérgibe' s kicsontoz minket mire pislantasz!!" - harsogta most már Guszti hasát fogva a nevetéstől. A zsinórt Botond gyorsan elvágta, s eztán a hód foggal ráharapott a horog kiálló végire, kiszedte a mellső mancsából a horgot, majd hangosan prüszkölve köpte azt ki, s vérben forgó szemekkel morogva sandán rálesett a két nevetéstől a sárban fetrengő térdét csapkodó emberre, majd elsántikált a vízig, ott alábukva farkával hatalmasat csapva tűnt el a mélyben. A csobbanással egy időben a földön a nevetéstől fekvő két barátot terítették be a vízcseppek. Akkor hajnalban a napfelkeltéig kacagtak, s viccelődtek egymással. Sokszor eszükbe jutott a szőrös harcsa, ahogy elnevezték a vérhódot.
Később pedig inkább a S Z Ő R H A R C S A névvel illették, amely a leginkább illett rá szerintük, némileg hajazva a szörny elnevezésre, ami a "vérhód" vad sziszegésére, prüszkölésére morgására nagyon is ráillett. 

A kiköpött hármashorgot aztán szent rozsdás ereklyeként egy átlátszó kis műanyagdobozban őrizték, s a családi összejövetelek alkalmával az asztal közepére helyezték mindig, a dobozt még egy kis nemzetiszínű szalaggal is átkötötték, amely az évek során biza kicsit meg is fakult. Ilyenkor gyakorta tósztot mondtak, s poharat ürítettek a szőrharcsa tiszteletére, amely az évek teltével valami misztikus mesebeli lénnyé nemesedett mindkét család gyermekei körében, akik már egy tucatnyi legendás mesét tudtak betéve oda-vissza a szőrharcsa elleni csatározásokról, a két ellene küzdő parti vitéz dicső varázslatos tetteiről...

Ebben a családfők is ludasak voltak, hisz esténként a gyerekeknek a szőrharcsa kalandjairól szóló mesékkel próbálták a gyereknépet altatni, akik kimeríthetetlen szomjúsággal szinte követeltek újabb, s újabb történeteket a mesebeli lényről. Megelevenedett a vízi szörnyeteg, s a parti vitézek küzdelmei világra szólóak voltak, ám mivel a szőrharcsa halhatatlanná vált, a küzdelem sosem ért véget. Botond Gusztiról mesélt, aki mesebeli csillogó vértű lovagként vívta dicső harcait a szőrharcsával, amely megrágta még a csolnakot is. Guszti ugyanígy, hasonlatosan a történeteket kiszínezve, Botondról a rettenthetetlen szőrharcsaölőröl mesélt a gyerekeinek. Nem csuda hát, ha a gyerekek félő tisztelettel, s rajongással tekintettek mindkét családfőre. A szőrharcsa képzeletükben hatalmas hétfejű vicsorgó nyolckarú vízi szörnnyé nőtt, amely könnyedén harap ketté egy acél csónakot, vagy ránt a mélybe akár egy kisebb hajót is. A gyermekek aztán tovább szőtték a mese fonalát, s egy idő után egy könyv is megtelhetett volna a két lovag, s a szőrharcsa kalandos történeteivel, az óvónők, s a tanítónők nem kis elképedésére, szörnyülködésük közepette a gyerekek bizony cifra történetekkel szórakoztatták az óvodában és a kis iskolában társaikat. Hamarosan a település gyermekeinek jó része ismerte a szőrharcsa történetek legizgalmasabb történeteit, s a mesék, szájról-szájra terjedtek szakadatlan. Az anyukák lesütött szemmel hozták el csemetéiket délutánonként az óvodából, iskolából, s gyakorta szemükre vetették a két jómadárnak, hogy nem kellene a gyerekek fejét tömni ezekkel a badarságokkal. A két jó barát ilyenkor többnyire egy legyintéssel elintézte a dolgot, ígértek fűt-fát, hogy nem szédítik tovább az apró népet, de azért odasuttogták a gyerekeknek, ha az anyjuk nem figyelt, hogy : "- Szőrharcsa igen is létezik!"

A sok együtt töltött idő összekovácsolt mindenkit. A megbeszélt horgászatokra mindig időben indultak. Soha, senki egy percet sem késett a találkozókról.  Egy este azonban Gusztit hiába várta Botond a megbeszélt időpontban. Guszti nem jött. Hírt sem hallatott magáról. Mint később kiderült, rosszul lett, a mentő vitte el, kórházba került. Ott kezdődtek a bajok. Ki sem jött többé a kórházból. A vizsgálatok nem ígértek semmi biztatót, az orvosok széttárt kézzel csóválták fejüket, s alig négy hónap után Guszti egy hangos sóhajjal átköltözött az örök horgászatok birodalmába. Mélyen megrendített mindenkit a tragédia. A fájdalmas temetés utáni hónapokban a családok is eltávolodtak egymástól, a sokasodó napi teendők, elvették az időt. Ritkultak, majd egy idő után meg is szűntek a találkozások.

Az idő lassan megette vas fogaskerekei közt a lazuló kötelék feslett csomóit. Botond majd öt évig a víz felé sem nézett. Fájó emlékek, melyek túl frissek és sajgók voltak a számára. Szabadidejében inkább íjászkodni kezdett. Szárazföldi, magányos elfoglaltság. Kerülte a horgászokat, a horgászboltokat, s az interneten is azonnal továbblapozott, ha horgászatról, halakról szóló cikk, bejegyzés került elé. Íjászkodni a közeli erdő egy kis tisztására járt. Kerülte a folyót. Élte tovább a mindennapjait, s nem járt össze a család sem senkivel eztán, belegabalyodtak a szürke hétköznapok posványos labirintusába, noha mindezek ellenére mindenki tudta, hogy nincs ez jól, mindenki érezte valami hiányzik, valami fáj.

Egy nap épp íjászkodni készült Botond. Egy kellemes júniusi reggel volt, madárdalos reggel. Botond tett-vett az udvaron, pakolászott, tegezt tömött vesszőkkel, az íj húrját ellenőrizte, mikor valaki hangosan megverte a kert vaskapuját. "- Vajon ki kereshet ilyenkor? Szombat lévén a postás nem lehet. Akkor ki?" - futottak át a gondolatok a fejében. Kíváncsian nyitotta ki a rozsdás kilincsű nehéz lemezkaput. Az nyikorogva tárult ki előtte. A kapu előtt egy alig 12 éves fiúcska ácsorgott, rövidnadrágban, pólóban, rossz cipőben egyik lábáról a másikra állva. A fiú hátán kopott horgász botzsák, kezében poros szerelékes láda, s egy vödör, kisszékkel. Ismerős volt az arca, a tekintete, a botzsák, a szék, a láda... Botond elámult, ám nem sokáig gondolkodhatott, mert a fiúcska érces, ámde tiszteletteljes, határozott hangon  megszólalt:

"- Tiszteletem Botond bácsi! Ugye emlékszik még rám? Kende vagyok, a Gusztáv legkisebb fia! Régen láthatott az igaz! - hadarta gyorsan, mire Botond a szavába vágott:

"- Emlékszem há'! Mi kéne öcskös? He? Mit vered itt a kaput? A török nem dörömbölt ily hangosan az egri vár kapuján Dobó Istvánt keresve! Még egyszer kérdem, mi kéne? He? - kérdezte szúrós tekintettel, szinte flegmán odavetve az utolsó szót, hátha elijeszti ezzel a legényt, aki talán haza is fut ijedtében. Botondnak könnyebb lett volna, ha a legényt elijeszti. De a legény makacsul állt a kapu előtt, megvetette a sarkait a földben, kezét a nyitott kapura téve, hogy az be ne csukódhasson előtte szikrázó szemekkel, hátraszegett fejjel az ajkába harapott. Talán vér is serkent ajkaiból, a nyelvével érezte a sós ízt. Lassan, csendesebbre fonva a szót halkan, de határozottan megszólalt:

"- Botond bácsi! Arra kérem, vigyen el engem pecázni, tanítson meg a fogásokra, mert apámtól ezt már rég nem kérhetem, s jómagam későn jöttem rá, hogy érdekel a horgászat, apu meg hát, emlékszik ugye.."- s nem folytatta tovább, mert meghatottságtól remegni kezdett a hangja, elsírni meg nem merte magát, hisz kemény büszke kamaszként nem engedhette meg magának ezt a luxust. Mégis mit gondolnának róla a haverok?

Botond szinte nem is gondolkodott. Feltörtek benne az emlékek. Fájón belehasított a barátja, az együtt töltött vidám emlékek hiánya, majd a fajdalom hirtelen elmúlt, s megnyugvással telt izgatottság vett rajta erőt. Mindeközben előbb elveresedett az arca, szeme nagyra tágult, sajgón dobbant egy nagyot a szíve, melyet hirtelen a torkában érzett, majd szelídség futott át az arcán, megcsillant a szeme, s barátságosabb hangon megszólította Kendét:

"- Régóta vártam rád! Gyere beljebb. Indulunk, hogyne, várj kicsit, leveszem a padlásról a felszerelést, megvan még minden, kissé poros talán, de megvan. Összepakolok hamar, s egy szemvillanás, indulhatunk is. Talán még szőrharcsával is találkozunk!"  - próbálta viccel palástolni azt, hogy egy könnycsepp gurult végig az arcán a szeme sarkából, a padlásra való létramászás alatt.
Kende elmosolyodott, majd kissé halkabban megszólította Botondot: "- Édesanyám is izent, kéri, az este jöjjenek át egy pohár borra, hisz rég beszélgettek már!" 
Botond nem szólt, csak biccentett egyet a fejével, mint aki tudomásul vette a meghívást, s el is fogadta azt. 

Néhány pillanat múlva egymás mellett baktatva, megpakolva a közeli folyóra tartottak a poros földúton. Botond gondolatait ellepték az egykori barátjával átélt vidám évek emlékei. A mellette lépkedő fiút nézte. "- Mintha Gusztit látnám. Csak vízbe ne suppanjon ez is mint az apja. Jobb lesz, ha ügyelek reá is! Úgy tűnik, ez az én nagy feladatom..."- gondolta. Elmosolyodott, miközben őszülő fürtjeibe játékosan belekapaszkodott a júniusi szellő....

Kelt: 2020. év Fergeteg havának 26.-ik napján