Úgy itt hagyott a nyár

Villámgyors fecskeszárnyakon, cikázva rögvest, észrevétlen itt hagyott. A minap még forrón ölelve csókkal édesgetett, s ma már esőtől fázva didergek döbbenten, s nézem, ahogy karikákat rajzolnak a cseppek az út menti pocsolyába. Ez bizony engem itt felejtett. Elárvulva keresem a nyomát, ugyan mikor, s merre mehetett. Mikor döntött úgy, hogy magára köpenyt kanyarít, vándorbotot markol, s öles léptekkel elindul? Szólt ő, a maga nyelvén. Mikor érettre töppesztette a gyümölcsöket, mielőtt útjára indította a gólyákat, mikor gyülekezőt fújt a fecskéknek, akkor szólt ő előre. Én nem hittem neki akkor.....

Itt hagyott. S mögötte frissek még az emlékek, élesek az élmények. Megannyi kedvessége mosolyt varázsol gondolataimba, s jó érzéssel nagyon sok minden az eszembe jut. Felsorolni, majdhogynem lehetetlen feladat, s mégis megkísérlek kicsit visszaadni abból, mellyel engem jutalmazott.

Mennyi izgalom, mennyi minden történt, képekben festeni,fényképpel mutatni, szavakkal leírni oly kevés, s méltatlan is tán, mégis megkísérlem összerakni, mik voltak a pillanatok, mellyel csokorba fonta gondolataim, s átadta azt nekem, mielőtt itt hagyott. Úgy itt hagyott....

Ezüstösen csillogó halak játszanak a folyók rohanó víztömegében, s felpillantanak a világra, kezdik érezni, hogy hamarabb száll nyakukba az est. Itt is, ott is loccsan a víz, pocsol a hal, pajkos balinok űzik a küszt, paducok vigyorognak ki a vízből, márnák rajzolnak hátuszonyukkal rövid sávokat a vízfelszínre. Jégmadarak suhannak éppen a víz felett, féltem őket, nem veszélytelen.

Gyermekharcsák cibálják a horgot, egymás elől elorozva egy-két húsosnak tűnő falatot, vigyorogva csobbannak újra a vízben. Míg a nagyapjuk vízig húzza a botspiccet, gondolataimból kilépve gyorsan megkapaszkodom a nyélbe, gyökerek közé tör, s onnan mutat fityiszt nagy örömében.

Rab vagyok. A színek rabja. Láthatatlan láncon fogságában tart a természet. S nem ellenkezem, édes a rabság, nem töri a bilincs a csuklóm. Él a világ, s én vele élek odakint, látom és érzem a lüktetést, s értelmet nyer a mottóm:

"Folyón,tavon kis patakon,

Játszik az éji nyugalom.

Zsombék tövén halkul a szél,

A szürke gém is ha hazatér,

Fák közül az éji árnyék

Hangtalanul eloson, 

Szigetköz mint nyíló virág

Velem virrasztott a világ!"

Varázslat minden hajnal, s csoda az alkony, nyüzsög az élet, mégis megcsendesül. Minden pillanat hozza a történést, mégis pihentet, s olyan jó elnyújtózni a Duna parti fűben, nézni a kigyúló csillagokat, a hold nagy sárga vigyorgó ábrázatát.

Változik a világ, változnak a színek, minden nappal egyre másabbak az árnyak, lassanként színesedik minden, tarkabarka foltos ruhát vesz az erdő, mielőtt végleg ledobja. Él az erdő, él a folyó, hangos a mező, s magamba szívom nagy lélegzettel a nyár minden ízét zamatát.

Ímhol itt van még a nyárnak íze, illata, kis részét elzártam télire, s lehunyt szemmel ízlelem az édes gyümölcsét, melyet kint leltem a vízpartokon, erőkön, hol vadon termett minden csemege. Ajándék minden falat, életet, s erőt ad annak, ki lehajol az elé szórt csemegéért.

Az alkony ködpaplant húz a vízfelszínre, a mezőkre, s az erdőszélre. Nehéz a csend, s vízpárát simogat nadrágomra a fű is. Utamon üres gólyafészkek tekintenek rám árván, s megürültek a távvezetékek is, melyeken ezerszám ültek sorban a fecskék. A lemenő napot szarvasok köszöntik, öblös hanggal bőgnek a ködbe, s a hajnal ökörnyállal fonja a csalitot. Észrevétlen tette vállamra kérges vén kezét az ősz...

Kelt: 2019. Földanya havának 8.-ik napján

Kánikulai harcok folyókon, patakokon

Elfogyott a szél. Hanyagul magamra csaptam az oldaltáskát, s beletapostam a rekkenő délutánba. Vastag csíkokat rajzoltak az arcomon leszaladó izzadtságcseppek. A tikkadt délutánban mozdulatlanra ítéltetett az erdő, a mező, s a víz színén sem mutatta magát csak néhány vízipók. Egy-egy szitakötő tébolyodott táncba kezdett a part széli sás sűrűje felett, s ahogy elnéztem ez volt minden ami életjelet mutatott. 

A városban, valamint annak közvetlen közelében a felkapott pergető helyeken esetenként több horgászt véltem felfedezni, mint halat a vízben, amit majd másfél órás ottlétem során kifésültek a vízből. Hogy is mondják divatosan? =Street Fishing=. Magyarul ciki mondani hogy utcai horgászat? Vagy az angolok hogy felvágjanak magyarul mondják egymásnak hogy =Városi peca mister= :)

Mennyi papagáj.....

A műcsalis táska pántja alatt vastag izzadtságsáv sötétlik a pólómon. Fejem kopaszát a böglyök próbálják becserkészni. A sapka megint a kocsiban maradt. Vissza nem megyek érte. Csapkodok. Ha valaki látna messziről, bizonyos lehetne abban, az esetlen mozdulatok nyomán, hogy ez a fickó a Síkvölgyi Vigyorgóból szökhetett meg, látszólag értelmetlen csapkodása a feje körül ezt vélné véleményezni. Végre sikerül lecsapni a bosszantó dögöt. Még mozog. Be is dobom a lábam előtt a zavaros színű vízbe. A sodrás lassan viszi a még megmoccanó rovart a sás mentén lefelé. Felnyúl érte egy testes domolykó, s elragadja az imént még harcias csintalan legyet. 

Egy pillanat sem telik el, csobban a kis wobbler, s szeli a vizet. Eredménytelenül. A nagy domolykó ritkán mutatja magát kétszer ilyen látványosan.S zsákmányával a második búvóhelyére szalad rögvest. S így teszek magam is. Lejjebb vagy 15 méterre halkan ploccsan a kis wobbler. Villámcsapásként vállamig ér az ütés, de nincs idő, mert már dolgozik is a kis bot a harcias vad telény izmai próbálgatása alatt. Vaskos teste egy pillanatig pózt áll egy fotóra, majd kicsattanó erőben távozik. Talán a harmadik búvóhelye felé. A sikeres domivadászok tudják, hogy viselkedik a domolykó. Tudják, hogy él, mit szeret, hol búvik, s ismerik a természetét. Ugyanez van minden halfajnál. Mind más. Mind máshogy él, máshogy viselkedik. A sikeres pergetőhorgász az, aki megismeri a halfajokat, magáévá teszi átérzi a ragadozóhalak életvitelét. A horgászat így bizonyos hogy több sikerrel kecsegtet, de ezt kár is ragozni.....

Ezen gondolatok mentén gyalogolok tovább. Hol rekkenő hőségtől aszott folyóparti mezőkön lépkedek, s lépéseim nyomán szanaszét ugráló szöcskék menekülnek, hol hűvösnek hitt erdősávban küzdök a part menti szederindákkal, kik bőrömbe kapaszkodnak vért serkentve hosszú csíkokat karcolva karomba, s fedetlen lábszáramba. Hejj, jobb lett volna a hosszú nadrág, még ha a melegben rám is tapadt volna....

S repül a wobbler, csobban a vízben, szeli a a part mentét, majd hajlik a bot, felsír az orsó, életre kel a víz. Komoly harcos veszedelmes őnök küzdenek velem. Hihetetlen, a part szélén fárad már a hármasforma balin, s mellé úszik nagy fröccsenéssel társa, nagyot csapva, beterítve engem vízcseppekkel, míg lenyúlok a wobbler végén felragadt társáért. Még hogy nincs csapatszellem...Mindjárt engedem a barátod, ne félj..

Folyó mentén egy kisebb áteresz. Vízre hajló part menti susnyás, alatta gyorsabban folyik a kis patak, két oldala lassú visszaforgó. Alig pár négyzetméternyi szabad terület. Mégis repül wobbler. Persze hogy mire indítanám, rajta a csuka. Fogai maradandó nyomokat hagynak a wobbler lágy alsótestén...

Kissé lejjebb küzdök a patak menti aljnövényzettel. Ember nem jár erre. Legalább nincs agyonfésülve a víz, mint a városi szakaszokon. Meglendítem a kis bohóchalra hajazó wobblert. A szemben vízre boruló fűz árnyékot vet a vízre .Mire a wobbler elérné az árnyék és fény határát, villámgyorsan kitör a zsombék alól egy csuka, s veszett fejrázással próbál szabadulni egy pillanat múlva a wobbler éles horgaitól. Én segítek neki kint a parton, miközben riadt szemekkel elmélkedik a további sorsán. Fotó után mehet amerre lát....

Hajnalban is csapzott fülledt az idő. Derengő fényben álmosan csendes a város. A munkába igyekvők sem indultak még el otthonukból, alig néhány ablakból szökik csak ki a frissen főtt kávé illata....

Apró harcosok támadják a kis horgokat a piciny wobblereken. A hajnali szellő óvatosan megborzolja a vízparti fák lombkoronájának tetejét. Van aki korán kel.....

Csúcsforgalom. Nyár. Kánikulai csaták....

Kelt: 2019. év Újkenyér havának 1. napján

Elúszott lehetőség

Halkan plottyan a víz felszínére. Tétova mocorgást követve hamar talpra áll, s megkezdi útját a sodrással, mely lágyan körbeöleli. Olykor antennájára kíváncsi szitakötő ül kis időre pihenni. Alatta a mélység. A zsinór hosszan tartja kezében az aprócska horgot, mely a több mint három méteres mélységben az aljzaton pattog húsos csontkukacok alkotta csokrával. a csalicsokor lassan az aljzatot alig érintve halad a sodrással..

Azt a néhány méteres szakaszt többször is megteszi. Eközben szúnyogbandák járják kárörvendő vigyorgó táncukat alig a víz felett. Feketlik csapatuk, ismerős s idegesítő zümmögésük egyre közelebbről hallik, ahogy célpontjukba kerülök, s közelednek. Örömüket a közéjük vágódó fecskevadászok rontják el. Rendet vágnak köztük, mint egykor a Messerschmitt-bf-109-es vadászok. Szeretem a fecskéket. Hozzátartoznak gyermekkorom élményeihez. Velem voltak minden nyáron, mikor a nagyszüleimnél nyaraltam, s a szobám ablakában is fészkeltek egykor...

Az úszó rendületlenül vizslatja a számára kijelölt folyószakaszt. Olykor meglassul. Olykor csak megtorpan egy pillanatra, alig félcentire megmerül, eltűnik a vízszint alatt, vagy éppen a fizika törvényeire fittyet hányva keresztbe indul a sodrással.

A bevágás sosem késik. Csodás fárasztások kezdődnek, s igazi őshonos egészséges erőtől kicsattanó folyami halacskák kerülnek szárazra. Karikák, dévérek, bagolykeszegek, paducok...

Egy hét időintervallumában a halak megmutatták, nem.mindig a horgász győz. Az első alkalom, mely felrázott a rezignált, gyakorlatiassá vált tespedtségből emlékezetes maradt. A csalit elkapva rendkívüli erővel és gyorsasággal indult a folyón lefelé a megragadott horoggal. Utána kísérni a parton esélytelen volt. A matcbotot és az orsót a határokig megdolgoztattam. Az orsó szinte füstölt. A felkapókart kinyitva a zsinórt kézzel próbáltam adagolni, feszíteni, rátartani. A zsinór mélyen belevágott tenyerem húsába. Már 60 méter elment a zsinórból, a dob kezdett soványodni. S nem állt meg a hal. Fogtam már ezzel a felszereléssel 3,5-ös márnát, 6-os pontyot, hasonló amúrt... de ez.... túltett mindegyik erején. Kétségeim támadtak, nem-e hód esetleg a tettes. 80 méter. Mintha egy folyamatosan haladó kerékpárost próbálnék megállítani horgászbottal. A zsinór alól látszani kezd a dob. Közel a 100 méterhez. Nem áll meg a hal. Egy pillanatra megfeszül minden, .... csett.

A küzdelem véget ér. Másfél óra múlva megismétlődik a.mutatvány. na ez Csaknem hód már.... Ha az előző egyáltalán az volt. Az újraszerelt matchbot teszi a dolgát. A hal húz. Nagyon. 10 méter, erős, rúg is. 20 méter, ott van egy kagylópad, remélem elkerüli. Elkerüli. Megy lefele. Atyaég micsoda tolóhullámok! A kacsák is riadtan szállnak fel. Ők látják. Én egyre kevéssé. 40 méter. Ráfeszítek. A folyó közepén megállítom. Ugye nem? De. A szembelevő part vízre boruló nádfala felé veszi az irányt. Ellenállhatatlanul akadóba tör. Minden odaszakad....

Két hatalmas gyomros másfél órán belül. Meggyötört arccal vert sereg módjára vánszorgok haza fél szatyor keszeggel. Kullogva olcsó vigasz....

Következő nap erős felszereléssel próbát teszek. Ugyanott. A folyó sohasem ugyanaz mint előző nap. Sosem. Nem sikerül nagy halat akasztani. A motorcsónakok esztelen száguldása ezen a pici folyón (Lajta), minden reményemet elveszik, a közben az etetésre beálló szép keszegek alkotta rajt szétugrasztják. én fizetek azért hogy itt horgászhassak. Nyugodtan. Az etetőanyag sincs ingyen. S a befektetett idő is megfizethetetlen. S hiába lassít, s kerül ki 4 csónakból három, ha jön egy barom 40-el, s nem állítja meg semmi és senki. Egy darabig még nem, míg tart a fogyó türelem...

Felmérgesedve a horgászatra szánt időm maradék másfél óráját egy felsőbb szakaszon képzelem el, ahol nincs csónakázási (száguldozási lehetőség). A maradék etetőanyag gombócai becsapódásának ismerős hangja megnyugtat kissé.

A keszegek elemükben vannak. A lebukó nap idején minden úsztatáson halat fogok. Tenyeres karikák, szilvák. Élvezni kezdem a pecát. Alsó dobás, vízen az úszó. Fél métert se úszik a sodrással, kapás. Hal a kézben. Horogszabadítás, hal elengedés. Élvezem ezt a ritmust.

Nem sokáig tart. Megtöri a rablás. Csak a szétugró keszegek jelzik, valaki dolgozik odalent az etetés közelében. Sebaj. A halak az etetés alá jó 20 méterre menekülnek. Az úszót ott meri elkapni némelyikük.

Kapás. Szépen küzd. Mire magam elé kerül, meg is látom a 20 centi körüli kárászt. Ebben a pillanatban valami kivágódik a zsombék alól. Egy hatalmas csuka veti rá magát a horgomon vergődő kárászra. A víz színén az egész test. Keresztbe kapja el. Nagy a csuka, 70 centi körül van. Mekkora száj, milyen csodás zöldes árnyalatú színek. Sétáltatom a matchbottal. Komikus jelenet. Szólongatom a bestét. Hallja, hisz félig a víz színe fölött van! "-Géza, ha nem engeded el, tarkón ragadlak!". Vagy 2 perce megy a mutatvány. Vigyorog. Bizonyos, hogy vigyorog. látom a szemein,mint tengeralattjáró, mely felszínre kényszerül, teste felső hányada a víz felett van. Jól megnéz magának. Tuti hogy röhög rajtam. Ő tudja mi lesz a vége a parádénak. Én még csak sejtem. Három lehetőség villan be.

1. Elengedi

2. Szájzárat kap, s akkor megfogom

3. Lenyeli menet közben a halat, s a 16-os mono előkém mint ökörnyál a szélben elszakad.

Ez utóbbi következik be, mikor elkezdi beforgatni szájába a kárászomat, amely fogja a horgomat, s a horog végén ott kapaszkodom a matchbotba. Az események hatása alatt állok ott, mint egy rakás szerencsétlenség.

Micsoda bestia. Újrakötök, s keszegezésbe temetkezem. A történetet követően a krokinak még volt kedve közé rabolni az etetésre érkező keszegnép közé. Ez aljas szemtelenség.

Na majd másnap. A következő nap reményekkel teljes vágyakozását hideg zuhany töri milliárd szilánkra. Kiérek, s a horgászhely foglalt. Egy fura alak ül ott. Kólásüvegforma teste ahogy tesped a széken, laza szerkezetű hája rálöttyen a combjára. Tojásdad alakú fejének eleje groteszk arcban gyalázza az evolúciót. Nyaka nemigen van, ha van is, azt az iszonyatosan zsíros toka elrejti. Hosszú orra alatt lefittyenő száj, izzadó ormányán vaskos okuláré. Köszönök. Valamit odaszisszen, rám se néz. Nem is értem. Cinikus tekintet, megértem, hogy haragszik a világra...Mellette mocskos diszperzites vödörben egy kilógó halfarok. Még rándul egyet-egyet az ideg, holtában. Jókora csukafarok. A csukám.... az előző napi csukám. Hát Géza bevégezte. Gyalázatos módon. Elszomorít egy nemes ellenfél ilyen jellegű megalázása.

"-Hazaviszed?"- kérdezem dühtől elfojtott hangon. Fel sem ismerem önnön hangomat.

"-Mé'? Me' nem lehet? Beírtam b+!"- böfögi vissza a "lény" olyan ábrázattal, hogy nem tudom kikacagjam a nyomorultat, vagy orrba gyűrjem. Valószínű ez utóbbi lenne a legkézenfekvőbb, ám van neki elég baja, ha már a teremtő így elcsúfította torz, gnóm mivoltát kívül, s ahogy látom belül is.

Jobbnak láttam elmenni onnan, elbánt vele a sors amúgy is.

A csuka. Több tiszteletet érdemelt volna. Nemes ellenfelem volt az előző nap. Keserű dolgok ezek...

Egy hét. 3 pofon. Megrendítő. Észhez térítő. A halak is győzhetnek. S nem szabad lebecsülni, tisztelni kell az ellenfelet! Lefilézett dévérből készült szalonnás-gombás sülttel vigasztalom magam, s elismerő büszkeséggel gondolok a Lajtára, amely annyi meglepetésben részesített az évek során, hogy könyvekre való történetcsokrot is írhatnék, de jó részük megmarad nekem, s egy kis szelete az, mely néha kikívánkozik, s elérhetővé válik....

Kelt: 2019. Áldás havának 7.-ik napján