A Balaton zamata

Ismerősnek tűnik az illat. Jobban mondva a zamat, amit a szél hoz a kis ház erkélyére. Alig 50 méter csak a part. A nád susogása idehallik. Reményteljes vágyakozással vagyok mindig, mielőtt először megpillantom a víztükröt, mikor mélyet szippantok a parton a jellegzetes víz felől érkező szellő egy darabkájába. Lágy hullámok ringatják a part menti nádast, aláfestik a képet, mely elém tárul. A keleti part. A Balaton legszélesebb része tárul a szemem elé, szembe velem a Tihanyi-félsziget, jobbra Almádi, Csopak, s bal felől Siófok. Előttem a csillogó.

Színek,remények

A hullámzásban ettek a legjobban a halak

Ezüstös

Valahogy így képzelem el ahogy letekint....

Szitálóban...

Mint megannyi arc

Káprázat

Csillámok

Elkápráztat. Megszoktam Szigetköz folyóit, a szövevényes ágrendszereket, ereket, ártéri erdőket, zúgókat, zárásokat, ruganyokat, a csalitost. Ez itt más. Mennyire más. Jó az Isten, hogy megadja azt, hogy minden évben legalább egyszer eltöltsek itt néhány napot, s azt részben horgászattal tölthessem. Lenyűgöz a látvány. A fénykép nem adja vissza, csak eszembe juttatja a pillanatot amikor a fotó készült.

Nem tudok betelni a Balaton sokszínűségével. Minden pillanatban változik a színe, a hullámok hol kisebbek, ezüstösen csillogóak, hol pediglen haragos zöldes tajtékzóak, olykor pedig a feszített víztükröt csak a halak pocsolása töri össze. S a part mente is élettel teli, vadkacsák, hódák, szürke gém, küszvágó csér, fecskeraj, sirálypár, hattyúcsapat, dolmányos varjú pásztázza a nádast és környékét. A vízben mocsári teknősök, békák, vízisiklók kajtatnak élelem után kutakodva...

Torony! Torony! Itt HATTYÚ-1-es, Almádi irányába terep felett 60 centire, folytatjuk terv szerint..

Esténként alig vártam hogy elaludjak, hogy újra pirkadjon, hogy újra ott lehessek amikor ébred a tó, s hajnalban már az alkonyatról ábrándoztam kint a parton. 

Él a Balaton! S csak telnek a percek, mire agyam befogadja az élet mindösszes jelét, jelenlétét. Lassan elfoglalom helyem a stégen, etetőanyagot keverek, botot szerelek. Furán néznek ki, vagy csak nekem szokatlan a folyami pecák után a tavi szerelés. No majd meglátjuk, működik-e.

Ütemesen csobbannak az evezőlapátok. Az erősödő hullámzásban táncol az alumínium ladik. Hasítja a vizet. Elszoktam attól, hogy sodrás nélküli vízben húzzam az evezőt. Csak a szél az ellenfél. Vigyázok, a hullámok ne kapjanak oldalba, vicces lenne hogy az első alkalommal a vízbe suppannék. A célterület felett felvillan a képzeletbeli vörös lámpa, s mint a géppuska sorozat nyomán, apró körgyűrűket firkál egy kisebb vödörnyi áztatott kukorica etetés gyanánt.

Húzd!

Ne olyan locsogással!

Nézz hátra, mert a stégnek mész!

Hangos csobbanással érnek a célterületre a bevetett szerelékek. Az egyik könnyebb kis feeder otthonról hozott trágyagilisztával csalizva csábítja a keszegnépet, míg az erős bojlis bot csalitüskével ízesített oldódó pop-up golyócskával próbálja a pontyokat megszólítani. A remény nem hiába érkezett a Balaton partra....

Igazi élményhorgászatok alakultak ki a pár nap lent tartózkodás alatt. A reggeli és az esti rendszeres etetés helyreszoktatta a halakat, s azok nem voltak restek, kapás-kapás hátán alakult ki. Az alkony behozta a komolyabb pontyokat is, s voltak keményebb legények is köztük, melyek kagylópadon, vagy a nádasba törve szabadultak az előkétől, s a horogtól. Persze ez nem mindenkinek sikerült...

Szíííííp....

Ezek se kutyák....

A nappali órák a családdal, sütögetéssel, bográcsozással telt. S a magyar gasztronómia megmutatta azt, hogy bizony helye van a világ elitjében.

Szalonnasütés

Vargányás birkapörkölt

Friss balatoni keszeg paprikás lisztben tárcsán...

A csúcs a vargányás muflonpörkölt volt!!!

Az öregedő délután, a megnyúló árnyékok a horgászat kezdetét jelezte, s hamarosan hajlottak a botok, nyöszörögtek az orsók, s vízbe került a merítőszák is.

Gyere koma

Nem lesz túl nagy

Benne van

Az öröm annál nagyobb!

Nálunk mindenki ért a pecához...

Látott hal.Volt olyan este, hogy vérfürdőt rendeztek az etetésen. Folyamatosan támadták a csalit, bármi is volt az. Tilalom van, visszament mind.....

Alakul a méret

Első napi konyhára szánt zsákmány...

Csodaszép pontyok, szépséges karikák, "papírdévérek", testes bodorkák, ezüstös gardák színesítették a napokat. Bizony ilyen pontybőséggel még nem találkoztunk a Balatonon. Úgy, hogy nem bojlizunk, s valószínűleg nem is fogunk. Ott ez elhanyagolható eredmény lenne, ám sima klasszikus fenekezőhorgászaton a majd félszáz ponty megfogása néhány horgászat alatt, na az azért nem csekélység. A négykiló körüli pontyokból néhány ugyan a konyhára került, ám a kisebbek, amelyek bőven méretesek voltak, esélyt kaptak a növekedésre. Ez így a jó.

Csupa egészséges szép halak. Szép pontyokat a Balatoni túrát megelőzően is fogtam nálunk a Mosonin. Az élmény nem volt ugyanaz.... Kissé keserédesre sikeredett. Hogy miért is?

Kár hogy ő is a friss telepítéssel került ide. Vissza a feladónak....

48-50 cm-s "folyami" pontyok a Mosoniból. Felpumpált zsíros telepített halak... 

Ha több mázsa pontyot beletelepítenek a folyókba, s eltelik egy hét, attól azok a pontyok nem válnak folyamivá. Nem lesz folyami ponty. Sokan tévedésben vannak ebben a tekintetben,hőzöngő melldöngetésük szánalmas tévút csupán. Nem, ezek nem folyami pontyok. Ha a házisertést egy hétig kint makkoltatom a tölgyesbe, az még attól nem lesz vaddisznó. Én sem leszek eszkimó ha Lappföldön egy hetet igluban vacogok... A képlet egyszerű! Hát ezért. Térjünk vissza a Balatonhoz...

Nyugalom

Esteledik

S összegzésképp mit is írhatnék még? A fent leírtak, a képek önmagukért beszélnek. Talán csak annyit még, hogy számolom a napokat, mikorra újra beleszippanthatok először abba az összetéveszthetetlen illatba, amelyet felém hoz a Tihany felől a balatoni szél.....

Kelt: 2019.év Ígéret havának 11.-ik napján

M ű v é s z s a r o k

Messziről hallatszott csak az éles vonatfütty. Távolodott. Nem is oly rég az öregedő délutánt villával megette vacsorára az este, viszont az óváros kövezett szűkös utcáin még sűrűn kopogtak a léptek. Egy majd két évszázados felújításra váró épület, mely szorosan illeszkedett a kis utcácska robusztusabb egymáshoz épült kétszintes házai közé, az nyelte el mohón az arra tévedőket.  Alacsonyra szabott kopott festékű fakapu boltozata alatt lehajtott fejjel léptek be az emberek. Néhány lépcsőfokot lefelé menve jutottak a pincehelyiségbe, melyet gyenge lámpák fénye világított meg hanyagul. Némi zsivajjal vegyített savanyú borszag szökött ki minduntalan a kis utcára, ahányszor megnyílt a nyikorgó, a rozsdált zsanéros korhadt kapuajtó. Halk duruzsolás hangfoszlányai ugrottak ki egy pillanatra a nyíló kapualjból, majd szertefoszlottak az estében.

Lent a félhomályt csak lassan szokta meg a szem, amelyet kissé csípett olykor a feltorlódó kesernyés cigarettafüst. A pulton egy tálcán szalvétával letakart zsíros kenyér szeletek várták sorsukat, hátukon pirospaprikával szórt lilahagyma karikákat cipelve. A mocskos kötényű mogorva pultos mocsártekintetével végigkísérte a kapun belépőket. Egykor birkózóként versenyeket is nyert, ám jó pár éve levitézlett, s egykori sportos múltjára csak a karfiolfüle, valamint markos megtermett tenyere emlékeztetett. Ócska koszos ronggyal ilyenkor alibiből húzott kettőt a vizes borszagú pulton, mintha a takarítás lázában égne, de szinte oda sem figyelt arra mit csinál. A pultot néhány bajszos, borostás lecsúszott alak támasztotta, meredten belebámulva a félig kiürült fröccsös poharakba. Némelyik arra sem vette a fáradtságot, hogy a muslincákat elhessegesse. Elméláztak, milyen jó is a muslincák élete, hiszen borban születnek, s borban is halnak meg. Ezen örök érvényű igazságon néha el is vitáztak, nagyokat bólogatva elégedetten.

Kicsit melegebb volt a dohos boltíves egykori pincehelyiségben, mint odakint, ám csak annyira, hogy a kabát, s kalap lekívánkozzék az emberről, de a pulóver az ne akarjon a fogasra ácsingózni. A terem túl felén a cigarettafüst homályába burkolózott az egyetlen biliárdasztal, amelyen folyamatosan játszott valaki. Posztója itt-ott szakadt, néhol koszos, vagy egyszerűen csak foltos volt, s ez éppen beleillett a hely hangulatába. A golyók gyakori koccanása ismerősnek hatott. Az egyik játékos szinte ráhasalt az asztalra, hosszasan célzott, miközben a gambája sarkában lógó cigarettájáról hanyagul hullott a parázs a posztóra. Társa unott tekintettel nézte a műveletet a billiárd dákóra támaszkodva, néha nagyokat kortyolva a habtalan húgy langyos sörbe. Duruzsoló beszélgetések, itt ott poharak koccanása hallatszott szinte minden asztal felől. Élt az évszázados pince.

A terem bal hátsó, beugró sarka íratlan szabályok szerint a "m ű v é s z s a r o k" nevet viselte. Ide gyűltek esténként a környék "művészei", legalábbis a köznyelv nevezte el azt a néhány törzsvendéget, akiknek szinte bérelt helyük volt ebben a sarokban. Csak ezen az asztalon volt terítő, igaz, nem az ünnepi asztalok hófehér abrosza volt, de terítő, s ide éppen megfelelt fakult sárgás mivolta. Az asztal körül ülő furcsa figurák megérték a pénzüket. Volt ott egy festő, aki soha még egyetlenegy mázolmányát sem tudta eladni, noha egyszer majdnem sikerült rábeszélnie a piacon egy tótot a vételre, de az sokallta az árat, s fricskát mutatva otthagyta a meglepett művész urat, aki eztán soha többé nem vitte ki a portékáját a piactérre. "-Nem értenek ezek a művészethez, nem is a pórnépnek festek ezután!"- hangoztatta. A színes hosszú sálat sosem vette le a nyakából, talán csak nyáron, s méltán nézett ki úgy, mint egy igazi festőművész, noha képeit nagyon még senki sem látta, ő azért képes volt órákat beszélni a tájképeiről, az ecseteiről. Aztán ott volt a szobrász-fazekas, aki folyton azt hangoztatta, hogy egykor a művei majd a város megbecsült műemlékei közé fognak tartozni, becses ékkövei lesznek a helyi múzeumnak, köztereknek, ahol a jövő diáksága minden évben koszorúz majd, s verseket szaval, s ha életében nem is, holtában majd a büszkeségtől szétfeszül a keble. Ám az absztrakt stílusú szobrai, tejesköcsögei nem keltették fel a nagyközönség érdeklődését, holott váltig állította, egyszer majd a New York-i menő galériák is pitizni fognak a kegyeiért. Néhány forintot keresett ugyan a tejesköcsögökön a helyi piacon, de az arra volt csak elég, hogy az esténkénti "gigaolajzó" savanykás fröccseit kifizesse vele, a létfenntartásra ebből már nemigen futotta.

Ott volt az életművész is, ki elhanyagolt pénzes nőkre vadászott egykor, ám régi csábereje az évek nehezedő súlya alatt erőst megkopott, s többnyire csak kétes eredetű történetei emlékeztettek egykori Casanova hírnevére. Történeteit annyiszor elmesélte már, hogy az asztalnál ülők betéve tudták azokat oda és vissza is. Szénfekete hajában több volt már az ősz szál, s arcának barázdái megmélyültek rég, kisportolt válla megereszkedett, a mindennapi borotválkozás sem volt fontos többé, olykor kétnapos borosta is helyet foglalt az állán. Nagy ritkán, ha a lepukkant ivóba letévedt egy ismeretlen nő, a helyi Casanova azonnal előkapta hiányos fogazatú csontfésűjét, beállította a haját, zsebében lapuló arcszeszes üvegének néhány cseppjével megpaskolta kicsit az álla környékét, kigombolva inge felső két gombját szabadon engedte mellszőrzete kunkorát, s az asztaltól felállva bevágva a fülig vigyort, mint a környék Adonis-a bepróbálkozott a nőknél. Ebből gyakran verekedés lett, mikor a hölgy barátja, férje is megjelent a lepukkant helyen, s vitába szállt az egykori selyemfiúval. Néha borult az asztal, tört a szék, s a lebuj válogatott törzsközönsége egymást túlkiabálva licitált a leendő győztesre. A reményét vesztett férfiasságában lila monoklival megcsúfolt helyi életművész, a szeme alatti folt eltűnéséig nem járt le a művészsarokba, s a társulat ilyenkor kénytelen volt napokig nélkülözni a becses jelenlétét. Ám most épp semmi baj nem volt az ábrázatával, így természetesen most itt foglalt helyet ő is az asztal válogatott törzsközönségében.

Aztán ott volt az író. Írt verseket, melyek nem arattak osztatlan sikert, a novellái átmeneti vállveregetést értek el csupán, s elbeszélései, regényei mind az íróasztala mélyén porosodtak, hogy szebb időkben majd azok által valaki, vagy valakik felfedezzék révükön az elfecsérelt tehetségét. Folyton rímeken gondolkodott, kereste az ihletet, múzsái oly gyötrelmesen gyorsan otthagyták olykor, hogy a művész úgy érezte elszállt a tehetsége is, csúfosan meglopták. Ennek kapcsán letaglózta gyakorta a búskomorság, s a bú borban áztatta el napokra a lehetőségét, s mire kijózanodott kissé, jelentéktelenné vált számára a téma, amelyet néhány napja még lázasan papírra akart vetni. 

Így ültek ott ők, a művészsarokban, s részt vettek naponta az elmaradhatatlan cefrekurzuson,  a világ dolgait elemezve néhány kupa savanykás rizling mellett. Halk jazz és blues zene szólt egy ócska lemezjátszóról a háttérben, némelyiknek a dallama is ismerős volt, s az est előrehaladtával olykor dalolásba is átcsapott a diskurzus. Ám most még korán volt az emelkedett hanghoz. Az író a horgászélményeiről szeretett volna mesélni, de a többiek folyton letorkolták, nem érdekelte őket annyira ez a téma. A festőt sem, pedig ott aztán ihletet nyerhetett volna a képeihez, s a szobrász is tudott volna végre valami normális fa alakzatot készíteni, s ehhez a természetből leshette volna el a formákat. Az író sok élménnyel volt tele. Az egyik megyei lapban pályázatot írtak ki novellaírásra. Elhatározta, ír egy szép beszámolót, s beleszövi a horgászélményeit. Beleírja, hogy mennyi minden történt vele a vízpartokon. Gondolataiba süllyedve a kocsma zaja lassan elhalkult, a körülötte levő világ a homályba tűnt, már nem hallotta, nem is értette a körülötte zajló beszédet, a képzelete kint volt már a márciusi vízparton, a megélt történetek összemosódtak a képzelete szüleményeivel....

Látta, ahogy megpattannak a rügyek az ártéri erdők faágain, ahogy zöldelleni kezdenek a füzek, ahogy ibolyamezők lilája rajzol színeket a medvehagyma telepek közé. Micsoda illat járta be az erőket, a friss kikelet medvehagymaillata. S a folyók, azokban a halak....

Csobbant a vízben megannyi  bukfencező, játszó uszonyos. Hajlította a botot, húzta a zsinórt a testes márnák serege, s alig győzte csalival, alig győzte erővel a velük való harcot. 

Maga előtt volt a paduc tekintete, ahogy rémülten próbálgatta kopoltyúit a szárazon, s mosolyt csalt az író százára, ahogy a halacska vidáman elúszott. Most megdobbant a szíve, ahogy a tavasz első harcsájával küzdött, s nem csodálkozott azon sem, hogy néhány menyhal még a kezébe akadt. 

Mindeközben látta a fészekre készülő vadrécéket, látta a szürke gémek nemes röptét, hallotta a sirályok éktelen rikácsolását, s egy alkalommal gólyát is látott keresgélni a szélvizeken. A nádfal előtt telények kapták le az első rovarokat, békák kórusa zendített rá sorban az ismerős dallamokra, élt, pezsgett a kikelet népe mindenütt.

S emlékezett minden egyes halra, melyik, mikor, hogyan került horogvégre, s mennyit kellett vele harcolni, hogy kézbe foghassa. Bizony hosszú iromány lesz ez a pályázatra, a zsűri talán sokallni is fogja, meg sem érti a természetet, az igazi művészt, a bizottság lehet ezt el sem olvassa, hiszen nem ezekre a dolgokra kíváncsiak. Kényes téma manapság a hazaszeretetről, a tisztességről, becsületről, magáról a természetről írni. A természet, a szépen megírt stílus ma már nem jó befektetés a kiadóknak. S eszerint születnek döntések is. Nem baj ha magyartalan, nem baj ha tele van trágársággal, nem baj, sőt még jó is, ha a hagyományokat, az értékeket két lábbal tapossa valaki. Ezt látni a könyvesboltokban, ezt látni a televízióban, a bulvárlapokban. Ez a tuti befutó, ahogy a lovin is súgják a bukmékerek. Elgondolkodott nem egyszer, érdemes-e még írnia, van-e még olvasó, van-e még érdeklődő. Esetleg más elfoglaltság után nézzen? Kitanulja ő is a szobrász szakmát? Váljon selyemfiúvá, keressen egy gazdag magányos nőt, aki majd felkarolja, vagy legyen esetleg festő, esetleg álljon be a helyi színházba ripacsnak, pojácának? Szavalni még tud, bár a manapság előadott művek nagy részétől a hányinger kapta el, s ilyenkor csak azzal nyugtatgatta magát, hogy de jó, hogy a nemzeti nagy irodalmáraink ezt nem élték meg, ezt a kifordult degeneráltságot, amit ma művészet gyanánt tolnak le az emberek torkán. Szerencse, hogy nem láthatták milyen ocsmány módon gyalázzák szép nyelvünket, tapossák sárba hörgő röhögéssel kultúránkat. Igen, a művészet utolsó mohikánjai, írók, költők, festők, szobrászok, tehetséggel, vagy anélkül az ivók mélyére száműzve sírva vigadnak, a sarokba állítva, borba pácolva félrészegen a múlton keseregve. De ő, ő, akit a természet ereje magával ragadott, most majd megírja a magáét. Meg ám, a teringettét! Elég a letompított borgőzös estékből! Véget vet az eddigi melankóliának. Sikere lesz, országos, talán felkapják a többi művét is, talán az irodalom, a természetkedvelők, a horgászok elismerik majd.....

Lassan tisztulni kezdett a kép. Homályosan látni kezdte a pincehelyiséget, s megjöttek a hangok is, hallotta, ahogy beszélnek körülötte, valahol egy öblös hang fel is kacagott....Három vizenyős tekintetű borostás szeszszagú arc nézett vele szembe. Az egyikük megszólalt:

"-Höhöhő! Látom kiütött a borocska cimbora, aludtál egy fertályórát az asztalra borulva. Nyúzott a tekinteted! Jól vagy?"

Az író megdörzsölte a szemét, szótlanul felállt az asztaltól, felegyenesedett, fejét hátraszegte, kopott, koszos ujjú balon kabátját magára kanyarítva csak egy fejbiccentéssel köszönt el a megdöbbent asztaltársaságtól, majd sietősen kilépett a friss márciusi estébe. A közeli templom harangja ekkor ütötte el az este tíz órát. Megszaporázta lépteit, nyakát a kabát gallérja alá húzta, majd eltűnt a sarkon befordulva.

Soha többet nem látták a művészsarokban. 

Kelt: 2019. év Szelek havának 15.-ik napján

Füstös Rozoga - Szigetközi kalandok V.

Lassan gomolygón szállt fel a kékesszürke színben eltűnő kesernyés füst az éppen rügyet bontó ágak között. A sötétben felizzott a cigaretta parazsa, ahogy nagyot slukkolt bele, miközben szikkadt barázdált arcának tekintete rezzenéstelen maradt. Szemei a két botra szegeződtek. Opálosan vizenyős szemeinek szürkéskékbe forduló hidegje mozdulatlan volt. Ha látta volna valaki, megállapította volna róla, hogy alig pislogott. Talán ez a mozdulatlanság sarkallta egykoron kitaláltatni azt a kifejezést, hogy gubbasztva szobrozik.

A kora tavaszi estében hamar elcsendesült körötte a lombtalan erdő. Észrevétlen fonta körbe a szürkület. Mikor alig egy órája kiért a holtág partjára, a nap még narancsvörös arccal köszönt el a délutántól, majd szinte stílszerűen csukafejest ugrott a horizont mögé, oly gyorsan távozott. Látni lehetett még a késő délután elernyedő erejű fényében, ahogy az erdő alja fehérlett a hóvirágtól, s itt-ott az ibolya lilája is feltűnt. Minden tele volt virággal. Vigyázva tekerte a még '90-es években ajándékba kapott, azóta fényében, állapotában erősen megrogyott Csepel biciklijét. Sárvédője rozsdabarnává öregült, s a felirat a vázon alig kivehetővé kopott. Sima férfivázas egyszerű kerékpárját a falu ifjai csak "parasztbike" néven illették, de az öreg erre rá sem hederített. Kopott terepmintás nadrágja szára fakó seszínű bakancsába tűrve egyenletesen mozgott, ahogy a pedált taposta. Sapkája koszos keki szín sildje alól őszes sárga hajfürtjei meg-meglibbentek, ahogy a bringa az egyenetlen talajon próbált egyenesben, de legfőképp életben maradni. Csontos nagy bütykös ujjainak vége belefehéredett az ökörszarv alakú kormány szorításába. Sötétzöld kabátjának kapucnija a hátára simult. Vállán a botzsák, a bicikli csomagtartójára rágumipókozott letört szélű diszperzitesvödör a felszerelésekkel, melyek minden útegyenetlenségnek köszönhetően rázkódtak, zörögtek. S a cigaretta, az elmaradhatatlan, mely szinte a védjegyévé, s "Füstös" becenevének keresztapjává vált, na az a szája szegletében küzdött a menetszéllel, hogy el ne aludjon halovány parazsa. Egyedi látványt nyújtott, amint a falut elhagyva a poros földúton elhagyta a szántót, majd áthajtott a gáton, s egy pillanat alatt eltűnt az ártéri erdő ölelésében, cigarettafüstöt húzva maga után.

Az erdőbe érve attól tartott, hogy valaki meglátja, amint kerékpárja gumija eltapos néhány hóvirágot. Amiket hallani ezzel kapcsolatban, micsoda büntetésre számíthatna, az igazán nyugtalanító volt számára. Egykor a tavasz első hírnökeként megjelent virágokkal köszöntötte feleségét. Pár éve már a temetőbe visz csak neki néha virágot. Másfélét, mezeit. Sajnos még nem nyílnak a mezei virágok. Addig ki se megy a sírhoz. Üres kézzel? Szégyellené...

Megdobban a szíve, mikor kiér a holtághoz, amely lábai előtt oly sok éve fáradhatatlanul nyaldossa a partot, s alig kőhajításra csak lágyan csatlakozik a lassan cammogó főághoz. Az ébredő természet nyújtózkodik, s vannak alakok, kik ilyentájt szorgoskodni kezdenek.

Gólya még nincs a faluban, csak esténként töri meg a csendet a kuvik, na meg a vizet borzolják a récék. Ezen utóbbiak igen elemükben vannak. Néha szürke gémet és kormoránt is látni, ám az estével mind elhúzódnak szemei elől. Hód koptatja fogait a túlparti füzeken. Néha hallani amint jól végzett munkája nyomán nagyot csobban a víz a bedőlő fa nyomán. A tavaszi élet lassan indul Szigetközben. Kerékpárjáról leszállva nagyot szippant a friss folyószagú levegőbe, melyben felfedezni véli a hóvirág illatát is. Szertenéz a parton, s a túloldalt némi változást vesz észre. Néhány víz fölé boruló fűz zöldellni kezdett már, s a nyugvó nap vöröse színt kever az ágakon. Ez már a kikelet!

Gyufát kotor elő kabátja zsebéből, elővesz egy cigarettát is egy régi alumínium tárcából. A gyufaszál hangos sercenéssel kap lángra, amelyet két kezébe fogva szinte ölelőn a szájából kilógó cigarettához emel, meggyújtva azt.  Megsárgult ujjai közt kissé meglapul az otthon töltött nikotinrúd, melynek felizzó végéről lágyan hull alá a szürke hamu. A cigaretta füstje megnyugtatja kissé. Figyel, hallgatózik, jeleket kezd keresni. Meg sem mozdul a víz. Pedig kéne hogy legyen benne valami, mozduljon, ugorjon, karikákat rajzoljon, loccsanjon, pocsoljon... Hajj, de semmi nyom.

Lassan elhelyezkedik a parton. Elvégzi a dokumentációt, amihez vastag SZTK keretes szemüveget is felvesz egy percre, majd az okulárét gyorsan a belső zsebébe süllyeszti. Elégedetten leszúrja a bottartó villáit, felcsalizza viharvert kopott orsókkal szerelt üvegbotjait, s egy perc elteltével laza mozdulattal a holtág harmadában csobban az ólmos szerelék. Ezt követve összecsukható kis székére ülve réveteg tekintettel lesni kezdi a két botvéget. Keze ügyébe teszi a merítőszákot, annak reményében, hogy talán szüksége lehet rá. Aztán vár. Várakozik. Türelemmel, méltóságosan mély türelemmel. Hosszasan, elnyújtott nyugalomban. Szívverése lelassul, lélegzete csendesül. Hogy ne szenderedjen el, némán ismerős dallamokat dúdolgat magában. Magyar nótákat. Egyiket a másik után. Siratósat, pattogósat, vidámat, s pár katonadalt is. Nem mindegyiknek emlékszik a szövegére, de a dallamok megvannak a fejében.

Észrevétlen eltelik egy óra. Ha nézné valaki a túlpartról, azt mondaná, az öreg ott mumifikálódott meg a székén. Ugyanaz a görbedt testtartás jó ideje. Kapucnijával, sapkával a fején messziről egy erdőlakó kobold benyomását kelti. Talán a pókok is hálót szőttek a lába s a szék lába közé. Csak az egymásután meggyújtott cigaretták jelzik, hogy a horgász igenis él. A sötétben hirtelen felizzó, s halványodó parázs jelzi a lélegzetvételt. A csikkeket egy magával hozott kiürült sör dobozába gyűjti. Amely a bal lába mellé állítva helyezkedik el. Mindig ezt szokta. Rutinos mozdulatok, terv szerint elhelyezett tárgyak a keze ügyében.

Mindig is undorral töltötte el azon emberek léte, akik szanaszét szemetelték a vízpartokat. -"Az ilyenek házába beborítanék hetente egy egész kukásautót, hogy átérezzék tettük súlyát. De az ilyenek nem érzik át, tehát nem idegesítem magam ezen. Egyszerűen nyakon, vagy gambán csapom ha meglátom!"- zsörtölődött sokat a fogai közt. Bizony megnézhetné magát az, akin az öreg beváltja ígéretét. Agg korára sem sokan voltak, akik állták a szorítását, ha kezet fogtak vele. Nem szerette az általa csak "döglötthal" kézfogású embereknek nevezett egyéneket, akik csak odanyújtották petyhüdten lógó ernyedt praclijukat. -"Nincs bennük tartás, meg se próbálják... !"-mondotta sokszor.

Ott kuksolt, gubbasztott a hűlő sötétben. S semmi nem történt, azon kívül, hogy csípni kezdte a hideg az ujjai végét. A holdfény épp annyi világot adott, hogy látta a botvég spiccgyűrűit, ha azok megmozdulnak. De mozdulatlan csendbe burkolta az erdő a környéket, vastagon betakart mindent a sötét. Hallotta, ahogy sercegett a cigaretta parazsa, mikor beleszívott. A kékes fanyar füstön keresztül, lehet hogy az erdő lidércei tréfálták meg, mert mintha pöccent volna a jobboldali botjának spicce. Vagy a denevér repült a zsinórnak megint. Áhh, játék az egész.

Mereszteni kezdte a szemét, nagyra nyitotta, meg is dörzsölte mindkettőt, de semmi se történt. Vaklárma. Beleszívott még egyet a cigarettába, hosszan, élvezettel végezve az utolsó slukkot. A füst melegét érezte a légcsövén. Miközben karikákat fújt a füstből, elnyomta a cigarettát a doboz oldalán. Ekkor felzokogott az öreg orsó, zííí...zííí,  a bot spicce pedig a vízig hajolt, s a zsinór egyenest futott a holtág, s az élővíz határa, a sziklákkal szórt mederfenék felé.

Az utolsó pillanatban kapta el a botnyelet, s belekapaszkodva szinte centikkel a sziklák előtt állította meg a halat, amely a nyílt víz felé vette az irányt. Ekkor volt ideje fejlámpát kapcsolni. Sok fényt az se adott, a régi elemek életük alkonyán jártak már, de ha szákolásra kerül sor, némi segítséget talán még adhattak. Néhány kör után a hal fáradni kezdett, s egyre közelebb lehetett csalni a part közelébe. Kitört párszor az akadók felé, ám néhány pillanat múlva remegő kézzel szákba terelte a bő hármas pikkelyes pontyocskát.

Kis ideig gyönyörködött a halban, amely kétségbeesve remegő bajszaival tátogott, majd egy hirtelen ötlettel szákkal együtt a halat a vízbe tette, s a pontyot visszaengedte a vízbe. A hal komótosan, néhány mozdulattal elégedetten úszott el. Szinte vigyorgott távozóban, ahogy azt az öreg látta. Jóleső érzés töltötte el. Az sem érdekelte, hogy kéztörlő rongy híján kezeit alig megvizezve, nyálkásan, vizesen a nadrágjába törölte combtájon. Kis idő múltával ütemesen hazafelé tekert a sötétben, s nem is figyelt a keskeny kitaposott út menti hóvirágokra. A bicikli láncvédője minden tekerésnél kattant, ahogy hozzáért a pedálhoz. Ütemesen, mintha mozdony lett volna. Gőzmozdony, mely füstöt ereget. A füstöt itt a cigaretta szolgáltatta. Ahogy háta megett tudta az erdőt, s az alig kilométerre levő első házakhoz ért volna, szinte maga mellett hallotta, ahogy a falu templomának harangja elütötte az este hét órát. Néhány kutya rávakkantott, mikor a falu széli házak előtt tekert el. Ismerték mind az öreget. Messziről. Dohányszagról. Hamarosan a falu gyengén kivilágított főutcáján haladt el az egyetlen kocsma előtt, ahol kint állt néhány a dohányzási tilalom miatt hidegbe száműzött láncdohányos cigarettával és sörösüveggel kezében, halkan beszélgetve. Az egyikük, egy borzos vöröses hajú, s vörösképű guvadt szemű helyi "muslinca" félhangosan odaszólt a többieknek:

"-Ni má' he! A Füstös Rozoga megint nem fogott semmit, a vén tökéletlen megint üresen teker haza! A hüléje..ajj na!"

Azok elismerően bólogatva vették tudomásul az elhangzottakat, s nagyot kortyoltak az üvegből, majd savanyú arcuk bajuszáról letörölték a sör keserű habját.....

Az öreg félfüllel hallotta a megjegyzést, s hamiskás mosollyal egy szállóigévé vált mondatot motyogott félhangosan, mely a Dallas sorozatból Jockey Ewing révén maradt meg benne:

"-Te csak igyál Samantha, te csak igyál!"

S következő sarkon a biciklivel befordult jobbra, s az ismerős kattogás hamarosan az éj csendjébe veszett....

Kelt: 2019. év Kikelet havának 18.-ik napján