2018. február 28., szerda

A fagy hercegei, orsósiratók és a sznob

Többször megfogalmazódott bennem a gondolat, ha közvéleménykutatást tartanék a horgásztársadalomban, arra a kérdésre, hogy mit csinálnak télen a halak a horgászok 90%-a, ha nem több, azt válaszolná, hogy elvermelnek, alig mozognak, s alig, vagy egyáltalán nem esznek. Hallottam, hogy októberben a domi leáll, aztán majd tavasszal kezd el enni, addig nem is érdemes utánuk kajtatni. Tegyük hát félre a botokat, téli álomra hagy szenderüljenek.... "-Na nemá'!" Mindez tévedés, álhír, kacsa, nem megalapozott, hiányos ismeretekből fakadó tévisme leginkább, amelyet most kétség kívül eloszlatok....

Meg kell mondjam, sokan rossz irányból közelítik meg a dolgot. Elmennek a boltba, vagy valami fővárosi híres-neves horgászkiállításra, s ott kitalálják, hogy ők például domolykót akarnak fogni. El nem tudom mondani, mennyi csalit, botot, orsót, zsinórt...stb. kínálnak nekik erre a mutatványra. S a spori meg is veszi a domolykózó felszerelést, hightech UL botot, spéci pergetőorsót, csúcskategóriás zsinórt, s műcsalik kavalkádját a twistertől a wobblerig, amit rátukmálnak, csak úgy görnyed hazafelé a sok kacattól, mint annak idején a hajlott hátú szebb napokat megélt rőzsehordó asszonyok. Teszi ezt mind abban a hitben, hogy most aztán majd a domik közé csaphat eredménnyel... Vicckategória. Komikum. Valójában tragikomikum.

De útbaigazítást a domolykókhoz nem adnak a boltokban, sem a kiállításokon. Ahhoz ki kell menni a folyópartra. Tavasszal, nyáron, ősszel és télen egyaránt. Útbaigazítást a folyó adja. Ha akarja. Sokszor el kell látogatni az öreg csordogálóhoz, hogy kiadja a titkait. S kiadja, ha kellő tisztelettel, s alázattal vagyunk iránta. Nyitott szemmel járva, figyelve minden apró rezdülésre, érezzük a vizet, s nem csak nézünk, látunk is...

Volt aki a folyócskát anno lepatakozta, "- Patakpeca engem nem érdekel!"..... Hm. Érdekes. Erre csak egy válaszom van: "- Ülj a befagyott telepített tavad partján s keseregj az idő gazsága miatt, amely kitold veled hogy nem tudsz horgászni. Én addig olvasok a folyók írta könyvekből, fogom a halakat, s vigyorgok. Rajtad is. Jó?"

Meg kell ismerkedni a halakkal is. S ha sikerül, akkor sikerül majd a peca! A "patakon" is akár....


A halak ismeretének hiánya okozza, hogy gyakran jön a koppp! Igen három "p"-vel, mint tó jegén az ólom....  kipp-kopp, betli, kopp, most semmi.... hehehe nyenyere, elmehetsz te messzireeeee!...

Többen vették a fáradtságot  és szakosodtak egy-egy halfajra, s nem voltak restek kiismerni a fajok jellemzőit, viselkedésüket, életmódjukat. Legyezők, bojlisok, versenyhorgászok. Közülük néhány megértette. Igaz, némelyikük csodabogárnak tűnik, sokuk sznobnak, arcnak is, ám tudni kell a dolgok mögé látni, sorok közt olvasni. Magát az elvet érdemes tőlük átvenni, eltanulni, s alkalmazni. Nem minden a felszerelés. Tudni kell, mire is akarunk horgászni, az adott szakaszon vajon milyen fajta halak állnak be, s őket mivel tudjuk a leginkább horogra csalni. Gondoljunk csak bele, egy válogatott versenyen, szinte azonos minőségű felszerelésekkel horgásznak a versenyzők. Majdnem homogén pályán. Persze kell szerencse is, de a lényeg, a halak ismerete! "Mit, hol, miért, megmondja most a PIÉRT" (sicc, ez reklám...)

Ez az, ami elengedhetetlen, az élőlények kellő megismerése, amely csiszolja a horgász elméjét, s sarkallja a további fejlődésre. Igen. Itt van például a fejes domolykó. Télen is eszik.  De még mennyire! Bármily hihetetlen azok számára is ez, akik nem így tudták ezt idáig. Idáig!!! Egészen biztos vagyok abban, ha a szövegnek, amelyet itt leírok nem is, a képeknek annál inkább hinni fognak a kétkedők ezután....

-"Ne mondj má' hülyeséget! " -hördülnek fel ezen sokan. Hallom is, s látom a legyintést..... De nézzük csak a tényeket. Nos. A domik a folyókban előszeretettel keresik fel a víz lehűlésével a mélyebb, lassabb részeket, zsombékok, bedőlt fák, környékét, ahol nem árt, ha van egy kis törés is, egy forgó, limány.... A víz felszínén, vízközt ilyenkor vajmi kevés sikerrel keresnénk őket. Nem is igen mutatják magukat. Legfeljebb a koncérok buknak ilyentájt. Persze a koncérok gyűrűzéseire horgászkiállításról hazatérő felbuzdult pergetőhorgászok bőszen dobálják a felszíni csalikat, s elkeseredve konstatálják, hogy nincs hal a vízben, nem eszik. Vagy átverték őket a műcsalikkal. Eszükbe sem jut sokaknak, hogy a meder feneke közelében kéne keresni a fejeseket, mert a karikákat nem a nem létező rovarok után kapkodó domik rajzolják a felszínre, hanem a koncérok csalfa tánca teszi lóvá a pecást...... Esetleg más módszerrel kéne próbálkozni. A legegyszerűbb úszóssal, s nem kell hozzá hightech cucc, űrruha, polár napszemcsi, amely mögött ott az arc, amíg le nem töri róla a mosolyt a februári fagy, s a betli..........

A sznob a cuccaival páváskodik, ám én túl teszek ezen is, én pedig akkora és olyan sznob vagyok, hogy én rég a halakkal teszem ugyanezt... hehe. Letisztult sznob. Sallangmentesen. egy szál úszó, horog, ólom, s egy sima bokorugró bot, s a halak, csak a halak...... Mint anno a Horgász a pácban film főszereplője Blaireau (Blöró) / Louis de Funès, aki értette a vizek nyelvét, s kenterbe vert mindenkit a versenyen...Lám már akkor is 1958-ban.... Persze ez csak film. De van benne valami...


Olyan éhesek, hogy igazán nem válogatnak a felkínált táplálék tekintetében. El kell csípni azt a rövid órácskát, vagy még annál is rövidebb időt, amikor a hideg téli napon hajlandóak enni. Ehhez viszont próbálgatni kell az időszakokat. A nap állása, derült, vagy borult, front, vagy nyugalom, szél, vagy hó..... sok minden befolyásolhatja a táplálkozásuk milyenségét, időszakát. Természetesen nyáron, tavasszal, ősszel sokkal könnyebb megfogni, megtalálni őket. De!
Ilyenkor igazán kihívás. Télen. Ekkor fejlődik a horgász is legjobban, improvizáció, fejtörés, sok-sok próbálkozás. S milyen jó is a siker dicsfényében fürdeni, miközben ....


Persze szögezzük le, szívesebben fogom a domolykót pergetve, hiszen nagyon vehemensen ront rá a kis wobblerre, vagy twisterre, akár kis körforgóra a tömpe fejű, ám ilyenkor télen (igen, végre tél van) match, vagy spiccbottal is igazi élvezet egy szebb példány megfogása, fárasztása. Nem mellékesen szerintem eredményesebb is, mint pergetve, legalábbis átmenetileg. A domi éhes. S az izgő-mozgó csonti csokornak, vagy az édeskésen ízletes csemegekukorica szemnek, vagy az egyik lajtai horgász által használt csirkemájdarabnak bizony nehezen áll ellen. Pici etetés, ami helyben tartja ideig-óráig a kevesebb, ám annál nagyobb testű domikat. Nem kell félni a csemege kukoricától. Imádják a domik. Egy marék a meghorgászott területre, s öt percen belül ott is vannak érte. Jelen esetben jó kétméteres vízben a mederfenéken pattogtatott csonti csokorral, vagy egy szem csemegekukoricával próbáltam kapásra bírni az uszonyosokat az alig +0,7 fokos Lajtán. a kukoricaszem szépen lassan követte a mederfenéken a sodrás irányát, kissé visszatartottam, amikor apró pöccintést követve majd kiszedte a kezemből a botot a fejes.......Első alkalommal a matchbot még működött, de amikor a legmelegebb déli órákban is csak -3 fok volt a levegő hőmérséklete, jobb döntésnek bizonyult a spiccbot. Annak ugyanis nincsenek gyűrűi, amik befagyhattak volna.


A kapások vagy hirtelen úszót lerántósok, vagy éppen megmerítősek voltak. A horog mindig szépen szájszélbe akadt. A domik pedig meglepő erővel küzdöttek a sodrás erejét segítségül hívva. Néha jött egy-két küsz, királyhal, illetve egy paduc is betévedt, jelezve, más fajok is megkívánták a csemegekukoricát az aljzaton. Aztán az úszó szinte pukkanó hanggal hirtelen merült a víz alá. A bevágás során a spiccbot vége szinte helyben maradt. Éreztem, nem semmi ellenféllel lehet dolgom. A hal előbb a meder közepe felé tört, majd próbára tette a felszerelést. Egy pillanatra eszembe jutott, talán rövid lesz az 5 méteres bot, s a szintén 5-ös zászló, nem ártott volna begumiztatni a cuccost, de nem sok időm maradt ezen morfondírozni. Az uszonyos fejrázásából sejthettem, hogy testes domolykóval akadtam össze. S megtörtént az, amitől féltem. Hirtelen felém indult, s a lábam alatt levő zsombék alá tört, majd egynyolcvanas víz húzódott a zsombékos alatt, ahonnan nem tudtam kivezetni. Hamarosan engedett a cucc, hal nélkül lazán kijött a zsombék alól. Leakadt. Pedig láttam a mohos hátat is. A hónap domija lett volna, bő 40 centi felett lehetett. Nem csoda, hogy megpattant.

Telény

Úton...

...vissza a többiekhez,....ez a.... 

...szabadság!!!
Az egyik legszebb hal a domolykó. Olyan igazi hal formája van. Erős, sportos, vagány kis fickó. S nem is olyan gyengék ezek a halak így télvíz idején. Kétséget nem hagytam afelől, hogy egész évben horogra csalhatók. Mondom egész évben. Igen, télen is. Nem alszik októbertől márciusig. De nem ám! Ha éhes, eszik, ha éjjel -15, nappal meg csak -5 fok van. Akkor is. Lehet hogy jég mellől is. Vajon sznobizmus, hogy mire a többség nekikezd a domolykózásnak addigra én már alaposan kidomiztam magam? Pergetve, úsztatva? S az esélytelenek teljes nyugalmával megyek ki a folyókra tavasszal, s kenem hol vannak a halak? Az. Beképzelt sznobizmus. Arcoskodás. Igaz, van némi háttere. Hehe. De ennyit azért megengedek magamnak, s néha lerázom magamról a szerénységet. Miért is ne?


Ha kell, a testesebb pikkelyes szépen meghajtogatja a spicc, a match, a feeder, esetleg a pergetőbotot. Fogható sokféleképp, sokféle csalival, valójában meg kell találni, mikor éppen melyik a legmegfelelőbb módszer. Válasszuk ki azt, amely az adott pillanatban épp a legmegfelelőbb arra, hogy elcsípjünk néhány szebb halacskát. Ne féljünk próbálkozni a legzordabb időben sem, a legegyszerűbbnek tűnő felszerelést pedig ne becsüljük le, lehet épp az a legeredményesebb! Erről szólt ez a bejegyzés is. S a megakasztott telény küzd. Visszahúz. Meg-megszalad a felszereléssel..... Ha szerencsém van, s komolyabb harcos jelentkezik, az még az orsót is simán megsiratja......









Kelt: 2018. Év Jégbontó havának 28.-ik napján






2018. február 17., szombat

Kacérkodás februárral, azaz matchbottal a havas Lajtaparton

Az ablakon beszűrődő felkelő nap fénye sokat javított az ébredést követő gyatra kedélyemen. Süt. Hétágra. "Téli nap". Téli? Tél se volt. Megbillentem az ablakot. A pacsirták javában zúgják mindenfelől a réges-régi dallamot: "Nyitnikék-nyitnikék..." 

Nekem meg menni kék. Ilyen szép időben a Lajta partra. Napról-napra közelebb jön a kikelet. Ki tudja, hátha meglepnek a keszegek. A lelkesedés hamar összeszedette velem a horgászcuccot. Na nem. Nem talicskányi felszerelésre gondolok. Mi vagyok én bohóc? Nem. Nem is fél napos peca lesz. Ez egy tömény másfél-kétórás mutatvány úttal együtt. Igaz, hogy a helyszín az csak egy kilométer otthonról. Kevés szabadidővel is megéri kijönni, az a másfél-két óra.....

Egy matchbot, egy vödör. Emlékeztek még a Nagy Ho-hohorgász csetlő-botló figurájára? Egy  bot, egy veder. Kell még valami a halfogáshoz? Télvíz idején ennyi is elég, nyáron szinte még kevesebb...
S hogy én vele ellentétben fogok-e? Van amikor igen. Veder alja. Benne két maréknyi etetőanyagnak való őszről megmaradt dara, kb. egy deci csontival, aminek a fele belemegy majd a keverékbe. Kap egy kis földet is közvetlenül a partról. Kb. 5-6 gombóc lesz így. Kettő elég alapozni, húsz percenként pedig megy majd egy-egy, csakhogy ne feledjenek el. Egy bot elég. Minek is több.




Szóval kilépve az ajtón meglepetés. Csak bentről volt oly szép, s csábító a február. Idekint hűs szél ad pofont, hogy ne feledjem, tél van még. Jókora fülest csavar le északról. Nem vagyok egy nyámnyila horpadtmellű nethuszár kis nyenyeregyerek, simán fogadom az orv ütést is, mosolyt rajzol arcomra a tél ilyen próbálkozása. Na még hogy én meghátráljak? Kinek? Egy ilyen nyamvadt télnek mint ez a mostani? Ugyan....


Perc múltával a Lajtán vagyok. Szomorú fűz likas sátra alatt, hátamat támasztja a meredek part, figyiszt mutatva az északi szélnek. Itt már varjak is vannak, sőt a harkály is sűrűn kopogtat. Vadkacsák kísérik egymást a zsombék alatt. Itt-ott mutatják magukat a halak. Fel-s lefelé is loccsan a víz partszéleken s a meder közepén. Jó helyen vagyok. Hamar bekeverem az anyagot. Majd lefagy a kezem. Sebaj. Majd bemelegszik.


Loccsan a gombóc, s mire kitapogatom a mélységet, beborul. A tél megmakacsolja magát, újfent próbálkozik. Hózápor kavarog, két percre elszürkül szembe a táj, majd újra ragyog odatúl a napsugár.  Csillámlik a táj. Szép. Ez az amit szeretek a télben. a szépséget. Mindent elfedő szépséget.  Közben beállítgatom a szereléket. Majd egyhatvanas víz. Előtte a part mentén törés, néhány vékony faág a mederfenéken, kemény iszapos meder. Jónak tűnik. A meder felett centire vezetem az úszót. Néha meglassítom, meglibbentem, s mikor újra indulna, alig két centit...egy pillanatra megtorpan a sebessége, s talán merül is pár millimétert. A bevágás sikerét a bot hajladozása mutatja.


Dehogy vannak legyengülve. Alig 30-50 dekás keszegek hívják segítségül a sodrást, s közülük a domik, leányhalak, szilvaorrúak bizony vissza is húznak. Van, ki rögvest a meder közepe felé indul. Na ők komolyabbak. Két lefordulás is van. Pedig érzem, jó halat ütöttem fel. Pár pillanat múlva megvan egy kis paduc. Lehet a csapat nagyjai tréfáltak porcos vésett ajkaikkal.


Akad bagolykeszeg, karika, s hébe-hóba egy bodorka. Ez utóbbiak nem kedvelik ezt a sodrósabb pályát. Köszönnek a hátam megett. Megcsillan a fény a mellény fényvisszaverő sávjairól. Rendőrök. Ellenőrzik a parton a pecásokat. Nagyon helyes. Gyertek többször. Elbeszélgetünk. Megnézik a szákban levő halakat. Szép zsákmány. Mióta vagy kint? Másfél órája. Dupla ennyi hal jött, a kisebbek meg a leányhalak visszamentek, velük teljes a paletta. Mennek tovább. Sok szerencsét...



Hétköznap. Nem adja fel. Havazik. Két napon át. Ahhoz képest látszatja alig. Karácsonykor kellett volna. Februári hó. Vizes, lucskos olvatag semmi. Az épített hóemberek is megrogynak két nap múlva, mint fizetés napon a hazaténfergő alkoholisták. Elázva, földrerogyván, alig támaszkodva, málé tekintettel...


Rég láttam a Mosonit. Meg kéne nézzem. Megsértődik, s átkeresztelteti a blogot Lajtai Horgásszá... igaza lenne. Teszek ellene. Rápróbálok este a menyusra, marcira egy olyan helyen, ahol tapasztalatból tudom hogy ilyenkor mindkét faj csapatokba verődve összegyűlik. Egy fonnyadt bucó ment meg a betlitől. Ősz óta üres itt a meder. Elköltözhettek a jobb halak.


Maradok az úsztatásnál. Néhány nap múltával jobban felkészülve, kevés búzával, kukoricával megspékelve az etetőt. Csak a folyó. Ugye nem csatorna, nem tó.... sosem ugyanaz. Kissé tisztult a víz, hűlt két fokot, s apadt vagy húsz centit. Alig bírok kapást kicsikarni. Kevesebb, ám darabosabb halak. Küzdenek. Kézbe veszem. Majd hozzáfagynak a tenyeremhez. Több a királyhal. Feljebb megyek száz métert.


Autó fékez. Ismerős arc. Van vagy nyolc éve hogy ő jár fel Komáromból, a vizirendészettől. Járőrtársai cserélődnek olykor, de a parancsnok nem. Elbeszélgetünk. Örülök az ellenőrzésnek. Csónakkal is jönnek, a Móváriak is kaptak csónakmotort, idén ők is beszállnak! Még pár szívélyes mondat, miközben átlapozzák a friss engedélyt, majd távoznak. Másfél hetes engedély. Kétszer látta rendőr! Szuper. Halőr viszont évek óta se...


Domolykók, s királyhalak rántják mélybe az úszót. -5 fok van reggel. Az ígért napsütés alig tör át a felhőkön. A bot gyűrűi befagynak. Ujjaim végei fájnak. A hideg szúrkál bele tüskét. Minden úsztatás után lehelem. Készültem. Nálam az ötméteres spiccbot. Úsztatok. Semmi. Nem jó az ereszték. Húsz centit kéne mélyíteni. A kétponton rögzített úszó szilikongyűrűje, amely a zsinórhoz rögzíti az úszó szárát a fagytól szó szerint eltörik. Nem szerelek ebben a hidegben. Marad a matchbot. Majd lehelek. Jön még pár darab izmosabb domi, aztán elunom a zimankót. Na majd a hétvégén újra!


Még egyszer erőt gyűjtött a tél. Mintha pár nap alatt akarná bepótolni azt, amit januárban elszalasztott. Zordon észak felől futó széllel nyirkos havasesőt, majd havat hord a folyók felett. Egy pillanatig azt hittem, megérinthetem kinyújtott kezét a kikeletnek, de az északi szél messze elsodorta, s nem tűnik úgy, hogy hamar visszatalál Szigetközbe a várva várt tavasz.....






Kelt. 2018. év Jégbontó havának 17-ik napján












2018. február 2., péntek

Nem halatlan, csak havatlan

A szekrény mélyén porosodó botok, mély álmukban halakkal viaskodó orsók, rájuk tekert fáradtan ásítozó zsinórokkal elképzelhetetlen kontrasztot nyújtanak számomra. Hacsak vastag jégtakaró alá nem bújnak a környék folyói, hacsak viharos szél nem űz el a partról jégesővel verve, bizony nálam tart a szezon, s gyakorta horgászom télen. Csak nevetek azon a tézisen, amely arról szól, a vizek népe Csipkerózsika álmát alussza, s vár a kikelet első langymeleg ébresztő csókjára. A jó másfeles koncérok is ezen kacagnak a havas part felett...

A tél. Beteg. Gyengélkedik. Erejét összeszedni képtelen. A vírus neve, mit elkaphatott, maga az ember. Ki legyengíti, olykor tébolyult fenevaddá, majd nyájas szelíd öregúrrá változtatja januárt. Könnyebb a dolgom? Meglehet hogy nem. Hol jégpáncéllá fagyott úton araszolok, hol bokáig sárban cuppogok, hol a nap melege olvasztja rólam a kabátot, majd hirtelen jeges szél támad, s szemembe húzom a vastag sapkámat. Viaskodik a tél a vírussal. Az ember fertőzte meg vele a világot.

Horgászom. Ha már nem riaszt el  hó, s a zimankó. Viaskodom én is magammal. Hol a finomszerelékes pálca, hol a pergetőbot, hol pedig az erős fenekezőbotok dobbantják meg a szívem, s táplálják a halfogás reményét. Az év kezdete emlékezetes. Pergetek a Lajta egy alig ismert (járatlan) szakaszán. Alig ismert? "Ez a kettőnk helye, senkit nem hozunk ide, megőrizzük a titkot!" Hányszor hallottam, s a vége az lett, hogy a "titok" őrzője mással is megosztotta a hely paradicsomi mivoltát... igaz a mondás, amit két ember tud, az többé nem titok. Pfff. Van a horgászatban komikum is! .."elpártol tőled, ha nem kellesz már" S annak tanulsága szintúgy. "..Csak egyedül, nincs más úúút, csak egyedül....!"


Hó csak az ágakra jutott
Szóval pergetek a január elejében, pár nappal újév után. Eredménytelenül. Előttem zsombékos vizifű, mely majd másfél métert foglal el a parttól kezdve a folyómederből. Talán lakja csuka a helyet. Gumit fel, s kezdődhet a zsombék előtti mártogatás, emelgetés. Sejtelmem sincs jól csinálom-e, nem figyeltem meg ennek a módszernek a lényeges elemeit, csak úgy érzésből tapogatok. Érzem ahogy koppanna meder fenekén. Beleemelek. A francba. Akadó. Emelem, s lassan jön a felszínre úgy két méter mélyről iszapos vizet felkavarva egy vaskos faág. Hehe. Legalább akadt valami.  Kiszabadítom a gumihalat, majd jó öt méterre újra próbálom. Megint akadó. Ez is jön fel. Jó nehéz.... Lassan előtűnik a formája. Az arcom lesápad, érzem, hogy a döbbenet gyökeret ver a lábamba, talán a tekintetem is megmered, nem tudom, ezt nem látom, de azt igen, hogy a gumihalat egy méter feletti combvastagságú már-már krokodilra hajazó csuka fogja épp a horog mögött.... Két fejrázás, két kis reccsenés az orsó fékjén, s csak a hatalmas színes farokúszó eltűnő sziluettje ránt vissza a valóságba. Remegő kézzel tapogatom az elharapott gumi megcsonkolt torzóját.....

Na neeee
Még három alkalommal mentem ki, hogy megtaláljam ezt a bestiális fenevadat, ki így elbánt a gumival, de mindössze egy bicskacsuka jelezte, hogy nem teljesen üres a terület.

Sodrófa
Így történhetett, hogy fenekező botok nyerték legközelebb az otthoni versenyt, melynek az volt a tétje, vajon kit is vigyek magammal a folyópartra. Az enyhe, betegesen gyenge január engedélyezte, hogy feltöltsem vastag harmatgiliszta készleteim.  Fontos a fehérje utánpótlás. Etetni nem kell. Csak ólom, horog és azon a giliszta. S alig üti el a közeli falu templomának harangja a kora esti öt órát, a szigetközi ágrendszer egy télen is pompázatos szakaszának partján táncrakél a fénypatron a szürkületben, s bólogat a botspicc böcsülettel. Rúg a horgon valaki. Nem nagy. Jön. Megérzi a padkát a parttól tíz méterre, s kitör árral szembe. Csak egyvalaki lehet. Márna. Rövid, ám annál ádázabb küzdelem után a szákban piheg a folyóvizek királya, a csupa izom, erő, s a kecsesen hosszúkás testű majd kétkilós márna. Bezzeg ha nem árral szembe, hanem árral lefelé használná erejét! Sokkal több márna megszökhetne. Addig jó, míg nem váltanak taktikát.

Egy ismerősöm (nem a fent említett pergetős) fellelkesülve a beszámolótól korábban érkezik egy csütörtökön az általam megadott helyre. Alig egy órával. Még két falura vagyok, mikor kétségbeesve hív, siessek, mert nem bírja a rohamot, legyalázzák a márnák. Hm. Odalépek a gázra. Mikor kiérek, groteszk látvány fogad.

Esti vendég
Ismerősöm épp a botjába kapaszkodik, az perecben hajlong, a hal pumpál, a kínnal gyötört arcon izzadtságcseppek szaladnak le a nyak felé, miközben meg-megszalad a zsinór az orsó dobján, hisz valaki húzza azt.  A lába mellett szanaszét szaggatott merìtőszák hanyagul ledobva, látszik, valami igencsak megcsúfolta, a másik fenekezőbot a bokor aljába hajítva, elszakadt zsinórral. Közben ez a hal is akadóba húzza a cuccost, s szakad.... 

Megdolgoztatott
Kiderült, a szákot bő hetven centis, ha nem nagyobb márna csúfolta meg, mielőtt lelépett. Egy szakított simán, egy másfeles forma kijött, majd fotó után vissza, a negyedik pedig akkor nyert csatát mikor érkeztem. Az aznapi ötödik folyami lovag nyakát azonban én fogtam meg, s beköszönt egy kisebb menyus is. Nyugtatom ismerősöm: "Revansot veszünk szombaton! Neked is sikerül majd!"

Leívott...
S úgy is lett. Felszerelkezve, a tárban lapuló vastag giliszták csapataival érkeztünk a helyszínre. Alig negyed óra múlva zenét kezdett a damil a szélben, mint citerahúr, s a muzsikus ki nem átallott gilisztára fanyalodni, pózt állt egy fotóra a délutáni napsütésben. S mire ránk esteledett, ismerősöm bosszúra szomjazó lelkét is megnyugtatta egy szákba terelt jó hatvan centis márna...

Hengertest

Nappal is..
Pár nap múlva egy csapat horgászt találtam a helyen. Négy autó, tábortűz. Márnáztak.  Itt. Méterre pontosan. Érdekes. Roppant érdekes. Állítólag hallották, hogy itt lehet fogni. Hogy kitől? Hisz ide a bagoly is ritkán jár. Aztán az egyikük megkérdezte hogy én vagyok e az ismerősének az ismerőse. A név hallatán leesett, ki volt az útbaigazító.... Pffff.. "Nincs, már nincs vigasz, ne remélj!"

Rideg kép
Egy darabig nem jövök. Így is több darabos márnát fogtam két hét alatt, mint tavaly egész évben. Még hogy ősszel van a szezonja. Meg hogy hideg vízben nem eszik, meg nincs ereje. Na hagyjuk már ezt az óhéber dumát......

A fák felfogták a hópelyheket


Kicsattanó egészség

Láttam ilyen terepszínű ruházatot, már értem mi ihlette
Szólít is a matchbot. Itt az ideje a finomszerelékes szórakozásnak. Láttam a Lajtán pergetés közben, hogy igencsak forog a keszeg. (Vermel télen mi? A lópikulát!) Úsztatás a vasárnap délutánban. Későn érek ki. Az etetés, valami maradék etetőanyag és vakondtúrás keveréke, némi csontival, bábbal vegyítve. Nyüzsög a hal. Minden dobás, kapás és hal. Alig halad valamit az úszó. Sokszor csak centiket viszi a folyó sodra. Domolykók, karikák, kisbalinok, bodorkák hajtogatják a botspiccet, merítik az úszót. Izgalmas, mozgalmas, élvezetes peca. Kár hogy hamar sötétedik. Lanyhulnak, majd szűnnek a kapások.

Néhány keszeg

Van időm gondolkodni. Legközelebb az új engedéllyel jövök ki. Tanulság is van. Télen is eredményes a horgászat, csak az ember mozdul ki nehezebben otthonról, a fűtött lakásból. S milyen széles a paletta.... Pergetés, úsztatás, fenekezés......Ráadásul színes a folyók halfaunája is. Az ember ha kimozdul, új helyet keres, tegye azt egyedül. S tartsa meg az új helyek titkát magában!
Januári lajtai bodor


Izmos királyhal

Csak a Kárpát-medencében előforduló bucó












Kelt: 2018. Év Jégbontó havának 2-ik napján.




2018. január 13., szombat

A fűz mellé - Szigetközi kalandok 3.

Az ifjú legény visszafojtva várta hogy megszólaljon a csengő. Rekedtes hangja mikor töri már szilánkokra a vágyakozás kristálytükrét? Napok óta tartott a visszaszámlálás. Még kettőt kell aludni, még egyet, aztán.... Végre eljött. Itt a vakáció. Ideje volt az érkezése. Oly nehéz volt az iskola az utóbbi napokon, s megnehezedett minden óra, súlyosan sűrűvé, nehezen emészthetőkké váltak a tanítók szavai, miközben az osztályterem ablakán túl vígan nótáztak a madarak, a vöröslő pipacsmező zengte a tücsökhadak által komponált akkordokat. S a mező, ameddig az iskolaablakból látható volt, izzott a júniusi napsütésben, felette remegett a levegő. Valósággal csalogatta, csábította a legényt a mező. Annak túlfelén zöldellő bársonyszalagként futott a füzes, amögött a gát, s ott a kéklő hűs folyó. Mint a legkisebb királyfi, aki útra kél az Óperenciás tengeren túlra! Itt a mező jelképezte a tengert, s az álmai világát a fasoron túl maga a folyó, az ágrendszer. Hányszor is képzelte hogy útra kél, miközben a tanórák unalmas perceiben gondolatai elkalandoztak az osztálytermi ablakokon túlra. El fog oda menni. Mert nagyapa megígérte neki hogy elviszi. Nagyapa tartja a szavát, mert nagypapa adott szava olyan, mint a kőszirt, melyet hiába ostromolnak tajtékos hullámok, az sziklaszilárdan úgy van ott, ahogy azt egykor odahelyezte jókedvében az Isten, hogy bosszantsa vele a dühödt hullámokat. Úgy tartja a szavát is nagyapa. Onnantól kezdve, hogy nagypapa ígéretet tett, a legényke csak vonszolta magával az iskolatáskát, mint gályarab maga után láncon a súlyos vasgolyót. De most! Eljött az idő, amelyre oly régóta várt a "csepp inas", ahogy őt a nagyapja nevezte születésétől fogva. S most itt van. Mire az éktelen hangú csengő elhallgatott, kitárult a szabadság kapuja, s futott, futott a legény hazáig, észre sem véve, hogy becsapódott mögötte egy másik kapu, az iskoláé...

Nagyapja meghagyta, hogy pirkadatkor, mikor a kakas először köszörüli meg a torkát, kelni kell, mire kettőt harsan a tarajos rekedtes hangja, addigára pedig készen kell állnia, mert az idő drága, gyorsan telik, s aki lemarad, az biza csak pocsékolja utána a percet. Időben kint kell lenni a folyóparton. Ennek tudatában nehezen jött álom a szemére. Kétszer is átnézte a másnapra összekészített holmit, majd elégedetten hunyta le szemét annak tudatában, hogy minden megvan. Valójában elaludni sem mert, vagy nem tudott, félt, hogy elalszik, s lemarad a várva várt kalandról. Gondolatai messzire vitték, képzeletben méteres csukákat, öles harcsákat fárasztott. Pontyok vigyorogtak a bajszuk alatt. Rázkódott alatta a csónak is úgy húzta csónakostól a hal. Rázkódás. Nagyapja rázta fel gyengéden a vállát fogva, s a szürkülettől búcsúzó hold fénye épp megrajzolta csak az öreg bajsza végét. "-Elaludtál csepp inas! Sejtettem! Sebaj, a kakas még csak kétszer szólt! No, ki az ágyból! Egy-kettő!"

Mire a kakas harmadjára is megcsiszolta rekedtes gigáját, épp vízre lökték a ladikot, s nagyapja tüstént egy hosszú csáklyával tolta azt előre a vízen, nesztelenül. A ladik orrában fázósan húzta össze magát az ifjú. Az öreg lapátot ilyenkor nem használt, mint mondta, félig még alszik a vizivilág, s nem célszerű felriasztani senkit. Halkabb azt csáklyával tolni, vigyázva, meg ne koccintva a ladik oldalát. Megtanulta rég... Majd húsz perc után a faladikot egy korábban letűzött karó mellé kötötte nagyapja hangtalanul. Egy rozsdától barnává avult konzerves dobozból szál gilisztát szedett ki az öreg, s apró horogra tűzve mutatta unokájának a helyes műveletet. Szó nem esett köztük. A libatoll úszó halkan foglalt helyet egy zsombék mellett, s csónakból úsztatva, néha visszahúzva megkezdte ide-oda útját, melynek során 5-7 métert bukdácsolt, sétált le a sodrással, majd az öreg óvatosan visszahúzta a szereléket, s kezdődött minden elölről. Két maréknyi áztatott búzát eresztett be, nem dobott, eresztett az öreg a csónak végéről hangtalanul. Lassan világosodni kezdett, bár a nap még nem mutatta meg álmos, ásító arcát, csak a fák tetejét festette aranyra éppcsak. A nagypapa amennyire halkan csak tudta, odasúgta unokájának: "- No csepp inas, A sodorvonalon vezesd a libatollat, ahogy mutattam, meglásd, az első éhenkórászok hamar elkapják a gilisztád! Hanem aztán résen légy, komoly harcosok lakják ám az ágat, megeshet hogy megtréfálják a zöldfülű horgászt!"

Így is történt. Mire a pirkadat párájától a legénynek dideregni támadt volna kedve, egyszer csak belehasított a felismerés, nagyapjának igaza volt! A libatoll úszó hirtelen megmerült, alig két centit, aztán újra, s a sodrásról tudomást sem véve megállt, majd elindult a meder közepe felé! Egy pillanat alatt elmúlt a didergés, megszűnt minden körülötte. Hiszen ez kapás a javából! A bevágás sikerült, a bot erősen meghajlott, a damil citerahúrként zizgett, s bizony a legénynek minden erejét latba kellett vetnie, hogy a halat megállítsa, ami nem is volt könnyű úgy, hogy a tárolóorsóról határozottan, folyamatosan szökött le a zsinór. -"Ne engedd jobbra csepp inas, tartsd el onnét, mert megeszi a kagyló a zsineged!" -hallotta a nagyapja tanácsát, ám mintha távolról észlelte volna csak foszlányokban a szavakat, erei lüktetése, szíve verése elnyomta az intő hangokat. Szája kiszáradt, az erőlködéstől alsó ajkaiba harapott, lábával erősen megtámaszkodott a csónak palánkján, ám akárhogy is próbálta, sajnos nem sikerült eltartani a kagylópadtól a halat,  a zsinór feladta, s a legényke a ladikban majdnem hanyatt esve bosszankodott az elveszett halon, s az elvágott szereléken. "-Nagyobb márna lehetett! Kifogott rajtad biz'a. Na add azt a botot, újrakötöm neked, s míg megnyugszol, elmondok neked valamit.... valami fontosat, amely miatt valójában itt vagyunk!" - mondta megnyugtatólag az öreg a sírás határán egyensúlyozó, a fárasztás izgalmától még mindig remegő lábú unokájának, miközben a kis botot a tárolóorsóval együtt az ölébe fektette, s nekiállt helyrerakni a felszerelést. Lassan, halkan csúsztak ki a szavak a száján, ám azok annál mélyebb nyomot hagytak maguk után...

"-Látod ott azt az öreg vastag törzsű vénséges fűzet? Amelyiken ott tanyáz a bagoly éjjelente? Amelynek árnyat adó hosszú karjának ujja a víz felszínét fésüli egyre? No csepp inas! Története van annak. Micsoda története! Nagyanyád csak családi legendának tartja, legyint, ha szóba kerül a dolog, de hidd el nekem, nem az, nem legenda.! Csöppet sem az. Az én dédnagyapám ültette ott azt a fát. Övé volt a  fa históriája, mígnem rám bízta azt, én meg terád testálom most,  így innentől  kezdve a te történeted is! Viselj rá gondot eztán te magad! Akkoriban, mikor a lánglelkű költő szabadságra szólító szavára megmozdult a nemzet, bizony az én dédapám sem tudott megmaradni a családi fészekben. Jó lovas révén a huszárokhoz csatlakozott, anyja hiába kérlelte, hogy maradjon otthon, s segítsen a ház körüli teendőkben az öregedő apjának. Nem lehetett akkor a fiatalokat otthon tartani. Tűz izzott mindegyikük szemében, s táncra sóvárgott, osztrák sisakot akart lékelni a fokos, csillagot rúgott minden paripa, s még a rozzant gebék is harcba vágytak lovasukkal, olyan lázban égett akkor a haza. Hanem aztán a dicső hónapok gyorsan elszaladtak, a  '48-as december-i Mosoni győztes csata, mikor Görgei a Miklós huszárokkal megállította az osztrák előretörést, az is elhalványodott, hanyatlóban volt a felkelők csillaga. A vesztett harcok bujdosói megszaporodtak itt, nálunk a folyóközben is. Köztük volt a dédapám is. Alig pislákolt már csak a szabadság lángja a Temes vidékén, majd az is kihunyt Világos után, mikor a dédapám először kimerészkedett a zsombékosból a faluba. Kerestették már akkor őket. Azt a pár fiatalt, ki '48-ban huszárnak állt. Alig váltott pár szót párásodó szemű édesanyjával, szorított kezet apjával, inalni kellett, zsandárok hajszolták. Hajszálon múlt csak. Alig páran vették be magukat a zsombékba hogy megmentődjenek. Ott az üldözők nyomukat vesztették.

Két év. A ciheres, az ágrendszer folyói ölében. A vadonban, árván, folyton résen, figyelve, csendben bujdosva, nádasokban kusshadva. A zsombékban is csak hárman maradtak. A többi nem bírta, feladta magát, hazament, vagy Kufstein várában, vagy kényszer sorozottként rágta valahol a császár penészes kenyerét. De dédnagyapám nem adta oda a szabadságát. - Afelett csak a magyarok Istene rendelkezhetik, senki más, se pandúr, se zsandár, se császár, senki! Garast se érnék, ha feladnám!- Mondotta még évek múltával is. Egykori huszárkardjával helyet vágott magának az ingoványban, gunyhót tákolt, ladikot faragott, megtanult halat fogni, madarat hurkolni, nyulat csapdázni. Néha, egy-egy éjszaka meglátogatta megőszült sírdogáló anyját, hajlott hátú szomorú bajszú apját. Halat, gombát, s vadat vitt nekik olykor. Valamikor másnak is, ruháért, dohányért cserébe. A vadon nagyon szerette a ruhát. Rozsdája, gyökere megette a kardpengét is. Hamar elnyűtte a rend ruhákat, mivel megkérte így az árát igencsak Szigetköz mélye, de leginkább az ágas-bogas rejteke. Két év nagy idő. A legkeményebbek is megtörnek az idő alatt. Dédnagyapám sem bírta tovább a remeteéletet, fiatal volt ahhoz. Egy nap úgy döntött, útra kel. Messze, ahol harcolhat még a szabadságért. De mielőtt elindult volna, egy fűzfából csinált keresztet leszúrt ócska nádgunyhója előtt, egykori huszárcsákóját rátette, hagy higgyék, az odatévedő zsandárok, hogy megtért őseihez. Messzi országokban kereste a szabadságot, míg valamikor 1859 táján Taljánföldre, Garibaldi trikolorja alá vetődött egykori huszár bajtársaival, s oda csak a sokat látott fokosát vitte magával. 


Az évek megették közben a csákót, a gunyhónak se volt már sok nyoma, mire dédnagyapám visszatért némi kis vagyonnal onnan a messzi Taljánországból. Megegyezett addigra a császár és az a bizonyos Deák Ferenc. Dédnagyapám meglett ember volt akkor, visszavásárolta az addigra eladósodott családi földecskét, s kis gazdaság beindítására is jutott valamicske, családot is alapított hamarost. Évek múltán egy nyári nap kihozta ide az unokáját az én apámat úgy, ahogy én kihoztalak téged most. Akkor látta, hogy fűzfa eredt a leszúrt keresztből. Szép, egyenes törzsű fűz. Ágai táncoltak a tavaszi fuvallat ritmusára, vidáman üdvözölve az öreg bujdosót, ki egykor életet adott neki. Egy bagolycsalád is helyet talált az ágak közt. Könnyes szemmel mesélte el dédnagyapám a fűz történetét apámnak, később nekem is, s látod megnedvesedett nekem is a szemem sarka most, hogy ezt elmondhattam neked. Dédnagyapám tanított minket halat fogni, apámat, s alig szekéralj fölé nőtt mivoltomat, igaz, akkor még nem bottal, csak hálóval, kassal, vészával, varsával, csukázó szigonnyal, tapogató hálóval, más néven pókkal. Azt mondta, előbb ismerd meg, értsd meg a halakat, mielőtt meg akarnád fogni őket.  Tiszteld az életet! Melyik hol él, mit szeret enni, hol lustálkodik a napfényben, mi a kedvenc csemegéje, mekkora az ereje. De ne feledd, szabadnak született mind, s amelyikre nincs szükséged, azt ne tartsd rabságban, s engedd szabadon ha teheted... Kicsi voltam még, mikor az öreg kihozott ide először. Azt mondta: -Elvész, elvásik a fonal, mert apád nem köti erősre, ezért én még sodrok rajta egyet, hogy kitartson az akkor is, ha én már nem leszek! Aszott, szikár, s ősz volt akkor már az öreg huszár -ahogy csendben összesúgva neveztük a háta megett-, ám oly erővel tolta a ladikot a csáklyával, kérges tenyerébe oly simán beleillett a csáklya nyele, hogy azt el nem feledem. A kard, s a fokos is így nyugodhatott a markában, mikor lova hátán nyargalt a császáriakat hajtva. Az öreg a ladik végében, szemébe húzott kopott kalappal, szálegyenest ülve, mint a jegenye, pipával a szája szegletében, vállig érő fehér ritkuló hajával egyenletesen tolta a ladikot, amely elől udvariasságból szinte maguktól nyíltak szét a nádfalak, s elhúzódott útjából a töklevél is.



Aztán mindig itt álltunk meg. Itt a fűz alatt. Órákig nem is szólt.  Talán el is aludt közbe-közbe a fűz árnya alatt. Kevésre fonta a a mondatot pipája mellől. Mikor eltelt felette az idő, lepergett homokórájának utolsó szemcséje is, ide temettük egy nyáron. Abba a sírba, melyet magának jelölt ki egykor, a fűz tövébe, bujdosó idejében. Ahol végig őrizte a szabadság lángját, ahol önnön maga jelölte ki saját nyughelyét. S most te is tudod immár a történetet, a fűz és az őseid történetét s te is el tudod mesélni majd a fiadnak, vagy az unokádnak akkor, amikor én nem leszek rég veled, mert érzem, eltelik az én időm is. Az iskolában nem sokat tanítanak folyóközi életről meg a szabadságról igaz-e?
- Nem nagyapa, erről nem beszélt a tanító úr!-felelte meghatottan a legény.
- Vagy csak nem merte mondani, fél az igazgatótól, meg a párttitkártól, tudom én, hisz nemrég jöhetett csak haza szerencsétlen a szibériai fogságból, ahová mint tartalékos főhadnagyot hurcolták el pár éve a második nagy háború végén. Ismertem a szüleit is, rendes, jóravaló emberek voltak. Nem szeretne a muszkákhoz visszakerülni. Ki szeretne? Nem dolgod neked ezt számon tartsd, csepp inas vagy még, ezt nem értheted. Majd később talán.... Nosza, itt a bot, újrakötöttem, próbáld meg kézre keríteni azt a márnát.!"

Néhány keszegen kívül aznap reggel ezután senki nem jelentkezett. Azt is mind szabadon engedte az öreg. - Nehezebb életet adni, mint elvenni! Ne feledd! Én már csak tudom ezt! - mondogatta ezt gyakran, s egy pillanatra elkomorult az arca, összébb húzódott apró barna szeme. Soha nem beszélt arról, mi történt vele az Isonzónál. Csak mordult egyet ha valaki kérdezett efelől, s más irányba vitte a szót . Bizonyos, hogy okkal tette. Nem firtattuk. A nyár hosszú volt, s bizony sok-sok reggel, illetve alkony találta a fűz alatt nagyapát és az unokáját. S a legény aki gyakran csatákról álmodott, ahol a huszárok győztek mindig, s nem kellett senkinek bujdosni, az anyák is csak örömükben sírtak, elképzelte ahogy ott lovagol a huszárok mellett. Most ló helyett ladikkal járta a vizet. Az ellenséget a széthajló nád jelképezte, ahogy csatában képzeletében rendet vágott az ellenen, úgy dőltek előtte, s valóban, úgy hajlott szét a nád is az útjából. Lassan kitanulta a folyókat, ágakat, morotvákat, öblöket, átfolyásokat, megismerte folyóköz népét is alaposan, nyár végére ismerte a madarakat is nótájuk szerint, s az alkonyban a bagoly sem félt fölé telepedni, megszokták a fűz alatt, talán befogadták a legényt.

Horogvégre kapta a nagy márnáját is egy júliusi hajnalon, igaz nem sok híja volt hogy a kagylópadra szaladjon megint, de végül is meglett az ágvíz királya, amely majd öt kilót mutatott az otthoni mázsálón. Milyen büszkén feszített mellette, s könnyének cseppjét a büszkeség, s nem az elkeseredettség csalogatta ki szeme sarkából. Hirtelen a nyár lassan veszteni kezdett erejéből, hajnalonta ködpaplanba takaródzott folyóköz, nagyapa se járt már ki a ladikkal. Mosolygós bajsza megfakult, s levegőt is egyre nehezebben vett. Az öregség nehéz kórsága lassan őt is maga alá gyűrte. Az orvos is csak a fejét csóválta az öreg ágya mellett. -"Tudják a kor teszi. Az Isonzó völgye se tett jót neki fiatalon, onnan maradhatott valami a tüdején. Meg kell békélni a helyzettel! Szép kor ez!" Beszélni nagypapa napok óta nem tudott. Szemével intett olykor. Egy szeptember eleji napon nagymama kisírt szemekkel riasztotta a családot, hogy baj van. Nagypapa ritkán, percekre tér csak magához. Gyorsan ketyegett az idő. Sietve ágya köré gyűlt a család, szorongva, hangtalan, kalapot, ingujjat gyűrögetve, szorongva. Az öreg nem szólt. Szemeit kinyitotta még utoljára, kedvenc unokájára nézve valamit mondani akart, de hang nem hallatszott nyíló ajkai közt. A "csepp inas" közel lépett, s nagyapja fölé hajolt, s az öreg ajkai még egyszer szavakat formáztak halk suttogással: "-A fűz mellé, csepp inas,...oda vígy engem dédatyámhoz,.... a huszárhoz..!"


Utolsó szavak. Régen volt, mégis tisztán itt vannak. Hogy eltelt az idő. Mintha egy nagy tárolóorsóra tekerték volna az éveket, melyek rendre ott sorakoztak szép sorban az orsó dobján. A sírhant fölé borított öreg ladik, amelyben nagypapa mesélt huszár dédapjáról, s amelyből az első márnáját fogta a "csepp inas", az is elkorhadt tán rég, vagy elvitte az ár, ki tudja. Az unoka, a "csepp inas" is nagypapa lett jó ideje, a szél is egyre több ősz hajszálat fésült fején olykor. Megkopott a legenda, a családi történet. Ki emlékszik mostanság ezekre a dolgokra. Hogy hol van az a fűz, él e még, vagy annak emléke is lepergett valahol az idő acélrostáján? S lakja e bagoly még az ágak sűrűjét? Ő emlékszik. Tudja az utat is. A vizen, zsombékon át. Megjárta azt gondolatban sokszor. Gondolataiból a rádióból jövő hangok szakítják ki. Éppen híreket olvastak be, amelyből csak egy mondatot ragad ki elméje: A következő nap lesz az utolsó tanítási nap, véget ér a tanév..... Hirtelen eszébe jutott a gyerekkora. -.... Holnap ismét utoljára szól a csengő az iskolákban! Ma sem tanítanak a tanítók semmit a folyóköz-Szigetköz életéről. Ma is csábítja a fiatalokat a nyár, a mező, az erdő, a szabadság...

Egy barna nyelű kopott fokosra támaszkodva lassan felkelt az ócska, de még recsegő rádió mellől a fotelből,  s elgémberedett tagjai lépésenként pergették le róla az évek rozsdáját. Mire az ajtóhoz ért, szálegyenes termete tekintélyt parancsoló szikár arca büszkén ragyogott. Markába belesimult a fokos feje amelyen megcsillant a kinyitott ajtón beszaladó napsugár..... A következő mondatokat egyre csillogóbb szemekkel, szinte félhangosan mondta maga elé: -"Talán nem is baj hogy nem tanítanak semmit. Csak összekuszálnak mindent. Holnapután kiviszem én is az unokám a vén fűz mellé, mikorra harmadszorra szól a kakas, csónakban leszünk. Elég nagy már a legény, tizenkét nyarat is megélt csepp inas ő is. Meg fogja érteni a fűz meséjét, a fűz, s ősei szavát."








Ui: Szigetközben játszódó korábban írt novelláim itt tekinthetőek meg:

Szigetközi kalandok 1.

Szigetközi kalandok 2. - Sztornó



Kelt: 2018. Év Fergeteg havának 13.-ik napján