2017. szeptember 17., vasárnap

Lajta az elfeledett folyó 3. -"Brutalicus"

Az éhség nagy úr. Vitathatatlanul nagy. S bármily fura is, hangja is van. Ezt az utóbbi időben gyakran hallotta a vadász. Egyik napon arra lett figyelmes, hogy a korgó gyomra majd felverte a környéket, minden előjel nélkül akkorát mordult hogy szinte megijedt tőle. Mintha vihar jönne, s az ég alján dübörögne vadul, zord, rohanó sötét fellegektől kísérve. Szégyenlősen megtorpant kissé. -"Vajon meghallotta valaki?" Hallgatózott. Mintha egy belső fogsor marcangolná a gyomrát. Lealjasító, nagyon lealjasító lenne, ha őt, a nagy vadászt valaki korgó gyomorral rajtakapná! Még a gondolatától is irtózott, mintha a hideg is kirázta volna ettől a félelmétől. Nos, mivel a környezetében semmi változást nem tapasztalt, kissé megnyugodva tovább haladt. A hang nem jutott el ezek szerint senki fülébe. Még ez a szerencse. Mit gondolnának róla? Hogy olyan ágrólszakadt szerencsétlenné vált hogy nincs meg a napi betevője? Hova is lenne a világ. Kinek merne eztán a szemébe nézni? Hová lenne a becsülete? Szégyenszemre nem is merne mutatkozni jó ideig senki előtt, az már bizonyos. Megszólnák a társaságban is, hangosan kacarászva közben, összesúgnának a háta mögött. Ez lenne csak a világ csúfsága.....

A nap jócskán vesztett az erejéből, nyoma sem volt a pár héttel ezelőtti forróságnak, sápadó arcát a horizontról mutatta csak félve. Néha viharos szél borzolt bele a folyóparti nádasba, s ilyenkor a víz tetején gyakran megjelentek az utazók. Így hívta csak magában azt az áradatot, amely mostanában indult hosszú útjára a folyócska hátán. Az utazók színes ruhái messziről látszottak. Némelyek a víz alatt közlekedtek meg-megállva egy-egy víz alatti sziklánál, vízbe szorult fatörzsnél, hogy aztán újult erővel folytassák utolsó útjukat.

A következő időszakban még többen lesznek majd. Ahogy hűl az idő, egyre többen jönnek kézen fogva egymást. Egy-egy esős, szeles nap után szinte a vizet se látni tőlük, annyira ellepnek mindent. A lehulló sárgásbarna falevelek. Ők, a tarka-barka utazók. Kényelmetlen köztük gázolni, ha vadászni kell menni. Bizony kényelmetlen, s nem is túl szerencsés, bár el lehet bújni a falevelek közt, ez kétségtelen, de sosem szerette ezt a módját a zsákmány becserkészésének.

100 km/h erősségű lökések.....
A gyomra megint korogni kezdett. Szinte hascsikarása volt az éhségtől. Két napja nem jutott normális ételhez. Hol van már a nyári bőség? Elillant. Oly hamar történt, egyik napról a másikra. S most ez az érzés mozdította ki kényelmes otthonából. Ott ugyanis nem talált már semmi ehetőt. Nem igen akaródzott előjönni az biztos, de törvényszerű, hogy az éhség előbb utóbb mindig győz a lustaság felett. Nehezére esett útra kelni, mozdítani az izmokat, de nem tehetett mást. A minap még látott egy gólyát. Ott lépkedett a gáton békára, meztelencsigára lesve. Kecses mozdulatokkal, vörös hosszú csőrével bejárta a gátoldalt. Két hete nem jön a gólya se. Hogy hova lett? Elfogyott tán a gátoldalban is a betevő? Vagy más helyen keresgél a hosszúlábú?  Lehet az is hogy elköltözött, s nem jön vissza majd csak kikeletkor.

Malom a Lajtán
Aztán ott voltak a mindig elegáns frakkban csivitelő fecskék. Gyakorta szinte a vízfelszínt súrolva kapkodták el az apróbb rovarokat, vízipókokat. A malomban lakott néhány család. Ismerte is mind, a fiatalokat is. Egyik nap aztán a rokonokkal összegyűltek, megigazgatták fekete-fehér frakkjukat, s egy szemvillanás alatt eltűntek. Még csak nem is köszöntek senkinek. Hát szép öltözetükhöz képest mégsem olyan jól neveltek. Fura volt a csend utánuk. Megszokott volt a jelenlétük. Hiányuk most  több mint nyomasztó. S ezen apró jelek mutatták a változást. Viszont jelen esetben az éhség az, ami lekötötte minden gondolatát, így elhessegette hamar ezen részleteket, melyek az idő kerekének mozgását, a változást jelezték, amit ekkor még oly kevesen vették észre...

A folyó nádas zsombékos partja néhol kis öblöcskéket rejtett, ahová vaddisznók jártak fürdeni a fülledt napokon. Hatalmas vadkanok, kocák a malacaikkal, amelyek önfeledten pocsoltak a hűsítő iszappal kevert vízben. Néhol látni lehetett nyomaikat, kifeküdt gaz, szétdúlt nádas, összetaposott növényzet, mély nyomok. Mostanában a vaddisznók ritkábban jártak erre. Nem akaródzott belemerülni az egyre hűlő vízbe. Hajnalonta összebújva ébresztette a malacokat a nap a vackukban, hisz a pirkadat hidege egymáshoz szorította őket. Nem mindig akaródzott lejönniük fürdeni.

Néha dermedten megriadt a hangtól, amelyet oly régen hallott már. Talán az elmúlt évben lehetett rá példa utoljára. Ilyenkor a nádas mellé bújt ijedtében, s csak nagy sokára mert előjönni ismét. Egyszer látta is honnan jön az a hang, amelybe belerettent a környék, s egy pillanatra ledermedt tőle mindenki, aki hallotta. Egy hatalmas szarvasbika állt a pirkadat ködében, s vastag párát kilehelve, vérben forgó kidülledt szemekkel agancsos fejét hátrafeszítve bőgött. Agancsáról itt-ott moha és száraz gally csüngött. A hangra beleremegett a vízfelszín is. A szarvas hatalmas teste megrándult mielőtt lépett néhányat a nádas felé, majd óvatos, ám fenséges léptekkel lassan eltűnt. Csakhamar elcsendesült minden.

Miután megnyugodott, eszébe jutott, hogy enni kéne valamit. A szarvas már nem volt a közelben. Elhaladt néhány part menti nádfal, zsombék előtt, megvizsgált néhány vízre hajló bokrot és fát, alaposan benézett alájuk, de semmi érdemlegest nem talált. Idén a vadszeder is megjárta. A forró nyári napok keményre töppesztették az amúgy ízletes sötét gyümölcsszemeket, így a szüret elmaradt. A gyalogszeder mutatott még némi életjelet, de a sűrű galagonya és burjánzó ciher miatt szinte észrevétlen maradt az a néhány kékes hamvas gyümölcs, amely éppen túlélte az augusztust.
tipikus Lajta kanyar

Találni kell valamit, mert az éhség lassan elviselhetetlen lesz. Hallotta a társaitól, hogy sok furcsaság történik manapság. Néha mintha egy testesebb falat kerülne valaki orra elé, s amint a vadász ráveti magát a vélt zsákmányra, uzsgyi, gyorsan el is siet vele, mintha irigységből féltené, vagy nem akarná megosztani mással a drágán megszerzett falatot. Egyesek fura menekülést véltek felfedezni olykor, ám megoszlottak a vélemények ezen beszámolókkal kapcsolatban. Rémhírek, komikum, tragédia, bohózat. Ki-ki ahogy hallotta, s továbbadta megtoldva, kiszínezve a fél füllel hallottakat, a fél szemmel látottakat.

Ilyen időket élünk. Ki megragad valamit, azonnal viszi. Önzőnek kéne lenni? Ősi ösztönöktől vezérelve, senkivel sem osztozkodni? Meglehet. Jobb ha senki nem tudja hol vannak az igazán jó vadászterületek. Senki más nem részesül a remélt gazdag zsákmányból. Amúgy is egyedül szeretett vadászni egy ideje, hát próba szerencse. Hallomásból tudott ezekről a félresikerült vadászatokról valamit, hogy néhány esetben a vádásznak is nyoma veszett a zsákmánynak együtt, de hitte is, meg nem is az erről szóló kósza pletykákat. Elhessegette ezeket a sötét kételyeket. Miután rendezte gondolatait, lassan elindult felfelé a folyón sodrás ellenében.

A nap már csak a fák ágai közül leste a folyót, s annak túlpartját. Azt is alig látta csak. A nádas felőli oldalt a sugara néhány perce el is hagyta. Ez a legjobb időszak a vadászatra! Ha úgy alakul, még halat is lehet fogni, vagy bármi mást! Gyorsnak kell lenni, határozottnak. A helyzet az, hogy útközben több társával is találkozott, kik szintén vadászni indultak. Nem tetszett a társaság, zajosan csörtettek, s csak az nem vette észre őket, aki befogta szemét, s fülét. -"A fene essen belétek, nem lehet így vadászni, ilyen kísérettel, bohó, féktelen ricsajozó fiatalokkal!" -gondolta, majd elvált a társulattól, s magányosan hosszú léptekkel nekiiramodott. A folyó két kanyarral lejjebbi szakaszán hagyta alkalmi vadászpartnereit. Idáig már nem hallatszott el a jelenlétük. Végre egyedül maradt. Nagyjából kétszáz méternyire egy ideális helyet talált búvóhelynek. Egy vízre hajló bokor törte meg az áramlást, mellette nádas, s a túlparton is vaskos növényzet vetett árnyékot a partszélre. A legígéretesebb. Csak nehogy a korgó gyomra elárulja. Akkor lőttek mindennek. Szinte belevésődött az ettől való rettegés. A csend mázsás súllyal nehezedett rá. Valami mozdult a folyóparton a víz fenekén. Óvatosan szemügyre vette a mocorgót, s lassan körvonalazódott benne egy rák formája, amely inkább hasonló volt egy ágas bogas valamire, mintsem élőlényre.

Milyen finom is a rák. Az utóbbi időben rettenetesen elszaporodtak. Jó lenne fogni belőlük, ám gyerekkorában oly sokat falatozott belőlük, hogy inkább valami másra, ízletesebbre vágyott. Esetleg ha nem adódik más talán ráfanyalodik az ollósokra, de azért meg nem olyan rossz a helyzet hogy rákot egyen megint. Kedve se volt a kövek közé befaroló az ollójával ügyesen védekező rák után kotorászni.

sokan vannak
A víz enyhén opálosan szállította a faleveleket, a part menti sás meg-meghajlott az alkony fuvallatának engedve. A kabócák elkezdték esti koncertjükre való hangolásukat, s egy-egy denevér próbálta átvenni az elköltözött fecskék szerepét. Elhelyezkedett a bokor alatt, s mozdulatlanul konstatálta, hogy végre minden rendben. Nos, sikerült lest foglalni, senki nem vesz tudomást róla. A rák se foglalkozott már vele, egy elpusztult küsz darabjait szeletelgette akkurátusan ollóival. Ma talán összejön a vacsorára való!

Néhány perc múlva, ahogy meglapult a bokor tövében, s szinte láthatatlanná vált mozdulatlanságában, mintha nem messze tőle valami vízbe ugrott volna, s eszeveszett gyorsasággal, esetlenül a túlpart felé iramodott. Jó lett volna elejteni, vagy rendesen megnézni mi az, de messze volt, s mire nekilódult volna, már elvesztette volna az értelmét a mozdulat.  Nem is látta tisztán elsőre mi volt az, amely oly csábítónak tűnt elsőre. Kicsit nem árt az óvatosság sem. Bár az óvatosság legnagyobb ellensége a türelmetlenség, a türelmetlenség felbujtója pedig ki is más lehetne, mint a mardosó éhség. S az itt volt most minden zsigerében. Érezte, hogy feszíti, hajszolja. Kis idő telt, s majdnem mellette újabb loccsanással jelentkezett egy fura forma lény, sötét feje zöldes háta, sárgás hasa, riadt szeme mutatta kétségbeesését. Egy darabig követte ezt a lényt, majd miután a túlparton nyoma veszett, gyorsan visszatért búvóhelyére a túlparton. Sose látott még efféle alakot. Érdekes volt pedig. Húsos falatnak tűnt. Nagyon is annak. Nyelt is egy nagyot a gondolatra, de a gyomra hiába várta, ezúttal sem érkezett neki semmi.

Parti rovarok
Meg kellett volna fogni. Most aztán marad az éhség. Egyre mardosóbb. A fenébe is. Ezt elszalasztotta. Ki tudja, aznap lesz-e még valami, ami ekkora lehetőséget ad a vacsorára. Ejj. Biztos hogy ezt elrontotta. Nehezen tette túl magát ezeken a gondolatokon. S mire terveket kezdett volna szőni, mihez is kezdjen, szinte mellette csobbant a vízbe ismét az a valami. Szeme sarkából látta, hogy ugyanaz a fura alak ugrott a vízbe, amelyet az előbb követett,  aki aztán riadtan próbált menekülni. Néhány ügyetlen mozdulat után nem mozdult többet, hisz ekkor már az éhség hajtotta erővel keményen rácsapott. A vadászösztön egy pillanat alatt feltört benne, az elfojtott vágy, hatalmas lökést adott neki arra a pillanatra, amely döntő volt a vadászat leglényegesebb tizedmásodpercében. Mint a villám, elemi erővel fogta meg az áldozatát. Amely nem menekülhetett, sem erőben, sem gyorsaságban nem kelhetett versenyre a vadásszal. Elejtette! Végre, itt van a zsákmány! Amikor megragadta, akkor viszont olyat érzett, amelyre eddig meg nem volt példa. A következő pillanatban éles fajdalom hasította szét a gondolatait. Ez rettenetesen bök! Végighasít minden porcikájába az érzés. Belesajdul, élesen, fájón, s nem lehet szabadulni tőle, sőt, mintha nem engedné mozdulatainak kibontakozását...

A kezdeti meglepődést felváltotta a kétségbeesés. Most már nem érzett éhséget, fáradtságot, csak az ijedtség és az életösztön hajtotta. Erejének tartalékait is felhasználva megpróbált visszajutni a bokor mögötti búvóhelyre, s már-már elérte azt, de a megszilárduló erő ezt nem engedte, s lassan kezdte felmorzsolni az ellenállását, ellenkező irányba húzva a vadászt. Ekkor jutott eszébe a túlparti dús növényzet. Talán az megmentheti. Nem véletlenül választotta ezt a helyet. Legyen egy "B" terv mindig. Maradék erejét összekaparta, majd azonnal beiramodott a zsombékosba, de nem tudott hosszabban megkapaszkodni semmiben, így lassan onnan is kihúzta az a valami, amely sajgó fájdalmat terjesztett egész testében. Hát igaz amit mondanak. Jutott az eszébe. Mégis tragikum, s nem bohózat amit összehordtak.  Minden vadász előbb utóbb vaddá válik, s más fogja levadászni. Vele is ez történik most? Zsibbadt a szája is a szúrástól. Riadt szeme lassan megvizsgálta a környezetét. Mintha egy sötét árny nyúlt volna felé. Bizonyost hogy igaz. -"Most nem én vagyok a vadász, meg kell tanuljak zsákmánynak lenni?"-gondolta. Egész testében hideget érzett, a szél is megsimította talán. Ilyet nem tapasztalt még. Hangokat hallott maga felett. -"Nézd, milyen szép! Hatalmas példány! Úgy küzdött, hogy harciassága okán megérdemli a -Brutalicus- nevet is! Éhes lehetett!"
"Brutalicus" 

Mintha villant volna valami. A szeme káprázni kezdett, s kezdte nehezen venni a levegőt. Mire észbe kapott, a parti buja növényzetben találta magát, ahová az imént menekülni próbált. Az ajka sem zsibbadt már. Könnyebben jutott lélegzethez. -"Legközelebb légy óvatosabb!" -hallotta ezt a hata mögött. Azonnal nekiiramodott. Szabadon mozoghatott, s ez felvidította. Talán egy mosolyféle is megjelent a szája szegletében. Vagy csak a zsibbadás tette oda csalfán a vonásokat? Még elmosódottan hallotta, amint távolodott a búvóhelyétől azokat a hangokat -"Láttad milyen szép domolykó volt? Mohos hátú aranyló pikkelyű! Jó képet lőttem róla. Csoda hogy még vannak ekkorák is!"

A délután hamar emlékké szürkült, s az este csendjét csak az üresen korgó gyomra törte meg olykor, de ekkor ez nem zavarta, hiszen a másnapi vadászatról álmodott...



S miről álmodik a horgász ha pergetésre adja a fejét mostanság? Hm, talán ezekről a pillanatokról....













Végszó:
Írhattam volna, hogy kimentem, szép volt a folyó, a természet, pergettem, milyen fain domikat, kis csukákat, jászokat, sügereket, balinokat fogtam, milyen "facagányos" bottal, orsóval, zsinórral és wobblerekkel, de egy idő után unalmasnak találtam volna a szimpla beszámolókat, felszerelés ajnározást!!! Néha kell egy kis változás, ami esetleg lehetőséget nyújt a fejlődésre. Úgy hiszem, jobb volt ezt most így, nem mindennapi módon közreadni. Ha emlékszik valaki a "Halszemmel..." című 3 részes novellasorozatra (Linkek: 1. rész,  2.rész, 3. rész.) az volt hasonlatos, mikor egy hal szemével láttattam a világot. Most is ezt próbáltam meg átadni. Ismerjük meg azokat az állatokat, akik értelmet adnak horgászatainknak. Ismerjük meg viselkedésüket, életüket! S máshogy látjuk majd mi is a világot! S hogy sikerült-e emlékezetest, maradandót alkotni? Hm. Ez jó kérdés.........






Kelt: 2017. év Földanya havának 17.-ik napján


2017. szeptember 2., szombat

Virrasztás a stégen

A nap sugarai meredeken érték a kis házat. Az árnyék lassan mozgó torz alakja felfalta az öregedő délutánt, miközben rákúszott a nádasra. A félsziget, amelyen a kis ház állt, csak egyetlen fűzfák szegélyezte keskeny úttal csatlakozott a parthoz. A keskeny út majd százötven métert tett meg a parttól a tó belseje felé. A kis félsziget alig száz méter hosszú és ötven méter széles volt. Partját nád szegélyezte. A szigeten állt a kis ház. Pici konyha, mellette kis szoba, két tetőtéri kis szoba, egy széles tornác, s körülkerítve kis placc, melyen épp elfért egy szalonnasütő, egy kerti hinta, asztal, s néhány szék. A ház közvetlenül a parthoz épült, mindössze három méterre. Onnan tizenöt méterre nyúlt be a náddal szórt öböl felé egy kis fa stég. Ott edződtem, mikor kézi erővel a 15 kilós kalapáccsal vertünk le 3 méteres akác cölöpöket mélyen a víz alatti földbe. Nem kellett nekünk konditerem, meg ilyen-olyan porok, fehérjeturmixok......pfffff..... Hogy eltorzult azóta a világ....

Kis ház a szigeten

stég
Állt is a stég mint a cövek. Egy autót is megbírt volna. Ott ültünk apámmal. Szó ritkán esett. Az alig méteres vízben a gyenge szél hullámokat rajzolt a bevetett úszók köré. Nyugalom. Milyen jó is volt ott ücsörögni. Eltelt azóta több mint húsz év is talán. Várni a kapást, s beszélgetni. Akkor már elkerültem otthonról. Nem volt még mobiltelefon, ritkán volt alkalom szót váltani. Jól esett ott gubbasztani az apró faszéken. Néha mozdult valami a vízen, s apám ilyenkor lelkesen mutatta, -" Nézd, ott jön a szárcsa! A hattyúk is fiókákat úsztatnak. Amott a cserregő nádiposzáta! Tavasszal sok volt a mocsári teknőc is, kiültek napozni a zsombékra reggelente. Ott túr a ponty! Ott néhány nagyobb halnak kilátszik a hátuszonya, kijönnek a 25 centis vízbe is, itt sok a táplálék. Ott fordult a csuka! Látod?"

Én csak csodáltam a természetet, apám természetszeretetét. Akkoriban nem is értékeltem igazán ezeket a dolgokat. Hogy elmentem mellettük....... Mai fejjel másképp látom az egészet.
A sziget belseje felé esett a kis füves "kert"
Lassan erejét vesztette a nap, elköszönt a világtól, vöröses ábrázatával elbújni készült a nyugatra levő lankák mögött. Ekkor a halak is mozgolódni kezdtek. Itt is, ott is kisebb nagyobb gyűrűket rajzoltak a víz felszínére. Egy nádfal sarkát előzőleg kemény kukoricával és búzával etettük meg. Erős üvegszálas bottal, erős zsinórral, feltolós úszóval szerelt felszereléssel horgásztunk. Néha így is megtéptek a halak. A csali sokszor vaníliával  ízesített kenyérgyurma, vagy egyszerű áztatott kemény kukorica volt. A kenyérgyurma a horogra formázva feszített oly módon, hogy a horog hegye épp csak kilátszott. Gilisztával csak kora tavasszal próbálkoztunk. A nádas épp megremegett. Apám megbökte a lábam csendben a kezével, s halkan súgta: -"Ott jön a ponty, nézd hogy megdönti a nádat! Most csendbe kell lenni, mert óvatos, s hamar visszabújik a nádtorzsak közti útvesztőbe, s ha oda visszafut, jó ideig ki se jön!"
Volt aszályos nyár, mikor horgászni nem volt érdemes :(
S valóban, a nádszálak vad táncba kezdtek, mikor elhaladt köztük az éhes hal. Egy darabig néhány buborék jelezte hogy az etetésre talált, majd az úszó megemelkedett kissé!
-"Figyelj! Fogd kézbe a botot! Itt nem lesz idő pepecselni!" Szólt mellettem apám, s mire ezt kimondta, az úszó megdőlt, majd elindult a nádfal mellett a nyiladékba, bóbitája lassan merülni kezdett, (de nehéz is volt ezt türelmesen kivárjam) mikor az úszó bóbitája elmerült, akkor bevágtam. Az üvegszálas Germina bot azonnal meghajlott, majd megkezdődött a harc. A fék keményre volt állítva, hisz nem sok lehetőség adódott a fárasztásra, a nádas miatt. Az első feladat mindig az volt, hogy a halat el kellett tartani a nádastól, aztán a bal oldali nádcsomótól, ismert akadóktól....Néhány kör, kitörés után az alig két kilós pontyocska a merítőszakban pihegett. - "Engedd vissza fiam, kicsi ez!"
Édesapám bográcsost főz
Először nehezen értettem, miért kell elengedni ezt a szép pontyot. Nekem nem tűnt kicsinek, s nagyon örültem annak, hogy megfoghattam, hiszen évente alig néhány alkalommal jutott időm horgászni, s nem mindig akadt hal. Fájó szívvel kérdeztem, hogy nem-e tarthatnánk meg mégis, mire apám azzal nyugtatott, hogy úgyis jón majd nagyobb, csak várjam ki a végét. Ekkor kissé megnyugodva visszacsúsztattam a halat a vízbe. A közeledő estét a megjelenő denevérek jelezték, meg a tűz, melyet közben apám rakott, s miközben ropogva égett az akác, apám elkészítette a nyársakat a szalonnasütéshez. Közben őriztem a botokat. Az úszó aprókat remegett. Apám a partról látta, s szólt, ne siessek a bevágással, varjak míg elindul az úszó, kárász lesz. Igaza volt. Szép fél kiló körüli kárászok gyűltek a szákban, míg a tűz parázsra égett. A csepegtetett kenyeret és a sült szalonnát kinn a stégen a botok mellett fogyasztottuk el. Soha nem ettem olyan jóízűen. A botoknak addig a halak is békét hagytak. A nap alábukott a nyugati fertályon, s szürkévé mosódtak lassan a nádfalak is.
Édesapám halat fáraszt
Kárászt fogok
Behozza a szél a halakat az öbölbe
A közeledő este miatt az egyik botot apám fenekezőre cserélte, s a nád friss felső hajtását fűzte fel a horogra, amely mintegy méteres fonott zsinórra volt kötve.

Ennek története van. Öcsém kicsi volt még, s hogy ne unatkozzon a gyerek, csináltam neki egy kis tutajt. A tutaj néhány száraz ágból, törzse frissen tört nádból állt, s frissen hántolt fűzfavessző szolgált kötözőanyagként, vitorlát pedig újságpapírból kapott. A kis tutaj majd 10 méteres pórázon rángatózott damilból, hogy ha elviszi a szél, öcsém visszahúzhassa a partra. Egy darabig eljátszott vele, majd  egyszer csak sírva jött, hogy valami nagy halak szétszedték a hajót és eszegetik a darabjait. Na gondoltam nyakleves lesz ezért a füllentésért, biztos tönkretette a játékot, s hogy mentse magát kitalálta ezt a mesét...

Átlagos délután
Rádöbbentünk azonban hogy igaza volt. Az éhes amúrok a nyári melegben megérezték a frissen eltördelt nád illatát, amely a tutaj egy részét alkotta, s megették a hajó törzsét!!! Még láttuk is a mutatvány véget....Hát innen a nádleveles ötlet!
Ide bikaerős botok kellenek
A horgot apám a nádlevéllel egy másik nádfal mellé dobta. -"Itt járnak be az amúrok, figyelj, mert könnyen megtréfálhatnak!" A megállapodás szerint hajnal kettőig én vigyáztam a botokat, s utána váltott le apu, aki koránkelő volt mindig. Rámnehezedett a csend, s a hold is kajánul vigyorgott rám némán a nádas fölött, majd elunva a mókát hamarost ő is alábukott. Éjfélig úgy ahogy elvoltam. Néztem az estét, a kigyúló csillagokat. Sokszor láttam hullócsillagot, volt, amely szinte nappali fénnyel izzott fel a másodperc tört része alatt, bevilágítva a világot, majd eltűnt. Némán. Csak én voltam tanúja utolsó útjának.

Barkát bont a fűz kora tavasszal
De éjfél és kettő közt bizony nehéz volt mindig éberen maradjak.  Ilyenkor semmi nem mozdult, legfeljebb a sünök motoztak kint a nádban. Akkorákat ásítottam, hogy a vízilovak megirigyelték volna ha látják. Még be is könnyesedett néha a szemem, melyet nem győztem eleget dörzsölni hogy ébren maradjak. Úszós szerelékkel világítópatronnal néha fogtam egy-egy testes kárászt a nád mellől, vagy becsúszott néha egy kisebb ponty. Jó volt látni, ahogy a fénylő patron s a vízről visszaverődő fény lassan szöget formázva találkozott, majd csendben, lassan a vízfelszín alá bújt. Ez éberen tartott. Ám a kapásmentes időszakok bizony nagyon nehezen teltek. A család mélyen aludt a parti kis házban. Én meg kint kuksoltam. Hűlt kicsit az idő is. Nem megy a mutató az órán. De soká lesz hajnal kettő. Hal se jön. Csak a gondolatok. Sokat gondolkodtam így. Nem kellett másra figyeljek, csak a gondolatokra. Jó is volt. Akadt idő, mikor elbóbiskoltam. Később öcsém is sokat kiült velem. De itt még kicsi volt. Bent aludt ő is a többiekkel. A meleg házban. Én kint kuporogtam a kényelmetlen kis székén.

Kezdtem elgémberedni. Sosem feledem. Lassan megrezzent a fenekező boton a fehér karika, melyet a csillagok fényében is jól láttam. A szemem sarkából vettem észre csak. Először átfutott agyamon a gondolat, hogy csak a képzeletem játszik velem. De akkor ismét rezzent egy kicsit. Elindult lassan a bot felé. Mint a macska. Gyorsan, ám rendkívül óvatosan kikeltem a székből, s a bot mellé guggoltam. Kicsit engedtem a zsinórt, ne érezze az ellenállást, majd ahogy a karika ismét közeledett a bothoz.... a koppanással egyszerre vágtam be. Az üvegbot karikára hajlott. A megakasztott amúr teste megvillant a csillagfényben, ahogy a megakasztást követően kiugrott az alig méteres vízből, s visszacsobbanva vad harcba kezdett. Az éjszaka csendes semmittevő lusta nyugalma elillant, mintha ott se lett volna. A síró orsó, szépen adagolta a zsinórt, a vadul locsogó hal kereste a magányos nádtorzsákat, hogy köré tekerve a damilt elmenekülhessen. Centiken múlt. Centiken. Lassacskán alábbhagyott a zaj, alig észrevehetően lassult a futás, majd a hal néhány kitörést követően a merítőszakban pihegett. Első amúrom. Büszkén vittem ki a partra, ahol megmérhettem.
A sziget túl feléről stégek, bejárókkal, háttérben a Bokodi erőmű
Kora tavaszi csónakázás és etetés
Hajnali zsákmány
A szívem a torkomban dobogott, mikor felébresztettem aput a "nagy" hallal. Első amúrom, igazából alig néhány kilós volt, de sokáig ő tartotta a rekordot egyéni listámon. Emléke ma is itt van. A nyári éjszaka hangjai, a madarak, a halak locsogása, a halfogás, s horgászat apámmal a régi stégen a kis háznál. A nádi peca csínjának bánjanak kitanulása. S minden más, amelyet apámtól tanultam a horgászatról, a halak viselkedéséről. Ez az, ami később oly hasznos volt folyami horgászataim során is. Emlékek, melyek csak az enyémek. S a kis ház, a fűzfák a parton, a családtagok a hintában, ahogy a partról integetnek. A múlté minden. Nem is ebben az évezredben történt. S mégis, mintha imént lett volna. Mintha ezen a nyáron ültem volna ott a nyári éjszakában, néhány nappal ezelőtt.....







Kelt: 2017. Földanya havának 2.-ik napján

2017. augusztus 20., vasárnap

Elragadtatva, -"veteránok" a folyóban-


Úgy hiszem rég volt, mikor ennyit változott az időjárás, rövid idő alatt a vízállás, s a vizek hőmérséklete. Nem egyszerű ezen a nyáron a természetes vizeken való horgászat. Léteznek napok mikor nyüzsög a hal, sok a rablás is, ám van, hogy csendes minden, a vízen a sötét foltot csak az elúszó hínárszál festi a víztükörre. Van úgy, hogy fülembe zúg a kabócák koncertje, s van hogy csak a szürke gém rikácsolása hasítja ketté a csendet. Látom amint fecskecsapatok pásztázzák a vízfelszínt, de előfordul hogy csak a küszvágó csér mártja be csőrét a vízbe egy ezüstös kishalért. 


Perzsel, éget a nap izzóan szikrázó tekintete. A negyed órás autóúton, miközben a szomjazó napraforgó és kukoricatáblák mellett elhaladok elgondolkodom. Vajon mi vár odakint? Hűs szellő leng tán az alig húsz fok feletti víz felől? Talán igen. A valóság azonban a tűző napsugarak ostroma a parton, s ott állok én majd árnyék nélkül dacolva a hőséggel. A közeli falu élelmiszerboltjában deresre hűtött ásványvizet vásárolok. Egy darabig kitart. Innen már csak két kilométer a cél. Lehúzott ablak, kinyitott tetőablak próbál huzatot csinálni. Az is forró, arcon vág, szinte csattan. Az utolsó nyolcszáz métert az út felett összeborult erdő alagútjában teszem meg, ahol pár fokkal enyhébb az idő. Némileg felfrissülök, megmentődöm kissé a tűző nap szeme elől.

Amint kiérek az erdőből, a forró kavicsos útra hajtok, amely vastag port ereget az autó mögött. Pár száz méter után megérkezem. Amint kiszállok, a por vastagon ráragad az izzadtságtól átázott ruhára. Azonnal támadnak a csömények. Persze nehéz lecsapni őket, de egy idő után a vezéráldozatok láttán jobbnak látják, ha békén hagynak. A rezzenéstelen melegben csak itt-ott muzsikálnak a kabócák. Azonnal nagyot kortyolok a még hideg ásványvízbe, miközben fülembe mászik a kabócak és tücskök együttesének zenebonája. Az ásványvizes palack harmatos kívülről, összevizezi a tenyerem. Jól esik a vizes tenyeremmel végigsimítani a homlokomon. Hosszúlabú gólyák lépkednek a mező virágai közt. Ilyenkor csendesedik a koncert. Lassan közelítem a vizet. Lépteim nyomán a szöcskék serege ugrik szét minden irányban. Vannak köztük többcentis példányok. A letekert ablakon át is beugrálnak a kocsiba. Bizony volt este hogy hazainduláskor szöcskéket hajszoltam az autó utasterében. A víz ígéretes. Jól esik belemártani a fejem tarkóig. A közeli kövön egy béka tekint rám értetlenül. Ilyet se látott még. Lesz mit meséljen este a klubban. Ezt a délután folyamán több alkalommal is megismétlem. A sapkát ötpercenként bevizezem, s úgy húzom a fejembe. Jó a tarkómon a lecsurgó víz adta felfrissülés. A nap rendületlenül a fejemre szárítja a sapkát. Nem is figyelem, hisz ekkor már kezemben a pergetőpálca és dobálok. Két folyó találkozásánál. A legjobb helyen.

Pizsizs agressivus
Jobb esetben általában a harmadik dobásra üt valami. Mint minden, ez is változik. Rablást se látni. Egy apró sügér ment meg a betlitől. Kapok egy erős ütést, amely majd a vállamat tépi le, de nem akad. Melegük van, csak hivatalból követi le egy-egy jász és balin a műcsalit. Talán legközelebb.

Legközelebb szinte az ősz közepén érzem magam. Nyoma sincs a szaharai klímának. Talán csak a kiégett fű, a közeli diófa ágain sárgára égetett amúgy zöld diók burka emlékeztet arra hogy nehéz napokat álltak ki. Dobálok. Egy ideje zöld hátú bogárutánzattal, alig 3 centis. Veterán ő is, megvan az ehhez szükséges minimum két darab folyami ragadozója. Mekkora hülyeség ez. Én találtam ki. Valami eredmény kell, hogy rangsorolhassam a műcsalijaimat. Büszkébben feszítenek így a dobozban a társaik mellett. Hát igen, aki átesett már a tűzkeresztségen....

Semmi nem érdeklődik, pedig látok rablásokat. Egy barátom mostanában elkísér. Mellettem áll 10 méterre. Dobál ő is rendületlenül. Túl van már egy kis balinon. Odaszólok neki:
"- Sanyi! Nem lesz itt már nekem se-....."
Darabos jászom, utad szabad
Akkora ütést kapok az orrom előtt 5 méterre, hogy a mondat második fele azonnal világgá repül. Jó kilós jász. Aki beleakadt már nagyobb jászokba, az tudja hogy üt olyat, hogy sok balin megirigyelhetné a vehemenciát. Igaz, küzdenek akár a berber oroszlán, a sodrást kihasználva, ám erejük hamarabb megtörik mint az őnöké. Tekintélyes kiló feletti egészséges példány. Egyre kevesebben vannak. Hagy menjen.

Te is szöcskére lesel farktalan barátom?
Néhány nap múlva mikor kábultságából a nyár ismét erőre kapott, újfent próbálkoztam. Először egy apró balin jutalmazott meg virgoncságával, amely szép mutatvány volt kis méretéhez képest. Mindegy, gyorsan jött, gyorsan ment. De hol is vannak a nagyok? Elhordták. Sokat. Nagyon sokat, mikor tilalom alatt is vitték, azt követően meg rászabadultak a "nagy pergetőhorgászok" erre a szakaszra, ahová évekig alig jártak páran. Persze hogy elhordták. Utána a foshbúkon meg előadták hogy ők aztán mekkora "C&R Matyik", meg hogy szépen bánnak a hallal, bla-bla. ...Ja, elbánnak....   Lehet mondani mindent. Megkérdezném erről a csomagtartóba behajigált, még vergődő testes őnöket. Pontosan ezért sem vagyok fent a foshbúkon, ahol ezek a "véglények" sztárolják magukat. Nem vagyok kíváncsi ezekre a "bohóc papagájokra", meg a hazudozásaikra.

Darabosabb őn egy veterán woblerre
Nos tehát ritka a nagy balin. A víz is dobálva van rendesen, hét napból hétszer, reggel, délben, valamint este is, nem csoda hogy egy ideje odébbálltak a megmaradt harcosok.
Arrébb megyek én is sokan vagyunk már itt, állandóan suhognak a botok, a műcsalik szántásként húzzák a barázdákat a folyóba szinte egész nap.

Egy Hornetet teszek fel. Nem mély a víz, akadó sincs, mélyre törhet. Igen szépen veret. Szinte csak tartom a sodrásban, teszi a dolgát. Alig pöccintem néha a botspiccel. Fél fordulatokat tekerek bele. Kapok egy odaütést. Gyors kemény ütés, mintha az orsó is reccsenne egyet, de hiába emelek be neki. Semmi. Fellelkesülve dobok még. Szépen fogtam itt a domikat egy hónapja. Talán visszatértek? Három dobás után megismétlődik a mutatvány. Természetesen minden eredmény nélkül. Nem jó a szög. Sodor a víz rendesen. Kicsit rövidebbet dobok, így a Hornet más pályán indul majd a vízben felém, a sodrás itt kisebb. Indulna. Iszonyatos rávágás szinte a felszín közelében. Féket kell nyissak, úgy beindul a harc. Nem is egyszerű. Jön, megy, húz a sodorba, alig bírom visszahúzni a langó felé. Jön, fárad, de nem adja fel. Eltartom a hínarastól. Ki lehetsz? Jobb balin? Egy ideig úgy tűnt. Neeeem. Ez a harcos jász!!! A darabosabból. Kövér, erős folyami herceg, bőven másfél kiló felett, közelebb az ötven, mint a negyvenöt centihez. Nehezen adja magát, de már rajta a tarkóján a kezem. Na ezt nem cserélném el semmi másra!
Szenzációs erőben volt
A hal elengedését követően öt perc múlva rablás jellegzetes hangja loccsant a lábam előtt hideg vízcseppekkel szórva meg a kövezést. Nocsak. Többen is vagytok?

Balin, vagy jász? Jászbalin!!! hehe
A Hornet nem ad több kapást, gyorsan a kis vörös-sárga wobblerre cserélek. Ez a favorit, a hely fenegyereke. Fogott már domolykót, balint, jászt, sügeret, nem is egyet minden fajból. Hát itt neki kell most bizonyítania!!!!
Ha van jász akkor leszedi. Dobom. Loccs. Vizet ér. Mire beletekernék valami felnyúl érte és már viszi is. Aztamindenit. Ez aztán gyors volt, nem gatyázott. De élvezem én ezt. Jó hal lesz ez is.  A kis pálca szépen hajladozik, az orsó is meg-megreccsen. Érdekesen rúg az ellenfelem. Lemegy a fenékre. Csak egyvalaki lehet aki ezt teszi. Sejtem ki az. Sikerül felhúzni, akkor fordul. Márványtestű! Nem nagy, de fain erőben van. Élvezettel fárasztom. Mosolygok. Azt se bánom ha elmegy. Rég eljutottam oda, hogy mosolyogva fogadom azt is, ha egy nagyhalat elvesztek. Majd jön máskor. Nem azért horgászom hogy mérgelődjek nem igaz? Hamarosan kisebb köröket ír a harcos, csak lassan, mindjárt feladja. Tátott szájjal piheg a víz tetején. A csalit elnyelte rendesen. Kiemelem olyan 50-55 centi körüli példány. Nagy nehezen érfogó segítségével megszabadítom a csalit, a halat meg se mérem, pár gyors fotó és viszem is a vízhez. Nem is gondoltam hogy ilyen erővel úszik el! A csali. Veteránná érett. Itt ott a harcsa foga lehúzta a zománcot. Sebaj. Egy csali, ami ötféle ragadozóhalat is fogott. Na ez ritkaság az biztos. Pont ide találták ki, azt hiszem. Fogsz te még halat mielőtt nyugdíjba vonulsz. (Nem gondoltam, de ez pár nap múlva be is következett)

Aprócska hari, de pergetett...






















Egy nap szembetűnt egy szöcskeutánzat. - Gyerekeeek! Ez kell nekem! Hisz amennyi szöcske van a réten a folyó mentén. Egy-két szelesebb nap pedig égi mannaként szórja őket a halak tányérjára az északi szél! Gyorsan megvettem. Hogy fognak ennek örülni a domik meg a jászok! Csakhogy közbe újabb hidegfront érkezett. Meg harcsa is. Nem is kicsik. Láttam rablásokat, s fogtak is kisebb nagyobb példányokat a túlparton. Domi és jász úgy eltűnt, mintha nem is lett volna. Sebaj. Megy a szöcske. Fogott is mindjárt. Egy apró balint. Meg egy kicsivel nagyobbat. No hat nem tirátok számoltam, ezert csalit váltok, felrakom a favoritot. Hihetetlen. Még kisebb balin. Ennek a fele se tréfa. Próbálkozok még egy órát, de semmi. Próbálom a Hornetet, amivel legutóbb a gigajászkót csíptem nyakon. Első dobás semmi. A másodikra valami rámar. Nem gyenge. Hajlítja a botot, húz. Sír az orsó is. Rázza a fejét. Megy vagy 15 métert a sodrásban Ugye nem? De igen. Alig fél perc után a zsinór súlytalanul jön felém. Csuka lopta el a csalit. Bizonyost az volt.

Hihetetlen agresszió, ilyen fiatalon...

Ő se nagyobb




























10-12 cm? Ennél kisebbet még nem fogtam....

Kicsit nagyobb, a veterán kék wobblerre

Egy veterán kék wobblerrel vigasztalódni próbálok. Egy kis balin ragad rá. Csak a part szélén kezd harcolni. Nem sok sikerrel.  Érdekes sebet visel. Talán a kormorán bökte meg.

Fotó, aztán uzsgyi vissza...
Később egy évek óta meglevő, kis színes wobblerrel próbálkozom. Nagyon szeretem dobni, szépen is úszik, de soha, még csak rákoppintásom se volt rá. Aztán megtörik a romantika. A beesőre ütés, meg is fordul a vízen. Érzem, hogy jobb balin lesz. Tipikusan akadt, a hal szépen küzdött, ám némi paláver után megnyugszik, s tűri a kiemelést. A wobbler mintha vigyorogna, hogy végre előrébb lépett a wobblerek képzeletbeli ranglétráján amelyet én állítottam fel. Most már ő is dagadó mellel pihen a többiek mellett a csalis dobozban. Még pár fogás és veterán lesz ő is. A balinnak pedig lesz mit mesélnie a többieknek a folyóban..

Boldogan megyek haza. Lassan feljön a hold, kezében már néhány pislákoló csillagot is tart, nemrég még látta az eltűnő napsugaraka is. Egymásban gyönyörködtek, holdanya még jó szóval látta el a napot, mielőtt az nyugovóra tért. Sötét lesz mire hazaérek, kigyúlnak a csillagok, előkerülnek a denevérek is. Visszatérek még. Elragadó ez a hely. Elragadtatva gondolok vissza. Az elragadott csalit se bánom. Fizetség. Odaragaszt a helyre a sok élmény. Magával ragad a vágy, hogy a ragadozók utáni harcban újra próbát tegyek, s új veteránokat avassak....




Kelt: 2017. Év Újkenyér havának 20.-ik napján

2017. augusztus 5., szombat

Újra szól a hatlövetű, avagy jászvadászat harcsával


A július vége változékony arcát is kénytelen volt megmutatni. Az utolsó hét lehűlést, esőket, szelet hozott. Az esők miatt erősen megduzzadtak az Ausztria felől érkező folyók. Itt az Enns a mumus. Ha az megárad, a környezetében levő mészkőből olyan meszes vizet old ki, amely szinte fehérré festi a folyót, s enyhén befolyásolja a halak vízből való oxigénfelvételét is, ami azt eredményezi, hogy szinte teljesen lecsökken a békés és a ragadozó halak táplálkozási hajlama. Pedig a lötty előtt micsoda étvágyuk volt.

Van egy szakasz, ahol két folyó összefolyik. Az egyik kristálytiszta, mederfenékig tükör. A másik a zaccos. S a kettő határán a paradicsom. Paducok, jó kilósak, rajban metszegetik a moszatot a mederfenék köveiről, mellettük darabos koncérok, jászok szedegetnek, néhány kisebb domolykó is elvegyül köztük. Megkapó a látvány. Semmi nem tart örökké. Beüt a hidegfront, emelkedik a vízszint, s néhány nap alatt majd öt fokot esik a folyó hőmérséklete.

Kapás, hal, csak álom. A mederfenékről kiszedtem egy feltehetőleg tavaly bennszakított ezüst-kék Salmo vertikális csörgős wobblert. A horgok csak rozsdás csonkok. Otthon szépen letisztogatom, horgot cserélek rajta. Másnap dobok vele. Nagyon szépen mozog. Második dobásra megüti a balin, de nem akad. Harmadik dobásra egy rejtett akadó a víz alatt elkéri. 20 méterre attól a helytől ahonnan kiszedtem. Visszatért.

Nagy kínlódva Strike Pro bogárral a part menti sás mellől kiszedek egy kis domolykót. Legalább valami eszik.
Ravaszak mint ez a róka

Telnek a napok, a víz még mindig nem kezdett el melegedni, az áradás viszont tetőzik. Na újra próbalom ezt a pergetést. Az összefolyás zaccos szakaszára dobok, s ahogy a tiszta vízbe ér a csali, a zaccosból villámgyorsan utána tör egy sötét hátú test, s már rajta is van! Micsoda szépség. Kockáztatva a halvesztést egyik kézzel fogom a botot, a másikkal próbálom megörökíteni a fárasztás pillanatait. A sodrás most nekem dolgozik. Sikerül néhány kép.




Nem kell kommentálni

Micsoda halak kísérik a wobblereket a botspiccig, mégsem vetik rá magukat. De az élmény maradandó így is. A következő alkalom egy kis balint hoz. Szinte nem is küzd. Gyors fotó és már mehet is. Néhány dobás után hangos fröcsögéssel veti rá magát egy balinkölök meg egy "kisebb" jászkó az apró tigriscsíkosra. Fotó után ő is mehet élményeket mesélni a társainak.



Kezd komolyabban érdekelni ez a móka. Két hónapja vettem egy 7 méteres bolognai botot. Kétszer használtam. Nem szerettük meg egymást. Nekem lomha. A gyors paduc és márnakapások mind lukra futtattak vele. Persze szilvaorrút, kisebb karikákat jól fogtam, de az igazi ravasz marcik és vésett ajkúak túl jártak az eszén. Visszavittem a horgászboltba. Nem kellett sokat győzködjem Palit, hogy cseréljük le.

Kaptam érte egy SHIMANO ALIVIO DX 240 medium pergetőbotot, egy SHIMANO 2500 FD pergetőorsót, egy 22-es és egy 25-ös Method Spin 150-150 méteres monofil pergetőzsineget.. Azonnal felszereltem a botot, s a véknyabb, 22-es monofil pergetőzsinórt csévéltem fel. Alig vártam, hogy csillapodjon a közben betört kánikulai forróság, mar kint is dobáltam a folyóparton. Másfél órán át egy kapás nélkül. Nem könnyű felavatni a botot. Unalmamban egy régi magyar nótát kezdtem fütyörészni, dúdolgatni, mikor vállig rengető ütéssel megérkezett az első domolykó. Szuper! Nincs kényszer rajtam, fel lett avatva a bot. Rá tíz percre volt egy rávágás meg, de nem akadt.




Apró balin

Kicsivel jobb
Aranyhal.....

Eközben a horizonton alábukott a nap. A túlparton két srác pergetett, egy 35 centi körüli balint fotóztak, majd engedtek vissza. Talán nekem is balinozni kéne. Feltettem egy Salmo Thrillt. Vagy 30 méterre tőlem néha a hínarasban komolyabb rablások voltak láthatóak. Nem tudom mi lehetett. Nem szeretem a Thrillt. Gyakran belekapaszkodik a zsineg valamelyik horgába aztán sodrás ellen elég kitekerni a csalit ami csak bukdácsol a víz tetején. Nehéz, s a mozgása sem annyira lenyűgöző. Na végül csak sikerült normálisan dobni. Ám az első két dobás nem hozott érdeklődőt. Pedig táncoltattam is kicsit a spiccel. Harmadjára mintha valami ráhúzott volna. Tekerem, jön, majd ellenáll. Aztán húz, majd ismét jön. Ráhúz a fékre. Szépen szól. Mire kihozom magam elé vagy 10 méterre a parttól, akkor latom, hogy márványtestűvel van dolgom.


Be is iramodik a hínarasba. Próbalom visszahúzni onnan, kicsit ráerősítve a fékre, kijön. Elmegy a sodrással a másik irányba, de már fárad. Lassan a partközelbe húzom. Persze hogy nincs nálam merítő. Alsó ajkára ráfogok és kiemelem. Az első pergetve fogott harcsámat.


Kezdek ráérezni erre a pergetésre. Nagyon jól esik, ha sikerül fognom is valamit. Persze nem telepített vízből, hanem vadon nőtt, természetes folyóvizi halakat. Na ez az ami megdobogtatja az ember szívét, mégha nem is olyan nagyok ezek a halak, élményt adnak, s egyszer-egyszer beüt valami komolyabb legény is. No akkor aztán meg tiszta vadnyugat! A pergetőpálcák most már edzésben vannak, a műcsalis táska szintén. Újra szól a hatlövetű!







Kelt: 2017. év Újkenyér havának 5.-ik napján.