Halszemmel, avagy egy bodorka élete (novella) 2. rész

Ívás előtt élénkülnek

2. rész:
....Engedtük, hogy az áramlat végtelen szállítószalagja vezessen utunkon, úgy is esett, a kis patak rohanó vize sodor minket lefelé, olykor fel-felgyorsulva, olykor szelíden körbeölelve, s lágyan a helyes irányba terelve. Éreztük, közel a folyó, hisz egy-egy eddig nem látott figurával találkoztunk. Volt köztük ki hasonló bajusszal rendelkezett mint odahaza ponty apó, igaz, ennek a lénynek duplán adott a Teremtő belőle lefelé álló szája köré szépen elhelyezve, s hengeres, izmos teste meg-megvillant a meder fenekén néha, amelyet fáradhatatlan hévvel bőszen turkált. Pikkelyei aranylóbb színűek voltak, bár hosszúkásabbnak, keményebbnek is tűntek. Az idősebb társaim szerint őket márnának hívják, ők a folyók lovagjai, erősek, izmosak és gyorsak, senki fia nem veheti fel velük a versenyt, étvágyban sem, mert mindig éhesek, folyton az aljzatot túrják, olykor pajkosan játszanak, ilyenkor ki-kiugrálnak a fenti világba szétnézni. Néha a patak alsó torkolatába is feljön egy-kettő, igaz, a fiatalabb példányokból csak, s hencegő meséket mondanak, melynek talán a fele sem igaz. Nem tetszettek nekem ezek a figurák, harsány hencegő mivoltjuk nem tette őket túl szimpatikussá. 

Voltak csapatok a dévérekhez hasonlatosak, de mégis valahogy mások, fura megnyúlt orruk lilás színben játszott, ők szilvaorrúaknak nevezték magukat. Meg hát a küszök ezrei, csak forogtak-forogtak véget nem érő táncot járva ezüstös testük káprázatos fényjátékot varázsolt idelent ahogy a testek garmadája megtörte a beszűrődő sugarak vonalát, tündérkertbe illett volna. Ők mondták el, hogy sok-sok névvel illették őket az idők folyamán, ki lamesnak, ki lamlinak, küsznek, szélhajtónak, vagy egyszerűen csak snecinek, sneckónak becézve néhányukat, ám jobban illett volna a bohém, vagy a táncos név szerintem. A hencegés tőlük sem állhatott messze, hisz egyre csak ezt énekelték, táncukkal ezt rajzolták:

     "Hol szél hajtja a hullámokat, 

      Kecsesen a nagy álmokat,

      Évről-évre meg nem állva, 

      Mindig van kedvünk a táncra!"'

küszök tánca

S ha a táncuk véget ért, ezt mormolták mindahányan:

    - Lám, mi uraljuk a vizeket, mindenhol ott vagyunk, mindent hallunk és látunk, mi vagyunk a legértékesebb vízi teremtmények, egyben a legsikeresebbek is, nem számít, mennyien veszünk oda olykor, ha csatába indulunk, veszteségeink eltörpülnek népünk sokasága folytán.

Nem álltam meg szó nélkül, talán kíváncsi is voltam, így aztán megkérdeztem:

    - Mi az hogy ti vagytok a legértékesebbek? Nem dölyf ezt így kijelenteni? Elmagyaráznátok ezt nekem?

Egyikük hozzám fordult, majd így szólt:

  - Figyelj ide! Mi tápláljuk a csukákat, a harcsákat, a süllőket, menyhalakat, nagyobb domolykókat, balinokat. A balinokat is jól hallod, ők, kik a mi fajtánk volt egykoron, ám ravaszul becsapva mindenkit, beálltak azok közé, kik ránk vadásznak, s fogak nélkül vigyorognak, mikor egyet-egyet elejtenek közülünk. És akkor még nem beszélve a vidrákról, sirályokról, kormoránokról, mindenféle szárnyas istencsudájáról, ha mi nem lennénk, ti sem lennétek, mert benneteket falnának fel, s ti nem vagytok annyian, hogy sokáig ellássátok a vízi világ éhes ragadozóit, kik víz felett és alatt folyton bennünket keresnek, kutatnak, űznek és hajszolnak...Mire kérdeztem volna még tőle, beállt a forgatagba, s kavarogva a sok ezüstös haltest lassan odébb vonult.

Ideális élőhely a holtágakban

Most is itt vannak ezek a mondatok, megjegyeztem őket, bár sok mindent nem értettem, olyan lényekről, amelyekről szó esett, a lényege azért megmaradt, hogy miért is vannak ők ennyien, s mitől nőnek ekkorára a csukák és a nagyobb domolykók. Az hogy a balin ellenünk fordult, mikor láttam őket velünk úszni, alig nagyobbak voltak csak a küszöknél, s apró férgekre, kisebb vízipókokra, vízbe esett légyre-bogárra vadásztak. Na ezt valahogy nehezemre esett elhinni, hogy ez a fura ficánk népség oly nagyra nőjön és úgy eláruljon sok-sok barátot, hogy aztán belőlük lakomázzon. Bár a furcsa vigyor a képükön valahogy sosem hagyott nyugodni. Aztán ki az a harcsa és a menyhal, meg aztán azok a szárnyas teremtmények? Társaimmal sokat beszéltünk ezekről a dolgokról, lám még ki sem értünk a nagy folyóra, s máris világot láttunk, mennyi új dolog történt velünk, egyben bizakodva vártuk, hogy újabb kalandos beszámolók várnak ránk a néha hozzánk csapódó útitársaink jóvoltából.

Mielőtt elértük a torkolatot, egy bodorka társunkkal találkoztunk, ki igen rossz bőrben volt, furcsák is voltak az uszonyai. Fakók, s tépettek, pikkelyeinek egy része hiányzott, húsa kivereslett a bőre alól, bár nem vérzett, szeme kissé kidülledt, kopoltyúja egyik oldalán csonka volt. Valami fura, megmagyarázhatatlan érzés, talán a félelem kapott el minket a látványtól. Mogorván s foghegyről válaszolt a neki feltett kérdésre, azt is csak menetben mondta, meg se állt, így szavai elvesztek a messzeségben, s azóta is próbáljuk megfejteni mik lehettek a befejező gondolatai. Hány és hány este csendültek fülünkbe azok a rejtélyes mondatok, amelyek akkor ott a torkolat felett elültették a félelem magját szívünkben. Ezek a szavak, mondatok sokáig kísértettek bennünket:

".....-Voltam olyan botor-bodor, hogy este mentem gyomrom után, hinár szélén szedegettem, hol a nagy bajúszú kinyúlt értem. A víz is mintha ő felé, vitt engem két társammal, hol a száj bezárult ők eltűntek.....a testemen csúf sebek jelzik, alig maradtam én kívül, csak a bajúsz mint ostor rajtam, éppen csak hogy megmentődtem ..... "

Utunk lassan véget ér, hol szélesebb már a patak, vár minket a karcsú folyó

Nagy bajúszú. Vajon ki lehet ez. Hisz a küszök is megénekelték, ő a vizek óriása, azt gondolnád hogy egy fatörzs, de éber nappal, s főként éjjel, így mozogni nem tanácsos. Ezeket hallottuk még jártunkban-keltünkben, míg végre kijutottunk a folyóra. 

Itt volt, teljes erejével, tisztább, áttetszőbb víz, mit valaha is láttunk, s friss, erőt adó száguldása magával ragadott. Beleborzongtunk, annyira jól éreztük magunkat, s egy idő után különös dallam csendült fel, s mélyen, de tisztán érthetően szólt a folyó:

          "Édesanyám elhagytalak,

           Nem olyan rég Pozsony alatt,

           Messze jutok, barangolok,

           Ám egyedül én nem kóborlok,

           Lajta testvér ölemre kel,

           Rábca-Rába barátra lel,

           Találkozunk Vének alatt!"

Ezt dúdolták folytan a folyó hullámai, s ki odafigyel a világra, egy idő után maga is hallja tán a folyó tündér énekét tavaszi estéken, mikor elül a méhek zaja, s csendesül az erdő népe, nyugovóra tér a világ.

Ahol a víz sodra körbeölel

Eddig nem tapasztalt mélységek, változatos világ tárult elénk, izmos, erős halak szelték a vizet, hatalmas csapatokba verődve túrták a kavicsos medret a márnák, nyomukban a keszegnép lakmározott a feltúrt iszapban helyét kereső rákocskák csapatából, imitt dévér matuzsálemek lapátszerű teste haladt komótosan a halak országútján, s egy-két nyúlt testű aranyló pikkelyes ponty követte őket lassan. Ekkor láttuk meg a nagybajúszút, aki egy vízbe dőlt fatörzs rönkjén pihent, alig mozdulva, pici szeme szinte eltűnt a hatalmas fején, s csak bajsza játszott a sodrásban, mint mikor az áramlat fésülgeti a hínármezőket. Ösztönösen messze kerültük, biztos voltam benne, hogy méregetett is minket, de nem mozdult.

Megmaradt bennem ez az első találkozás. Néhány nap alatt megszoktuk az új világot, kezdtünk ide beilleszkedni, megszoktak minket az itteniek, márnák, dévérek, királyhalak, paducok, a csukákkal sem volt sok baj, hisz alig-alig láttunk belőlük, ők is a kisebb ifjoncokhoz tartoztak, nagyon nem is tartottunk tőlük. Egy alkalommal valami rázuhant a világunk tetejére, egy óriási fa a felszíni világról, széles lombkoronával, melyről mint égi manna hullott a víz alá a rengeteg rovar, bogár, hernyó és sok más finom táplálék. Bizony szerencsénk volt, hogy ott voltunk, hisz nem ért rá senki bogarászni, villámgyorsan összeszedtünk mindent társaimmal, s a többi arra vetődő folyólakóval úgy, hogy a később jövőknek már nem maradt semmi. Épp az utolsó vaskos hernyón vitáztam társammal, mikor a világunkba csobbant egy zömök szőrrel fedett ronda metszőfogakkal ellátott golyóbis, melynek csupasz lapos hosszú farka hajtotta e fura lényt, aki nekiesett a vízbe dőlt fa zsenge ágainak, s pillanatok alatt elrágta azt, majd szájába fogva a lerágott gallyat testéhez képest fura gyorsasággal elinalt. A többiek szerint ez a nagyfogú volt, akitől nem kell tartani, hisz ő nem ránk vadászik, de azért kellemetlen fickónak gondoltam, bár jól esett, hogy bedöntötte a fát, mert ez által jó kis lakomához juttatott minket, amelyet csak akkor tapasztaltunk, mikor a világunk felszíne megfodrosodott, odakint szél tombolt, s a szél a kinti fákról szórta nekünk az ételt......

(3. befejező rész hamarosan következik)

3. rész
1. rész

Kelt: 2016. év Szelek havának 22.-ik napján

Halszemmel, avagy egy bodorka élete (novella) 1. rész

Araki-ér ősszel

A víz enyhén zavaros volt, hisz nemrég vonult le a zöldár. Ekkor láttam meg a víz alá beszűrődő napvilágot. Furcsa volt minden, kissé homályosan láttam, bár a kép percről percre tisztult. Körbenéztem. Mellettem hasonló lények próbáltak apró mozgással helyben maradni, egy zsombékos gyökérzetének szálai közt. miután fura gömbszerű otthonukat gyors mozgással elhagyták. Éreztem, többen vagyunk, s ez némi nyugalommal töltött el. Valahogy késztetést éreztem arra, hogy a többiekkel együtt mozogjak, megtanultam feljebb, lejjebb, jobbra, balra is úszni, bár ez eleinte kissé fárasztó volt. Amikor sötétedett, behúzódtunk a gyökérzet közé. 

Néhány nap múlva már nagyobb távolságokat is megtettünk, voltunk párszázan, az biztos, bár sosem tudtam mennyi is a létszám. Ekkor éreztem először azt az érzést, hogy valami arra késztet, élelmet kell keressek. Az első napokban termetes pocakom nehezen viselte a mozgást, de most hogy néha a gyökérzethez értem, nem éreztem olyan nagynak a hasam, sőt. Egyesek szikzacskónak nevezték a pocakot, ám mire gyönyörködni kezdtek volna benne, eltűnt. A társaim is hasonló helyzetben lehettek mint én, többen csipkedni kezdték ajkaikkal a víz alatti növényzet szárát. Így tettem én is. Nem is volt rossz. 

Később újabb, s újabb lények csoportjai érkeztek, s nem maradt sok ennivaló. Egyre nagyobb távolságokat kellett megtennünk, hogy elegendő élelemhez jussunk. Néha egy-egy elpusztult csiga, bolharákocska vetődött elénk az enyhén mozgó vízben, s adott bőséges reggelit a csapatnak, majd ahogy melegedett az idő a szúnyoglárvák terített asztala várt minket nap mint nap. Csatlakoztak hozzánk mások is, nekik vörösebb volt az uszonyuk, ám vékonyabb testalkatúak voltak nálunk. Ők bodorkának, búzaszemű keszegnek neveztek minket, bár fogalmam se volt, mi az hogy búzaszem, s milyen is az. Hozzám hasonló társaim szemét fürkésztem, s megjegyeztem, ez lenne a búzaszem. Középen fekete, körülötte narancsos szín. Bodorka? Nem tudom mi volt rajtam bodros, vagy ki után nevezhettek így minket, de tetszett a név. Voltak sötétebb uszonyú, annál is véknyabb csoportosulások. A világot, ahol éltünk, pataknak mondták egyesek. Tetszett ez az élet, egész nap úszkáltunk, igaz, a növényzet mindig a közelünkben volt, valami megmagyarázhatatlan erő mindig a közelében tartott.

Egy nap történt valami... Hirtelen az egyik gyökérzet alól egy hatalmasnak tűnő uszonyos elképesztő gyorsasággal tört ki, krokodilszerű száját hatalmasra tátotta, s elragadott a csoportból valakit, aki gyakran lemaradozott, kissé setén úszott velünk, s hamar el is fáradt olykor, na őt fejjel a szájába forgatva pillanatok alatt elnyelte egy hatalmas száj, amelyben fogak sorakoztak tűhegyesen. Később azon gondolkodtam, nekem nincs is ilyen fogam, sőt egyáltalán nem rendelkezem ilyen fegyverzettel, igaz minek is, anélkül is megvagyok. Ilyet sohasem láttam, mire ezt végiggondoltam, a csapat néhány megriadt tagjával egy olyan helyre rebbentünk szét, ahol azelőtt még soha nem jártam. A nagyobb uszonyosok szerint ez a patak közepe volt, ám figyelmeztettek, itt nem maradhatunk soká, a víz is erősebben nyomott minket lejjebb, s lejjebb, el kell érni a túlparti nádast. Nádas? Sosem hallottam róla. Egy új világ lehet. Néhány mozdulatot követve meg is érkeztünk, friss, eddig nem tapasztalt illatot hozott a víz, s én nagyokat tátogtam, hogy magamba zárjak belőlük minél többet. Az új hely csodálatos volt, többen is voltunk, s a víz alatti erdőben vígan bujócskázhattunk, senki nem háborgatott. Mennyi finomság, élelem, növényi moszatok, apró rákok, lárvák, vizibolhák, csigák, terülj asztalkám volt mindenfelé. S a játszótársak, mennyien voltak, mind erőtől duzzadó egészséges uszonyos, karikák, vad jászok, akik sokat meséltek a víz színén levő világról, az égből érkező rovarokról, a táncoló vizipókokról. Aztán testes robosztus kárászok, karikák, kicsiny dévérek, kisebb tömpefejű telények, s a gödörben pihenő öreg ponty apó. Esténként sok mesét mondott, miközben kétoldalt lefittyenő bajsza mozgott szavai súlya alatt, ami oly mókásnak tetszett, bár derülni nem mertünk rajta, meghatva hallgattuk a történeteket. Akkor még nem sejtettük, hogy az öregnek mennyire igaza van, s milyen sokat tud nem csak a víz alatti, hanem az afölötti világról is.

Tél az Araki-éren

Így telt az idő, napközben játszottunk, eszegettünk, úszkáltunk, esténként pontyapó meséit hallgattuk, s az sem zavart, ha néha egyikünket, általában a betegeket, gyengéket elragadott egy éles fogakkal ellátott csíkosfarkú foltos csuka, mert ponty apó az ő nevét is tudta, s mi megtanultuk sorra minden vizi lény, s a víz feletti lények nevét, ahogy azt ponty apó mondta volt, esténként az öreg lassú beszédét hallgattuk. Eljött az első tél, s a gyökerek közé bújtunk, kedvünk sem volt annyit játszani, az élelem is megcsappant, csak néztük egymást dideregve megbújva az ágak között. Aztán egyszer valami történt a fénnyel. Ponty apó, aki ilyenkor nehezen és csak néha szólalt meg, s a gödre mélyére költözött, ő mondta, hogy a világunk teteje megkeményedett, a jászok, domolykók sem járnak már fel, hisz rovar sincs, s a fejük amúgy is nagyot koppanna odafent. Na ezt nehezen tudtuk elhinni, de erőnk, s kedvünk se volt erről megbizonyosodni, s hittünk ponty apónak, hisz nem volt okunk kételkedni szavaiban.

megdermedt vízfolyás

Néhány hét múlva hangos zaj, remegés futotta végig a világot, hatalmas árnyak jelentek meg a világunk felett. Nagyobb társam szerint, aki megélt már vagy két telet, vízfeletti hosszúkarú lények jöttek, hogy összetörjék a világunk tetejét. Ő látta őket, hisz néha feljárt a vízfelszínre a jászokkal vizipókokat csipegetni. Így is történt, valami éles szürke tárggyal egy négyzet alakú ablakot nyitottak felettünk, ahonnan erősebb, tisztább fény érkezett, s mintha jobb lett volna kopoltyút mozgatni is. 

Hirtelen édes illatot éreztünk, s a meder fenekére finom falatok hullottak....Ekkor jutott eszembe, hogy éhes vagyok, néhányan kimerészkedtünk a nádtorzsák biztonságából és megvallom, igencsak belaktunk az édeskés mennyei mannából, amelyek között itt-ott vörös szúnyoglárvák, s vaskosabb ismeretlen férgek tekergőztek. Az iménti társam, aki néhány telet már megélt itt, rájuk vetette magát, majd a negyedik elfogyasztása után meglátott egy szép kövér férget, amely épp a meder felett tekergőzött. Hogy lehet az, hogy ez a féreg nem merült le a többivel, s a fenék felett lebeg? Erre nem tudtuk a választ, ám a társam épp hogy elkapta a férget, valamit meghúzott, de lehet, csak a fény játéka volt, .. ebben a pillanatban társam furcsa tekergőzésbe kezdett, ide-oda próbált mozdulni, de valami láthatatlan erő egyre feljebb húzta az ablak felé, s eltűnt a fenti világban. Bemenekültünk a torzsák közé....

lék a patakon

Néhány pillanat múlva társunk újból megjelent, rémülten, vérezve, s a hátából valami fényesen csillogva meredt felfelé, azon egy hosszú-hosszú fémes színű nádszál, mert mi más is lehetett, s társunk riadt mozdulatai arra késztettek minket, hogy meg se moccanjunk. Nem tudtuk mi fog történni, csak vártunk, öreg pontyapót pedig senki nem merte felkelteni, hogy választ adhasson kérdéseinkre. Ekkor történt az, hogy a közelből szép lassan előjött a csíkosfarkú csuka, s néhányszor megkerülte az egyre jobban vergődő vérző társunkat. Néhányszor mintha megszagolta volna, megböködte orrával, de hegyes fogait nem mutatta meg. El-elúszott mellette. Dermedten figyeltük mi fog történni, mikor egyszer csak nagyra nyílt a száj, s társunk félig eltűnt a csuka szájában. A csuka lassan elindult áldozatával a zsombék felé, ami előtt megállt, s teljesen elnyelte szegény társunkat. De ekkor történt valami, akárhogy akart, a csíkosfarkú nem tudott visszatérni búvóhelyére, mintha egy láthatatlan erő folyton visszahúzta volna onnan. Mindent bevetett. Forgott, pörgött, ide-oda cikázott, kifliformára hajlított testtel próbál valamitől szabadulni, s ekkor láttuk, hogy fogai közt ott az a fényes valami, ami imént még a társunk hátát díszítette. No csak nem összevesztek ezen az ékszeren, a csuka fáradt, s egyre feljebb került a fényesebb ablakhoz, majd egyszer csak eltűnt a világunkból. Ekkor hallottuk meg a hosszúkarúak beszédét: "De szép csuka, épp méretes, érte jöttem ide az Araki-érre"...

lesben állva

Néhány nap múlva pontyapó mesélni kezdett. Néha eljönnek ide a hosszúkarúak, akiknek láthatatlan karjaik végén elrejtve fínomnak tetsző falatba rejtve egy hegyes kis görbe fémes tüske van. Azzal szájba akasztanak, majd másik karjukkal, amely nagy, öblös háló, kiragadnak ebből a világból. Így járt pontyapó nagynénje, aki hosszú-hosszú ideje élt már itt, s néhányszor megküzdött a hosszúkarúakkal, míg egyszer csak el nem ragadták. Pontyapó csak egyszer találkozott velük, azóta óvatos, majd elvigyorodva meg is mutatja a sebhelyet a száján, amit a hosszúkarúak okoztak neki. Csodálkoztunk, s mélyen az eszünkbe véstük a hallottakat, bár megesett, hogy néhány társunk, aki járt a fenti világban elmondta, vannak, akik olykor visszajönnek, a hosszúkarúak néha visszaengednek ide le valakit. Pontyapó szerint vannak hosszúkarúak, amelyek hálószerű házakat raknak le a zsombék mentén, élelemmel megszórva, s az óvatlan uszonyosokat a házzal együtt ragadják ki. Vannak kör alakú házak, melyekbe befelé igen, kifelé már nem vezet út. Van olyan is, amelyen mi még át tudunk bújni, de idősebb társaink menthetetlenül beleakadnak, s onnan nincs visszaút. Vannak a mederre terülő kisebb négyzet alakú hálók, s vannak nagyok, melyek a patak legnagyobb lakóit is foglyul ejtik. Onnan nincs menekvés. Ponty apó szerint a legrosszabb, mikor egy sötét árny kerül a világunk tetejére, hosszúkás, s két fémbotból idelent is szikrát vet az élet, s beleszédül idelent mindenki, s aki időben nem búvik be a növényzet közé, az a felszínre sodródva könnyen a hosszúkarúak karmaiban találja magát. Rémmesék voltak ezek, pedig hol volt még ez ahhoz képest, ami a való életben eztán következett csak.

Néha kitekintek a fenti világra

Néhány napig eszünkbe voltak ezek a dolgok, aztán elfeledtük. Ahogy megjött a tavasz, s eltelt a nyár is, majd még egy tél, s újra tavaszodni kezdett. gyakran felnéztem már én is a víz színére, vizipókokért, na meg a kíváncsiság is hajtott, milyen lehet az a rejtélyes világ odafent. Lassan szűknek éreztük mi nagyobbak a patakot, új helyek után kezdtünk sóvárogni.
Ekkor jött az ötlet, hogy a nagyobb társaimból álló csapat keljen útra, s keressen egy nagyobb világot, amelyet a hosszúkarúak csak Mosoni-Duna néven neveznek......

(folytatás következik)

2. rész
3. rész

Kelt: 2016. év Szelek havának 7.-ik napján

Ébredező harcsák

Amilyen bizakodva vártam a tavaszt a februári enyheség után, olyan nehezen akar megjönni az igazi jó idő. Bizony a hónap közepén sem ért meglepetésként hogy félnapos havaseső és metsző szél nehezítette az ünnepi megemlékezéseket.  

Épp szájszélben a kis horog

Tűnődöm, miért is nem eszik még igazából a keszeg. Többen is próbálkozunk, de nem igazán indultak még be. Maradtak az esték. A nappali viszonylagos enyheség tovatűnik a lemenő nap sugaraival, s bizony elkél még a meleg öltözet, a sapka. Tűnődöm, hogy nappal miért is nem eszik a márna, miért nem megy a keszeg, csak egy-egy fordulás jelzi hogy ott a hal a vízben, na meg a folyó túlpartján halászgató tapogatóhálós táplis hálójában locsognak szép halak, olykor két kilós jászok is. A napi 5-10 kiló hala neki megvan. Még jó hogy betiltották a természetes vízeken a halászatot....Mekkora átverés....

Besötétedik. Haverom mellettem áztatja a zsinórt, majd hirtelen bevág, fáraszt, én szákolok neki. Ez a menetrend. Esténként négy öt márna akad neki, mind kicsik, 30-40 centisek. Csak a harmatgilisztát eszik, más nem kell nekik. Én 7 méterre horgászom tőle. Kapásom sincs. Teszek fel érlelt füstölt edami sajtkockát. Semmi. Aztán kapás, késik a bevágás, a hal győz, lelopja a sajtkockát, s elinal. Jobb, ha hazamegyek.

Eltelik egy nap, újra kint vagyunk. A menetrend hasonló, haver fogja a kismárnákat, nálam pöccintés sincs. Újradobok. Csali vastaggiliszta, szerelék 70 grammos tányérólom, csúszóra szerelve, gyöngy, forgókapocs, 70 centis 22-es előkezsinór, kisebb 6-os pontyozóhorog, 25-ös GBN főzsinór, 3,6 méteres heavy feederbot. Bedobok, a folyó keskeny szakaszán, féltávnál kicsit tovább. Érzem, hogy az ólom lágy iszapba merül. Megemelem kétszer a botspiccet, mire az ólom koppan, jelezve,a márnák által kifürdött szakaszra ért a szerelék. A sodrás megfeszíti a zsinórt. Eltelik néhány perc eseménytelenül. Hamarosan eljön a hazamenetel ideje ám ekkor történik valami. Valami megcsípi a csalit. Majd még egyszer. A negyedik apró húzásra bevágok. Az orsó felsír, a bot perecre hajlik, az ellenfél megindul lefelé. Haverom hamar kiszedi a másik botom, majd az ő két botját is. Közben a hal lehúz vagy 40 méter zsinórt, mire megállítom. 

Lassan tudom visszanyerni a zsinórt, közben erősen eltartva a víz alatt már korábban kitapasztalt akadóktól, szikláktól. Néhány kitörést követően felhozom a felszínre, a még most is keményen harcoló halam. A sötétben a fejlámpa fényében ér a meglepetés, amit csak sejtettem a fárasztás során, hogy a horog végén harcsa küzd. Nem is kicsi, nem is óriás, de nekem nagy öröm, hogy fáraszthatom.  Persze semmi harcsázó felszerelés nem volt nálunk, a merítőszák is kicsinek bizonyult, így ronggyal a szájába nyúlva sikerült kiemelni a partra a faroktőig 90 centi hosszú szép Mosoni ragadozót. A horog a szájszélbe, vékonyan, ám az ínban erősen tartva akadt, biztosítva a hal megfogását. A felszerelés is jól vizsgázott. Hát ezért nem fogtam én márnát, mert "ott kóborolt, csavargott egy -zsivány-":-)

Kiváló szezonkezdet

Biztos vagyok benne, hogy nem egyedül volt a márványmintás nagybajúszú, tűnődöm, a társai is horogra kerülnek-e a közeljövőben......

Kelt: 2016. év Kikelet havának 25.-ik napján

Kora tavaszi próbálkozások

Lassan, nagyon lassan akar megjönni a tavasz, a kikelet, ellenben a tél, amely itt se volt igazán a közelben ólálkodik, hol fehérre szórja hegyeink bérceit, hol visszahúzódik, s halkan acsarkodik a bokrok alja alól. Néha érzem már, ahogy a nap sugarai simogatják arcom séta közben, a madarak kórusa újabb és újabb dallamot próbálgat, ámde óvatos, gyenge próbálkozások ezek még, hiszen javában tart még a cívódás a tavasz és a tél között. 

Tavaszra várva

A hónap közepén úgy alakult, jutott egy kis idő horgászni, több alkalommal is kijutottam a partra, hogy szerencsét próbáljak. Ám a szerencse az most valahol másfelé járt, ügyet sem vetve rám, mert halat nem igen fogtam, rendre elkerült az uszonyos népség tábora. Mivel az utóbbi időszakban többnyire az esti órákban horgásztam, nagyjából semmit nem tudtam, hogy nappal hol, pontosan mikor eszik a hal. Nem estem kétségbe, összeállt a terv, volt benne reggeli, ebéd utáni, délutáni és kora estére tervezett zsinóráztatás is.

A sarkantyú alatti törés mindig tart halat

Az első alkalommal egy sarkantyút szemeltem ki meghorgászandó területként, némi etetéssel, egy feeder és egy matchbottal vágtam neki szerencsét próbálni, amely akkor valahol másutt járt, de én erről még akkor nem tudtam.  Finom cucc, kis horog, csalik változatos tárháza, némi etetés. Néhány gyenge úszótologatáson kívül határozottabb kapást nem sikerült kicsikarnom, ám közben bizakodóan bámultam a túlparti fűzfát, amelynek ágait már megszínezte a közelgő kikelet. Néhány küszt fogtam csupán, amelyeket hazavittem egy kis vödörbe, hogy jók lesznek majd menyhalazni. Tapasztalat, hogy a horoggal fogott kishalak arányaiban jobban pusztulnak, ennek legjobban az otthon tartott teknősöm örült, aki megkapta a szerencsétlenül járt halacskákat....

Emberi kéz okozta sebek a folyón

A következő napon egy sekélyebb részt kerestem, ahol legutóbb a domolykót és a bodorkát csíptem nyakon, ám a kacsákon kívül semmi nem mozgott a vízen, nagy bánatomra azalatt sem. A felhők közül elő-előbukkanó nap viszont már éreztette erejét, s birokra kelt a fel-feltámadó széllel is. Szomorúan láttam, hogy valaki "megtisztelte" a természetet egy hűtőajtóval, amely már félig "belegyógyult" az iszapba. Sajnos vannak rossz tapasztalataim a szemetelőkkel, ökölbe szoruló kézzel némán dühöngök, hogy miért is nem vagyok tanúja annak, mikor valaki szemetet dob el a vízparton.....lenne "féreg" úsztatás azon nyomban......Nem egyszer szedtük össze más szemetét, s volt, hogy a kocsi csomagtartója megtelt a mások által otthagyott ganéval......

A következő horgász alkalom már ismét egy másik időpontban, egy másik szakaszon talált. A módszer, csali, etetőanyag ugyanaz, kivéve a sajtos csontit. Igen, nem tévedés, sokszor csinálom azt, hogy egy darabka sajtot bedobok a csontis dobozba, s pár nap múlva a csontik szépen átveszik a sajtszagot, s ki tudja miért, a márnák megőrülnek ezért.. A víz tisztuló, hűvös, normál vízállású. A madarak nótája keresztbe-kasul betöltötte az erdőt, néhol harkály koppant a még alvó fák törzsén, odébb egy kormorán húzott el a csupasz ágak fölött, apróvad zörgette a száraz gallyakat az aljzaton, eközben hóvirágmezőtől illatozott az erdő, élt a természet.

Napfényes vízpart, s az erdő alja fehérlik szemben a hóvirág tengertől

Néhány kisebb kapás a fenekezőn elég is volt, hogy felkeltse a reményt, itt hal lesz ma, az biztos. Az első komolyabb húzás azonban a matchbotra érkezett. Vagyis inkább elakadásszerűen jelentkezett, miközben az úszó a sodrással araszolt egyre lejjebb, s mikor hirtelen megállt, kissé megsüllyedt, a bevágás nem késett. A harc váratlan hevességgel kezdődött, s ellenfelem ellentmondást nem tűrve megindult a túlpart irányába. A bot, a zsinór, a horog, valamint az előkezsinór határait ismerve próbáltam feltartóztatni ellenfelem, ám még csak módosítani sem tudtam az általa megkezdett út irányát, vagy sebességét. A hal a túlparton járt már, szorosan a mederhez ragaszkodva, töretlen erővel oda húzott, ahol bőven van akadó, bedőlt fa, s ami ilyenkor lenni szokott, belevetette magát a víz alatti sűrűbe... Nem igaz. Nem akarom elhinni. Elvesztettem.... Vigasztal, hogy legalább megvolt az év első komoly fárasztása. Hogy ki lehetett az ellenfél? Talán az a ponty, akit tavaly ősszel sem sikerült innen kifognom, aki hétszer húzott a túlpartra, s én ugyanannyiszor vissza...., talán valaki más, de hogy jó erőben volt, az teljesen bizonyos. 

A történet nem ért véget, eljött egy következő nap estéje. Naplemente idején érkeztem. Most vagy soha, hisz a következő napra havas esővel, viharos széllel jelzik, hogy előbújik még a tél, hogy fogait villogtassa, hogy megrémissze a tavaszra váró természetet. Megszületett a döntés, használjuk ki a jó időt. Próbálkozásom következő állomása egy megszűkülő, mély középmedrű szakasz, amelynek mindkét partja víz alatti köveket, akadókat rejt, de a halak országútja itt van! Az aljzat többnyire iszapos, ám vannak foltok, ahol keményen koppan az ólom, jelezve azt, hogy márnacsapatok fürdik ki néhol keményre a meder fenekét. 

Megszűkülő szakasz, mély középmederrel

Még januárban nagy volt itt a nyüzsgés, a márnák a menyhalakkal versenyeztek, ki kapja el a zsíros harmatgiliszták tekergő falatjait, s halszelettel sem kellett szégyenkeznie a szerencsét próbáló horgásznak. Más taktikát kell találjak. Nincs etetés, másképp próbálom meg, hátha így végre sikerrel járok. Csúszóólom, 60 centis előkezsinóron harmatgiliszta, valamint kis süllőzőhorgon küszfarok. Ám az este néma volt. A hőmérséklet gyorsan zuhant, s a csillagos ég a hold keskeny sarlójával kíváncsian várta, vajon megbólint-e a botspicc, elkapja-e valami a vastag harmatgiliszta csokrot.

Talán méret körüli

Már-már a hazainduláson gondolkodtam, illetve a kudarc miértjén morfondíroztam, mikor a bal oldali botomon határozott kapás jelentkezett. A bevágás jól ült, az ellenfél becsülettel harcolt, ám az ereje hamar elfogyott, nem is csoda, hiszen egy kismárna volt csak a tettes, talán megvolt a méret is, talán nem, ez már nem derül ki. Végre halszagú lett a kezem. Végre szákba terelhettem a folyó egy lakóját. Hamar a hátam mögötti rézsűs part füvére fektettem egy fotó erejéig, azt követve pedig visszaadtam őt a folyónak, hogy évek múlva talán újra megtisztelhessen erejével.

Ha addig elkerüli majd a halászok hálóját. Igen, nem tévedés, a halászat nem szűnt meg Szigetközben, hisz a vizek új kezelője elődjéhez hasonlóan a napokban elkezdte árusítani a kis szerszámos halászoknak (táplisok) a vízparti, valamint a csónakos jegyeket (http://www.horgszovgyor.hu/halasz-teruleti-jegy-ertekesitese/). Azt hittem rosszul látok, mikor a kezelő honlapján megláttam az adatokat. Azt hiszem, ezt inkább nem kommentálom, hisz eddig is megőriztem a blogom a trágárkodástól és a jövőben is szeretném ezt tovább fenntartani. (megjegyzem, tisztelet a kivételnek, a becsületes táplisoknak).

Hogy is fejezhettem volna be a hosszú hétvégét, mint horgászattal. A nemzeti ünnep havas esőt hozott Szigetközbe, mint annak idején Pestre, hol egy lelkes hazafi elszavalta a Nemzeti Dalt, s a nemzet tagjai átérezve a sorok fontosságát, vele szavalták azt esernyőik alatt, s teszik ezt azóta is minden évben. Az időjárás eloszlatta minden reményemet, hogy aznap még horgászom. Aztán dél körül kiderült az égbolt, a nap is sütni kezdett, a levegő is melegedett néhány fokot. Talán mégis, talán meg tudom próbálni az estét. A délután szitáló esőt hozott aznapra, megingatva terveim, de nem tántorodtam, ellátogattam ismét egy sarkantyú mögé a Mosoni-Dunán, hogy az alkonyban próbát tegyek. Megérkezésemkor gyengén szitáló eső csapkodott, hűvös északi szél fújt. Két nappal korábbról maradt etetőanyag annyira volt elég, hogy három gombócra valót bedobjak belőle a sarkanytú mögötti langóba. Könnyű úszós szerelékkel kezdtem meg a horgászatot, ám néhány kisebb keszegkapáson kívül sajnos nem történt más.

Kárász a Mosoniból, medvehagyma ágyra fektetve

Hiába, a természetes vízen nem egyszerű kora tavasszal megtalálni, kapásra bírni az uszonyosokat. Unalmamban körbenéztem magam körül. A mindenhol tömegével növekvő medvehagyma tengerben még megvillant egy-egy hóvirág lassan hervadó szirma, integetve, hogy lassan eltelik az ő idejük is. Néhány csokorra való medvehagymát begyűjtöttem, majd fél szemmel az úszóm felé lesve azt láttam, hogy a rugany mögötti csendes öbölben lassan merül és távolodik a parttól. Mindent eldobva kezemből megkapaszkodtam a nyélbe, majd megakasztottam a tettest, amely komoly harcba kezdett. Egy termetes kárászt sikerült szákba terelni, amely becslésem szerint is kiló feletti volt. Bár maradtam még húsz percet, más jelentkező nem volt, s az este is rám borította sötét leplét. Talán megtört a jég, talán már hamarosan tavasz lesz, a természet is ébredőben már, csak kell még egy kis türelem neki, hogy teljes valójában pompázhasson, nem tartva a visszatérő téltől..

Kelt: 2016. év Kikelet havának 16.-ik napján

Kikelet

Folyóvíz, napsütés, hóvirág és jászkó

Eltelt a január, s a február jó része is úgy suhant el mellettünk, hogy távol tartotta magától tél kapitányt, aki talán nem is akart erre kószálni. Eső viszont kijutott jócskán erre a vidékre, volt is egy kis vízszintemelkedés a folyókon. A folyók....., igen, némán tették a dolgukat, s horgászok sem háborgatták a partokat, mert mint ismeretes csak a hónap végén dőlt el, hogy kié lesz a vizek kezelésének, hasznosításának a joga, ki adhat ki jegyet. Apropó. Hiába vette át a megyei szövetség a nagyobb folyókat, bizony a kisebb csatornák, erek, patakok jó része az eddigi "hasznosító", a halásztársaság kezében maradt, így kellemetlen hátrányos helyzetbe kerültek azok a legyező barátaim, ismerőseim, akik előnyben részesítették ezeket a vizeket. Fáj a szívem, mert a kedvenc kis patakom, az Araki-ér, hivatalos nevén a Nováki-csatorna is erre a sorsra jutott. Nekem pedig minden évben ott kezdődött el a keszegező és domolykózó szezon. Emészteni kell még ezeket a dolgokat, s idő kell, hogy túltegyük magunkat a veszteségen....

a tavasz hírnöke

Térjünk vissza tehát a hónap végéhez. Területi jegyem még nem volt, de szívesen sétáltam volna egyet a Duna partján, hát gondoltam egyet és ellátogattam Gönyűre. Megnéztem a Mosoni-Duna torkolatot, ahol a kis folyó Pozsonyi kiruccanása után magába gyűjtve a Lajta, a Rába, a Rábca vizét újra visszatér édesanyja keblére, s egyesül vele, hogy aztán már együtt folytathassák a messze megkezdett utat, míg csak el nem érik szép lassan a Duna-deltát, s a Fekete-tengert. 

Az ártéri erdőben sétálva, már megjelentek az első virágok, mint a közelgő tavasz hírnökei, de az idő még vészjósló volt, borongós, esővel, havas esővel csapkodó, szeles, metsző hideg.

Némán mosta a Duna a Csallóközben az ősi földdel együtt ideiglenesen más országhoz elcsatolt Kolozsnéma kikötőjének partjait, s nem törte meg a víz tükrét csak olykor egy-egy felugró uszonyos. 

Balról hajlik a Mosoni-Duna édesanyja keblére, jobbra Kolozsnéma "néma" kikötője

Áradó víz, sár a parton ahol érkezik a Mosoni az Öreg-Dunához

Árván ringó ladik Gönyűn

Eljött végre az idő, mikor a friss ropogós területi jegyem birtokában végre vízpartra mehettem horgászbottal is. Ráadásul a hétvégére csodás napos időt jósoltak, kellemes hőmérséklettel. Gondoltam, itt az idő, hogy úsztassak, a keszegeket megmozgatja ez az idő február végén. Aztán jött a döbbenet. Miért és miért hajlamos arra az ember, hogy újra és újra elhiggye azt, amit a meteorológusok mondanak? Hányszor áztam már bőrig a tévedéseik miatt, hányszor borították fel már minden tervemet? Volt merszem egy alkalommal ezt szóvá tenni az egyik legismertebb internetes meteo-oldalon, ahol fel voltam regisztrálva. Le is tiltottak minden hozzászólási lehetőségről. Így fogadták a kritikát, hiába, ez a vidék nem annyira tartozik a kedvenceik közé, nehéz nekik megjósolni, mi jön a határokon túlról, odáig nem látnak.

Szombat. Metsző szél, hideg. Tántoríthatatlanul az ebéd elfogyasztása után azonnal kimentem a Mosoni-Dunára. Néhány gombócot bedobtam etetés gyanánt, s az 1,7 méteresre mért vízen, elkezdtem úsztatni egy 10 méteres szakaszt. Néhány úsztatás eseménytelenül zajlott, majd a horgászat megkezdését követő tizedik percben határozott kapásom volt. Azonnal bevágtam, s már hajtogatta is a matchbot végét egy termetes, 22 centis bodorka. Annyira örültem neki, hogy fényképet is elfeledtem készíteni róla, azonnal elengedtem. Közbe kaptam egy telefont, mire azzal végeztem, gondoltam megnyugodott a víz, dobok. Két métert sem ment az úszó, valami határozottan víz alá merítette. Bevágtam. Az ellenfelem nem várt erővel indult meg a meder közepe felé, majd ereje fogytán szépen feljebb és közelebb tudtam magamhoz húzni. Még a szákom se volt nyitva, úgyhogy nyakon ragadtam a tettest, ami nem volt más, mint egy csodaszép domolykó, amely 37 centi hosszú és alig valamivel kiló feletti volt.

kiló feletti telény, amely a meder fenekéről jött

A horgászat mindeközben lehetetlenné vált az egyre erősödő szél miatt, a kezem is rávörösödött a hidegtől a nyélre, így nem egészen két óra kint létet követően hazamentem, közben nyomdafestéket nem tűrő gondolatok kavarogtak fejemben a meteorológusokról, akik néha hetekre előre jósolgatnak, de egy napra sem tudják megmondani mi lesz itt az északnyugati végeken.

Érdekes farkuszonyú jász

A következő nap ugyanezzel a módszerrel próbálkoztam, de a helyszín más volt, másfél kilométerrel lejjebb, egy csendesebben folyó, ám mélyebb, 2,8-as vízben kezdtem úsztatni, apró horoggal, 16-os előkezsinórral, néhány csontival a mederfeneket kopogtatva. Az első öt percben megjött a kapás, amit komoly fárasztás követett, hiszen a hal igencsak ereje teljében volt. Az elején persze, mert hamar megadta magát a 35 centis kiló körüli jászkó, amely igencsak halovány színekben pompázott, meg is kellett nézzem jobban, hogy nem-e koncérral van dolgom, bár a szája egyértelműen jászra hajazott.

Az idő most sem volt a legkedvesebb, a szél irányt váltott, s eddigi szélcsendes helyzet a fák takarásában átváltozott egy szélcsatornává, szintén két óránál meghatározva véget vetett a horgászatnak. Na majd valamelyik este. Visszatérek a fenekező horgászathoz. Bár amíg a match botommal hajtottam úsztatva a halakat a feederbot be volt dobva, azon egy pöccintés se jelentkezett, fel is adtam aznapra a pecát.

Két nap múlva este leültem egy bejáratott helyre, ahol akasztottam is valamit, egy feltehetőleg többkilós márnát, mert megakasztást követve azonnal árral szemben indult meg a torpedó, szorosan az aljzathoz tapadva, s hát persze hogy a kövezés alá húzott, mivel nem sok esélyem volt eltartani onnan, az új zsinórom pedig mint ökörnyál a szélben sutty, már szakadt is.....Na ezt se így terveztem. Fejembe ötlött egy gondolat, írok majd egy bejegyzést a szerencsétlenkedéseimről, lehet, április elsejére bolondok napjára meg is leszek vele.

No mindegy, legalább volt egy kis izgalom is. Azért aznap este az unokája beköszönt a meglépett halamnak, ő egy fotó erejéig szárazra került, majd ment is vissza hamar a családjához, hiszen nagyon visszakívánkozott már, hallottam is hogy locsog érte bent a família:). 

Nőnie kell még, és fog is

Következő este ismét próbát tettem, ugyanott. Meglepetésemre ellepték a helyet a bucók, hármat meg is fogtam, közülük az egyik igencsak szép volt.

Termetesebb bucó

Végre volt márnakapásom is, igaz, ez a hal nagyobb volt mint előző nap fogott társa, talán a méretet is súrolhatta volna alulról, egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy visszaengedjem, vagy sem.

Mosoni Marci (ka)

Apropó, esténként a csali minden esetben vastag harmatgiliszta volt, mást nem voltak hajlandóak megenni, pedig a tavalyi nagy slágerüket, a füstölt edami sajtot is beszereztem, de valószínűleg hideg van még sajtot enni, jobb a gilusz, mert meg se pöccintette egyikőjük sem. A márnák világosban nem ettek, szinte mindig a teljes besötétedést követően este hét óra után kezdtek aktivizálódni.

Bízom benne, a kikelet nem várat már sokáig, hisz a halak étvágya is kezd szép lassan megjönni, a vizek óvatosan, de határozottan melegedni kezdtek, hamar elfeledtetik majd velünk a megpróbáltatásokat, melyeket az utóbbi időben horgászat nélkül töltöttünk. Talán a Mosoni-Duna és a Lajta feledteti majd az elvesztett kis patakokon való horgászat iránti sóvárgást, megajándékoz majd csodás élményekkel.

Kelt: 2016. év Kikelet havának 7.-ik napján

Menyhaltánc az év eleji hóban

Az előző év vége úgy múlt el, hogy a tél nem mutatott magából semmit, se hideget, se havat, ám helyette jócskán a mindennapok részévé vált a mindent körbeölelő szürke nyirkos koszos köd, mellyel megajándékozta a december az ünnepre készülő vidéket. Így múlt el csendben az óesztendő, s a december dicsősége. Az újév ezzel szemben megszorította acélmarkával a lassan lélegző természetet, jó darabig el se engedve azt. Reggelente az ajtón kilépve bizony összébb húzták az emberek a kabátjukat, kövérebbre borzolták magukat a cinkék, feketerigók, varjak serege húzódott a város parkjaiba, s a január egy napon fehérre festette Szigetközt.

Hóban hancúrozó tőkehal

S csak szorított a hirtelen betoppant tél, nem engedte a hőmérőt nappal sem nulla fok fölé, erősen kapaszkodott bele mindkét markával, s húzta-húzta lefelé. Megdermedt az erdő, a csendet csak néha törte meg egy-egy szürke gém rekedt visítása, az erőtlen sápadt napsütésben, s csak néha moccant egy-egy száraz ág, mert a szél megunva a játékot, olykor földre ejtett egy-egy darabot belőlük. 

Némaságba takarózva kullogtak a folyók is, csak-egy-egy nyugtalan uszonyos rajzolt néha karikákat a víz felszínére, hol imént még fázós vadkacsák eveztek lábukkal sebesen, majd megijedve a víz felett szétterült csendtől, hamar a meder közepe felé iszkolt. Ilyen körülmények közt jött az ötlet, hogy talán nem ártana meglesnem elemükben vannak-e az egybajszos tőkehal barátaim. Általában december végén január elején szoktak leívni, ilyenkor nagyon nem zargatom őket, nem is nagyon esznek, de ha megtörtént a leívás, azonnal étvágyukhoz térnek, növelik az aktivitásukat és hangosan korgó gyomorral újult erővel vetik magukat a felkínált csali után. 

Nappal is eredményes a menyhalhorgászat, ha elég hideg van

Csendes a túlpart, levél se rezzen, alszik az erdő, nyugszik a part....

Ívási időben nem szokásom menyhalat hazavinni, ívás után próbálok begyűjteni belőlük néhány darabot, amely kielégíti gasztronómiai éhségemet. Idén ez másként alakult, ugyanis az újonnan bevezetett rendszabályok miatt olyan rendelkezés lépett életbe, amely csak az idegenhonos halak elvitelét engedte meg. Magyarul a kifogott menyhalakat vissza kellett engedni. Ebben nincs is hiba, ám figyelni kellett, hogy a kapások megjelenésekor hamar történjen a bevágás, a hal ne nyeljen mélyre, a kelleténél ne sérüljön jobban. Át is tértem kisebb horgok használatára. Sokszor járt szilaj táncot a botspicc végére erősített fénypatron, alig hogy hátba veregetett az este. Hajlott a botvég a hűvösen lomhán tovatűnő víz fölé, s volt, hogy ugrott is lefelé az ágasról. A víz élt! S nem csak este, vagy alkonyatkor, hanem napközben is, a délután meglepett néha egy-egy menyhal vad támadásával. Meg kell valljam, volt jó néhány olyan alkalom, mikor én húztam a rövidebbet, s a felkínált csalit megdézsmálva, vagy teljesen lelopva küldték vissza a horgot. Ilyenkor farkasszemet nézett velem az üresen csillogó horog a gyér lámpafényben, mialatt elképzeltem a meder fenekén portyázó menyusok gúnykacaját, melynek hahotája megborzolta a víz felszínét....

Esti csillogás

A tél nem ismerte a tréfát, eljött az az idő, mikor a január a vasmarkát még jobban összeszorította, a Lajta Hegyeshalomnál teljesen befagyott, lejjebb pedig le-leszakadó jégtáblák kezdték meg útjukat, s néhányuk sikeresen utat talált magának a Mosoni-Dunára is.

.....Évfordulója is volt, eszembe jutott a doni áttörés....S hol volt ez a téli zordság az akkorihoz képest? Szinte fülembe hasított a vörös hordák ismétlődő rohama közben ordított hurrázás, s láttam a szótlan honvédek zordra fagyott mosolyát a hóban heverve, ahogy próbálják tartani hevenyészett állásaikat azzal a reménnyel, hogy feltartják a fergeteget, míg csak bírják erővel, nem magukért, a bajtársaikért csak......De itt néma volt a táj, halkan emlékezett minden porcikájával az elesett jégbe fagyott hősökre.....az árral dacoló büszke őseinkre...

Esténként a sötétben az alattomosan úszó jégtáblák csodálatos örömmel metszették ketté a feszes damilokat, melyek pengő hangjaikkal belehasítottak az éjszaka csendébe, a jégtáblák pedig sikerükön felbuzdulva folytatták útjukat az áramlat hátán, cipelve magukkal néha egy-egy fűcsomót, vagy tollait rendezgető vadkacsát. A befagyó gyűrűk is a boton szikráztak a jégvirágban, szorosra fogták a feszülő damilt.

Feszített víztükör, feszülő mínuszok, parthoz simuló alvó csónakok, sehol egy lélek...

Nem sokkal később, néhány napos jégvándorlást, zajlást követően jött egy kis enyhülés, a jégtáblák lassanként elmaradtak, s mi újfent megpróbáltuk, vajon a menyhalakat megviseli-e az úszó jég hiánya, esetleg összeülnek-e egy-egy esti pecsenyére.

Összeültek bizony. Néhány darab minden este horogra került, volt, hogy egy fél óra alatt barátommal egymás mellett horgászva hét darabot is elejtettünk, akárcsak a régi szép időkben, emellett néhány kapást el is rontottunk, de ez bőven belefért, hisz kiválóan éreztük magunkat. A halak láthatóan túl voltak az ívási időszakon, lapos hasuk legalábbis erre engedett következtetni. A január közben eszét vesztve dühöngött az elvesztett területei miatt, s újult offenzívát indított, áttörve a Kárpátok északi hágóin kijutott a hegyeken  át és fehérre szórta Szigetközt, amelyet dermesztő leheletével terített mezőre, erdőre, városokra, falvakra. Egy-kettőre megdermedt a világ...

Ívás után "soványan" nem is tűnik bő 40 felettinek

A hirtelen jött fagyos harag hamar elenyészett, a hónap vége felé a tél sértődötten becsapta az ajtót maga mögött, s azóta se hallani hírét, merre szaladt orrát felhúzva a messzeségben. A föld kiengedett, s egy esős este a felázott fű között sikerült nyakon csípni néhány kisujjnyi vastag kalandozó kedvű harmatgilisztát, melyek csak arra vártak, hogy megmártózzanak a még mindig hideg Mosoni-Dunában. 

Az alkonyat már a bevetett botokra mosolygott rá a város szélén

Meglepetés kiló feletti királyhal (38 cm)

Az esti fürdőzést élvező giliszták döbbenten tapasztalhatták, hogy a menyhalak étvágya töretlen, sőt, a szürkületben egy termetesebb koncér is úgy vélte, hogy belekóstol a vaskos húsukba, majd komótosan húzta a botspiccet a víz felé. A hónap végső napjaiban nagyobb tömegben megjelentek a márnák is, esténként két-három darab időlegesen elesett, bár míg a barátom csalija mindössze egy méterre simult a folyó medrében az általam bevetett készség felett, én csak menyhalakat, míg ő csak márnákat fogott, szebbeket kiló-másfél kiló között. Nem is rossz, etetés nélkül, egy szál gilisztával januárban. Érdekes volt a kis területen a fajonkénti elkülönülés is. Rövid levegőzést követően elszabadult minden halunk a januári fergetegben, mire gondoltak egyet, már hasították a Mosoni-Duna habjait ismét, hisz másként ez nem is lehetett....

Még pórázon, míg fotó készül

Eső áztatta januári avarágyon

Mire belemelegedtünk volna a horgászatba, megkondult február első napjának harangja, mi pedig a horgászatot jó időre be kellett hogy fejezzük, hisz a tavalyi jegyünk csak eddig engedte, hogy hódoljunk szenvedélyünknek. Az enyhe februári esők kövérré hízlalták, sárgára festették a folyókat, mi pedig barkácsolásra, a felszerelések szezonra való felkészítésére helyeztük a hangsúlyt ebben az időszakban. A hónap vége felé minden készen áll már a horgászatra, kivéve a papírokat, hiszen Szigetköz legnagyobb részét alkotó ágrendszerek sorsa még rendezetlen, senki nem látja még, mikor lehet Rajkától Komáromig tartó szakaszra területi jegyet váltani. Hírlik, még a nyomdában sincs még vázlat sem, s a türelem most pengeélen ropja a táncot, minden lépésnél egyre kisebb súlyban....

Lám eljön majd a mi időnk is, addig tán még nem mosolyog ránk a kikelet, vagy ha mégis hamar kopogtatna, esetleg minket már réges-rég a folyóparton találhatna...

Kelt: 2016. év Jégbontó havának 19.-ik napján

Nehézipar a horgászatban, avagy riport az ólomöntés mestereivel I. rész

Ólomlábakon vánszorog a tél, lassan teret enged majd a kikeletnek, ám a várakozásokkal ellentétben a mai napig még nem dőlt el a szigetközi ágrendszerek sorsa, ki lesz a haszonbérlő, mikor lesz lehetőség jegyet váltani. Az, hogy mikor kezdhetünk neki a horgászatnak, még kérdéses, már csak azért is, mert szépen áradnak a szigetközi folyók, kávészínű zavaros vizében szunnyad még a lehetőség...

Sokféle ólommal ellátnak a barátaim..

Nézzük a tétlenség jó oldalát, több idő jut másra, karbantartásra, felújításra, vagy épp az ólomöntésre. Maradjunk most ez utóbbinál. Ahogy már azt korábban tapasztalhattátok, néha a horgászathoz kapcsolódóan betekintést nyerhettek a kulisszák mögé. Sokan azt gondolják, hogy igen, én viszont bizton állíthatom NEM tűnt még le az ólomöntő mesterek kora.

Van néhány olyan jó barátom, aki a mai napig saját maga önti az ólmot, többnyire folyóra valót, s olykor engem is megajándékoznak újabb és újabb formákkal, többféle súlyban. Vannak újabb és régebbi kokillák, s az ólom beszerzése sem egyszerű már manapság, ám fáradtságot, vesződést nem tekintve továbbra is életben tartják eme mesterséget.

Ismerkedjünk meg most a három öntőmester közül ebben az első részben kettővel, Kázmács Tamással, valamint Fábián Bélával!

Mosoni horgász (Mh): Szerencsés vagyok, hogy a virtuális világban összeakadtam veletek, s mindamellett hogy megajándékoztatok a barátságotokkal, gyakran kaptam tőletek szépen öntött ólmokkal, amelyeknek igen jó hasznát vettem a folyókon a menyhalak, márnák, pontyok, harcsák nagy-nagy bánatára. A kérdéseim ugyanazok felétek, ha kész vagytok, ugorjunk is neki!

  

Mosoni Horgász (Mh): Mikor kerültél először kapcsolatba a horgászattal és hol horgásztál először?

Tamás: Talán 8 éves lehettem, a helyszín pedig a Balaton volt.

Béla: 7 éves koromban fogtam meg a bot nyelét, azóta nem engedem el

Mh: A horgászat melyik ága áll hozzád a legközelebb?

Tamás: A feederezés és a pergetés a legkedvesebb a szívemnek.

Béla: Mindenevő vagyok, kivéve a match és a rakós technikát

Mh: Mikor döntöttél amellett és miért, hogy magad öntöd az ólmokat?

egyedi kokillák (Tamás)

Tamás: Balatoni horgászként, az ólomkészlet pótlása nem annyira megterhelő a pénztálcára nézve. A munkám úgy 20 évvel ezelőtt a Szigetközbe szólított, elég volt egyszer kimennem az Öreg Dunára, hogy a kötődés a mai napig tartson. Kezdő folyóvízi horgászként a kövezéseken, a szerelékes ládám súlykészlete rendszeresen kiürült. Tanítómester hiányában rengeteg szereléktől búcsúztam el. A döntés hamar megszületett, ólmot kell önteni, ugyanis egy horgászat alatt 10-15 darab 80-100g-os ólom búcsúztatása

már anyagilag is megterhelő volt. Kezdetben tehát az anyagi tényezők voltak túlsúlyban, de az idő múlásával talán kicsit ügyesebb lettem, az ólom sem fogy annyira. Az öntés azért megmaradt, mint téli elfoglaltság, és örülök, ha pár darabbal megajándékozhatom a barátaimat.

Béla: Örömet okoz, ha az általam készített felszereléssel fogok halat. Legyen az akár egy ólom.

Egyedi forma, kapaszkodókörmökkel (Béla)

Pálcaólmok (Tamás)

Azok a bizonyos körmök a tányéron (Tamás)

Mh: Hogy alakítottad ki a kokilla formáját?

Sorozatgyártásra felkészülve (Tamás)

Tamás: Szerencsés helyzetben vagyok ilyen szempontból, műszaki rajzprogrammal megrajzoltuk a sablont, a fajsúly megadása után a program kiszámolta a mérethez tartozó tömeget. A munkahelyemen CNC megmunkáló központ volt a segítségemre a végleges forma kialakításában.

Béla: CNC marós vagyok.

Mh: Hol végzed az ólomöntést, s figyelsz-e a biztonságos munkavégzés feltételeire?

Tamás: Az öntés, gáztűzhelyen, garázsban, erős szellőztetés mellett, vastag hegesztőkesztyűben történik.

Béla: Szabad levegőn. Vigyázok, mert a gőze mérgező. Az a legjobb, ha még enyhe légmozgás is van.

Hibátlan munka (Béla) 

Mh: Mire kell odafigyelni a legjobban az öntés során?

Tamás: A legfontosabb a fentebb említett biztonságos munkavégzés feltételeinek a megteremtése!  Az ólom  és a formasablon hőmérséklete is fontos az öntés során.

Mh: Melyek a kedvenc formáid és hol használod őket?

Tamás: Lapos tányér ólom 60-200g–ig. Most pedig kísérletezek egy 120g-os feeder kosár prototípus előállításán. A legtöbbet az Öreg Dunán használom.

Béla: Tányér ólmokkal kezdődött vegyes méretben. Aztán Lajos barátomnak láttam a folyóvízi ólmát, amit én csak kapaszkodósnak nevezek. Ebből készült több méret, főleg ezeket használom. Harcsázni, márnázni tökéletes. Készült kuttyogató ólom forma is két méretben.

Mh: Volt-e példa arra, hogy kölcsönadtad az öntőformát, s mik a tapasztalataid ebben a tekintetben?

Tamás: Az öntőformát még nem adtam kölcsön, mert a lakhelyem közvetlen környékén inkább tavak vannak, és ezeket a formákat alig használják.

Béla: Nem sok ember van, akinek odaadnám. :)

Egyedi formák, változatos súlyban (Béla)

Mh: Mit tanácsolnál azoknak a horgászoknak, akik ólomöntésre adják a fejüket:

Tamás: Rövid leszek: biztonság, kitartás, aztán egy két sikeres öntés után úgyis késztetést fognak érezni, hogy adjanak 1-2 db-ot a barátoknak, ismerősöknek és azon veszik észre magukat, hogy már megint öntenek.  Az öntéshibás, elrontott végtermék miatt pedig nem kell idegeskedni,  számtalanszor újra lehet önteni! /saját tapasztalat/

Béla: Csak bátran! Van vele macera, amikor nem terül szépen, vagy csirizes az olvadék. A zsákmányról készült képen viszont jól mutat a saját ólom! 

Tökéletes kompozíció (Tamás)

Mh: Mikor kerültél kapcsolatba az internetes horgásztársadalommal, s mi a véleményed erről?

Tamás: Már jó néhány évvel ezelőtt regisztráltam két oldalra is, pár hónap múlva töröltem a képeimet, bejegyzéseimet is, elegem lett a rengeteg rosszindulatú csevegésből, valahogy nem azt a képet mutatta az oldal, hogy a horgászok segíteni, ösztönözni akarják egymást, inkább a másik leszólása, lenézése a divat. Két év múlva ismét regisztráltam egy oldalra /képek nélkül/, csakhogy lássam a változást. Sajnos elkeserítő, nem sok minden változott. Van egy réteg, akiket én nagyon tisztelek, a halakkal, a természettel való bánásmód miatt, és nem utolsó sorban a képeik és beszámolóik végett. Olyan horgásztársakkal is találkoztam, akik önzetlenül, minden jóindulattal ellátva, közösen horgászva barátkoznak, én valahogy az utóbbi srácokkal szeretem múlatni az időt…..nekem „Ők” az igazi HORGÁSZOK csupa nagybetűvel…

Béla: Ez nagyon vegyes. A negatív oldalát mindenki ismeri, viszont sok jó emberrel összehozott már a netes peca.

Mh: Néhány szóban összefoglalnád, milyen eszközök, alapanyagok szükségesek az ólomöntéshez?

Alapkészlet (Tamás)

Tamás: Gáztűzhely, samott tégla, sablon, forgókapocs, hőálló kesztyű, öntőtégely, ja és a legfontosabb az ólom.

Béla: Vékony falú olvasztótégely. Én készítettem egy nyeles kiöntőt. Talán a jó alapanyagot nehézkes beszerezni.

Mh: Az ólom beszerzése sem egyszerű. Korábban az autógumisnál lehetett elhozni a hulladékólmot, még örültek is, hogy megszabadultak a "veszélyes hulladéktól", ám mára már nem ólmot használnak, de a MÉH telepeken olykor hozzá lehet jutni megfelelő minőségű kevés salakanyagot kiizzadó ólomhoz, két éve volt talán 300 ft/kg. :)

Mh: Aki szeretne veletek kapcsolatba lépni, akinek kérdése van az öntéssel kapcsolatban az hogy teheti meg? Hol érhet el benneteket?

Tamás: kazmacstamas@gmail.hu

Béla: fabibe82@gmail.com

Mh: Adtatok egy-két fotót, hogy a saját ólmokkal fogott halakat is bemutathassuk! Íme:

Kázmács Tamás jutalma a Dunától a szép ólomért cserébe

Fábián Béla saját ólommal fogott márnával

Márványtestű és az ólom, kis időre összekötve (Béla) 

Uraim! Köszönöm szépen a riportot (meg az ólmokat, amelyekkel megajándékoztatok), egy élmény volt!

A riport második része megtekinthető itt:
II. rész

Kelt: 2016. év Jégbontó havának 11.-ik napján