Szamócás pergetőbot

Szunnyad a nádas, ébred a hajnal,
Fülled a reggel, perzsel nap.
Borulgat morog  a délután,
Sírva alszik el a mosoni este.


A naptól kísérve bágyadtan caplatok a Lajta parton néhol sárban lábalva cuppogva a bűzös dágványban. Az izzadtságcseppek csíkokat rajzolnak az arcomra. Kissé feljebb, a gátoldalban folytatom az utam. Szamóca vereslik a lábam alatt, izzad a sapka a fejemen, s az átnedvesedett pólómon keresztül húsomba mar a szúnyog is, s a pécsik se kímél, melyet itt csöménynek hívnak, az is belőlem szív vöröslő vércseppeket kéjesen vigyorogva. Mire lecsapnám elrepül a beste. Két kis likat hagyva bőrömön. Hogy az anyád ne sirasson.... Ahogy látom a Fertő megint felhizlalja a zivatarfelhőket. Egy darabig ott gomolyog távolban lógó esőfüggönnyel, majd láncait tépve elszabadul. Rendszerint erre indul. Azért mar most minden bogár. Van még egy órám, legjobb esetben. Nem érek rá szamócát kajtatni, bár néhány szem, amiért lehajolok édes zamatával felvidít kissé, feledtetve a rovarhordák támadásait.

Lajta part. Vállig fű. Megreked a hőség közte, alig kapok levegőt. Elakad a lábam a gyalogszederben, zoknin keresztül barázdát húz a bőrömbe. Érzem a kiserkenő vér melegét. Ennyi véráldozat s még nem is horgásztam. Na ja. Nem egy telepített tó, nem rendezett Balatonpart. Vadvíz. Dícsérem félhangosan a szederinda édesanyját. Hangommal őzet riasztok, villámgyorsan szökell a gát mögé, s mögötte tengerként hullámzik a magas fű. Szerencsére nem vagyok allergiás a fűfélékre, pollenekre, különben ittpusztulnék. Nehéz a terep. Oldalamon levő kulacs hideg vize posványos nyúlhúggyá langyosodik fel így egy óra alatt. Felnőtt a nád is a szélvizekben. Nagyon taposni nem lehet, elriad a bogár is a környékről, nem csak a  domi. Tartok azért a magas fűtől, itt ahol nem ritka a hansági vipera sem. No még csak az hiányozna. Én járok erre csak, állok a ciherben mint Keoma. A "papagájok" nem merészkednek erre a terepre. Az nem mutat jól a szigetközi f@szbúúk csoportban. Nem is értem. Míg ezen elmélkedem, egy nádnyiladék adta szabad talpalatnyi szakaszon megkushadok, s  alig lendítve a botspiccel rutinból megdobom a folyócska partszéli vizét. Plotty. Vizet ér a műbogár. Lassan beletekerek...

Durr..... Rendesen belever a part mentén húzott kis kínai woblerbe a telény. Vállig ér a villámszerű ütés. Húzná ki a botot is a kezemből. Reccsen az orsó, hajlik a bot. Élvezem a fárasztás perceit. Keményen küzd. A part meredek, majdnem belesuppanok a hideg vízbe, bal lábfejem meg is merül egy kicsit. De a hal megkapja a tarkófogást. Kéne egy faja merítő. Volt hogy beleverte a domi a kezembe a hármashorog kiálló ágát. Fájdalmas volt. A telény a méretéhez  mérve erőben lealázza a többi hasonló méretű rablóhalat. Ezért is szeretek domizni. Komoly jószág. Jól akadtak az amúgy cserére szoruló gyenge minőségű horgok. Ötvözni kéne a fain japcsi horgokat az olcsó, de megbízhatóan működő chinese wobblerekkel. Talán ez lesz a következő esős délutáni elfoglaltság.

Hal pedig van így is. No nem mindig. A Lajta szeszélyes, makrancos. Hozzá képest a Duna, s a Mosoni is szelíd öreg hölgy. Itt elég egy zápor a Fertő tó mögött, s máris haragos színt vesz fel a víz.  Két zivatart követve egy nap lezúdult a féktelen düh, amely 3. fokú árvízvédelmi készültséget taposott ki a mederben. Jó másfél hétre elűzve a horgászni vágyókat. Remélem kimosott megint pár labanc halastavat, s meglesz ezzel a szokásos telepítés, mert amit a megyei szövetség a folyócskába rak az olyan mint halottnak a csók. No de majd meglátjuk.

Sikerült vihar előtt megfésüljem egy kisebb szakaszon a folyócskát, vallattam, mit is gondol a halakról. Csevegtünk közbe, s fura volt a párbeszéd, tartalma bizarr. 

Én kérdeztem, s néha válaszokat is kaptam. Kemény bothajlító válaszokat.

Jókora domolykókról, balinokról szólt a diskurzus, vérpaducok támadásáról regélt a sodorvonal, s a visszaforgó is váratlan meglepetést tartogatott. "Vérpaduc"! Az apró StrikePro bogárra. Hm. Elgondolkodtató.

Alig part menti kis törés, beöblösödés. Elemi erejű kapás, botkitépő kirohanások, 40 méter lehúzott fonott zsinór, majd ernyedten kitekert meggyalázott szerelék. Kihajlott horgok, méter vastagon csupa nyálka fonott zsinór, kacagó haresz a vízben. Majd 20-asra tippeltünk a látottak, s az érzet alapján. Végül is teljesen mindegy. Talán összeakadunk még. Mesebeli a Lajta.

Alig pislant az ember, s másnap fortyog az ár, majd fellöki a torkolatnál a Mosoni-Dunát. Birkózik a tiszta víz az áradó szutyokkal, s halak kavarognak a csatamezőn. Itt-ott loccsan valami, mielőtt felduzzadva kávés-kakaós színben lassan, komótosan egyesülve megy tovább a víztömeg. Megváltozott ez a Medárd. 40 nap helyett néhány órát esik csak, de negyvennapnyi víz zúdul le. 

Van hol ilyenkor is tiszta marad a víz. Kisebb átereszek, csatornák adnak reményt a horgásznak, s esélyt az orsónak hogy sírjon egy kicsit. Szerencsés vagyok hogy itt szigetben számolatlanul körbevesz a víz. A minap egy blogíró társam kérdezte, tervezek e túrát valahova az országban máshova. Innen? Vétek elmenni. Mondjuk volt egy háromnapos balatoni mutatvány a hónap elején, de arról majd később....

Szép a folyópart, élettel teli. S domiparadicsom van itt is, ott is, s ha rájuk talál az ember, indulhat a mutatvány.

Ahol balint sejtek, azonnal dobok, s ha három dobásból nem veri le a wobblert, odébb is állok. Általában az első dobás meghozza a kapást, s ha el is véti az őn, másodjára azért biztosabbra megy, s mosoly húzódik arcomra a fárasztás során...

Kelt: 2018. Év Napisten havának 21.-ik napján

Lajtától Dunáig halak hátán nyargal a szél

Fáradt a lépés, nehézkes a mozdulat. Nyújtózik a tavasz. Renyhe ásítással karikás szemekkel nagyot, hosszan harap a levegőbe. Alig hagyta itt lábnyomát a tél. Reggel még hófolt vigyorgott az árok hajlatában fenyegetőn, s dérrel ijesztgette a korán kelő munkába igyekvőket. Lám délutánra eltűnt nyomtalanul a tél utolsó sóhaja, s beszippanthattam az erdő alján a medvehagymamezők összetéveszthetetlen fokhagymaillatát! A tavasz első illata!

Meg kellene vizsgálni, mocorog-e a domolykó. Pocsol-e már valahol, vagy elnyújtva ásítva pőcölődik ő is valahol? A víz felszíne mindenesetre néma, őrzi a mélység titkát, legfeljebb néhány küsz, ahogy erre mondják "lamli" rajzol karikákat a Lajta napsütötte sekélyes partja mentén. Nem sok. Egy rövid úsztatással vallatom a kis folyót. Néhány fonnyadt keszeget el-el lehet csípni a nádfal előtt, mégiscsak öröm, hogy lassan visszatér az élet a korábban leszennyezett szakaszra. Sovány zsákmány másfél óra alatt, de mégis valami.

Ha van is domolykó, még nem rugaszkodott el túlságosan a meder fenekétől. Nincs is miért, hiszen a táplálékot többnyire még a meder fenekén leli meg. A rovarokat még alig mozgatta meg a tavasz, így nemigen van még vízre pottyanó ügyetlen bogár, amely csemegét jelenthetne a telényeknek. Ámbár vizközé talán felmerészkednek. 

Legközelebb a Lajtát próbálom mélyre törő kis wobblerrel. A harmadik dobásom egy zsombék elé érkezik. Azonnal leveri a domcsi, s a vállamig ér az ütés hirtelen ereje. A bot szépen hajlik, ám a tettes hamar fárad. Jéghideg domolykó. Szóval eszik. Negyed órát is vallattam még a helyet, eredménytelenül. Kételyeim támadtak. Egyedül volt vajon, vagy a többi elijedt a fárasztás alatt?

Arrébb mentem vagy 60 métert. A túlparton sűrű nádas, s sekély plató, mely aztán hirtelen törik, s mélyül cefetül 4 méterre. Ott szoktak ülni a telények. Első dobásom épp a túlparti nádfal elé érkezik, a platóra. Két másodpercet várok, mielőtt elindítanám a csalit. Senki nem nyúl fel érte. Elindítom. Elhagyja a plató szélét, a medertörést, jön pár métert, mikor a tipikus dupla ütést követve odavág neki a domcsi. No ez szebb példánynak ígérkezik! Az is, bár még messze van a "brutalicus" mérettől, de így is nagyon örülök neki. Örülök, hogy végre pergetve is foghatom őket! Lassan alkonyodik. Fogok még egy kisebb domit, aztán nincs több érdeklődő. Alig várom a másnapot!

A következő alkalommal itt kezdek. Az idő szelesebb, de még süt a nap. A víz áradt kicsit, de még nem zavaros. Jó időben érkeztem. Az első dobás épp megvizezi a zsinórt. Lassan, nagyon lassan vezetem a wobblert. Mintha beleütne valami, de az is lehet hogy valami uszadék játszik az idegeimmel. Majdnem a lábamhoz ér a csali, amely talán már el is indult fel a felszín felé, mikor leveri a tömpefejű. Küzd becsülettel. Ki sem emelem, mikor elfárad, még a vízfelszínen megszabadítom a wobblertől. Hogy elinalt... öröm volt nézni. A part is vidám. Gólyahír sárga virága várja az ébredező rovarokat. Lassacskán zöldül a fű, s a fűzek is megbontották rügyeiket. Az első zöldellő lombhullatók. Újra dobok.

A következő napokban a Lajta a kínai Sárga folyóvá változik. Sáros, ám nem teljesen zaccos, viszont elképesztő mennyiségben viszi a rohadványt. Ez most itt nem a pergetés ideje. Eszembe jut, idén még nem próbáltam a nagy Dunát.

Némi etetőanyaggal, csontival felszerelve nekivágok az útnak. Ezúttal békéshalazok. Duna. Az Öreg Duna. Mennyivel másabb idekinn. Hajó nem járja ezt a szakaszt, kivéve nyaranta a komp. Csend van. Nyugalom. Nincs motorcsónakázás, ember is csak ritkán vetődik erre. A párom elkísér. Egy olyan helyet választok a pecára, ahol egy kis bütykön megtörik az erős sodrás, s egy visszaforgó rész alakul ki mögötte hosszan, majd az mögött alig méteres víz következik sóderes mederrel. A kipakolásnál felnyomja az adrenalint bennem a mindenfelé loccsanó forduló halak okozta látvány és hanghatás. No ezek nem tenyeres keszegek. Egy kis könnyű feederbot van nálam. Nagyhurkos márnázó kötéssel 20 grammos tányérólom, kis 12-es horoggal a hosszabbik végén az elvágott huroknak. Kap 4 szem csontit, s megy is befelé azonnal, az érkezést követő első percben! Pont a sodorvonal túlfelét dobom. A sodrás így szében a törés belső oldalára helyezi a cuccost, ahová a természetes táplálékot rakja le a folyó. Etetés, minden nélkül. 2 órás pecaidő van. Nem érek rá vacakolni, hisz a matchbotot meg kell kötni (legutóbb beszakadtam, s dühömben nem kötöttem újra). Értékes perceket vesztek ezzel. Kapkodok. Igen. 2 óra szabadidő alatt minden perc számít. Nem lehet gatyázni. Sitty-sutty, haladni kell mindennel. Ezért is vagyok az egyszerű, gyors peca híve. Nem lenne időm horgászládákkal gatyázgatni, állítgatni, variálni, az etetőanyagot rostázgatni, hagyni pihenni...stb, hisz nem sok időm maradna a vízre így. Más az, ha félnapos pecára jövök. De olyan nálam igen ritka. Egy kezemen megszámolom éves szinten...

Párom rángat ki gondolataimból. Fáraszt. Mi történik? Még épp csak a zsinórt vezetem át a gyűrűkön, s nála hajlik a kis feederbot rendesen. Adrienn ügyesen kezeli a helyzetet, lazít kicsit a féken épp azelőtt, hogy a hal kitör. Én csak szákolok a végén, s ámulok a majd 2 kilós paduc láttán. Folyik az ikra belőle cefetül. Fotó után el is engedjük, hagy teljesítse a dolgát. Megéri, pár év múlva is találkozni szeretnék paducokkal. Szóval ők buknak a sóderesen. De micsoda tánc ez! Tökéletes a csend, s csak a halak locsogása, egy-egy felugrás rajzol mosolyt a tavaszi Duna arcára.

Közben megkötöm a matchbotot. A kevés, fél kilót sem kitevő etetőanyagba fél deci csontit és dunai löszt, apró kavicsot teszek, majd három nagyobb gombóccal a törés belső felét megdobom, ami a parttól 8-9 méter távolságban táncolva forgat kisebb örvényeket.

Alig kezdek úsztatni, Adrienn ismét hallal küzd. Királyhal, alias leánykoncér. Ahogy a merítést követve kézbeveszem, nászkiütései, királytüskéi a tenyerembe fúródnak, mint apró cápafogak. Aki fogott már koncért ilyenkor, az tudja miről beszélek. Ha ficánkolni kezd a hal, kicsipkézi a tenyerem. Nem várom meg. Egy fotó, s irány a Duna. Örülök, hogy páromat megajándékozta a Duna, s igaz, a tilalomig van még egy hét, fel sem merül, hogy a már most láthatóan ívó dunai halakat ne eresszük szabadon.

Az úszóm a sodorvonal belső oldalán araszolgat, a szokásos 8-10 méteres távon vezetgetem. A víz itt alig 170 centi mély. A fenéken a kavicságyon pattog a horog a három szem csontival. Nagyjából a tizedik eresztésnél tartok, mikor az úszó megtorpan, antennája félig megmerül a felszínen. Bevágok. A matchbot azonnal hajlik, s lassú pumpálással kissé a sodrással szemben megindul a hal. Lazítok kicsit a féken, s meg-megszólal a fék is. Végre meglesz a becsülethalam. Ha el nem szerencsétlenkedem a fárasztást. Ez nem jöhet szóba, hisz hála a téli lajtai úsztatásoknak, nem rozsdáltam be, olajozottan működik a gépezet, a halam hamarosan a merítőben várja a sorsát. Alig kiló feletti dorozsmás vésettajkú paduc. Micsoda színezet....

Folyik belőle a tej. Gyors fotó, s mehet is a dolgára. Érdekes milyen élénk színben pompáznak nász idején. Két nap múlva új helyszínen egy sekélyebb part menti szakaszon próbálkoztam az úsztatással. A parttól tíz méterre levő szakaszt úszóval letapogattam. Lassan áramló víz, akadó nincs, a kavicsréteget vékony iszap borítja, egyenletes etap. Néhány gombóccal megetettem a pályát. Majd egy órába telt, mire a küszöket felváltották a nagyobb testű halak. Láttam, hogy az etetés alsó részén bukott a hal. Néhány pillanat múlva elmerült az úszó és.....:

Érződik a kettősség. Pergetés és békéshalazás. Dilemma. Melyiket válasszam? Minden napos dolog, hogy felmerül a kérdés. Nem tudok, s nem is akarok választani. Mikor épp mihez van kedvem. Változatos. Van, hogy a pergetés hoz lázba. Domira, balinra, csukára. Van hogy inkább keszegeznék. Úsztatni kívánok, bármire, ami az utamba vetődik. Van hogy a menyhalas téli pecák csábítanak, s akad olyan is, mikor kisebb folyók patakok, vagy épp az öreg Duna csalogat. Egy a lényeg, szabadon választok, s halak hátán nyargal a széllel játszó gondolatom is a Lajtától a Dunáig!

Kelt: 2018. Év Szelek havának 14.-ik napján

A fagy hercegei, orsósiratók és a sznob

Többször megfogalmazódott bennem a gondolat, ha közvéleménykutatást tartanék a horgásztársadalomban, arra a kérdésre, hogy mit csinálnak télen a halak a horgászok 90%-a, ha nem több, azt válaszolná, hogy elvermelnek, alig mozognak, s alig, vagy egyáltalán nem esznek. Hallottam, hogy októberben a domi leáll, aztán majd tavasszal kezd el enni, addig nem is érdemes utánuk kajtatni. Tegyük hát félre a botokat, téli álomra hagy szenderüljenek.... "-Na nemá'!" Mindez tévedés, álhír, kacsa, nem megalapozott, hiányos ismeretekből fakadó tévisme leginkább, amelyet most kétség kívül eloszlatok....

Meg kell mondjam, sokan rossz irányból közelítik meg a dolgot. Elmennek a boltba, vagy valami fővárosi híres-neves horgászkiállításra, s ott kitalálják, hogy ők például domolykót akarnak fogni. El nem tudom mondani, mennyi csalit, botot, orsót, zsinórt...stb. kínálnak nekik erre a mutatványra. S a spori meg is veszi a domolykózó felszerelést, hightech UL botot, spéci pergetőorsót, csúcskategóriás zsinórt, s műcsalik kavalkádját a twistertől a wobblerig, amit rátukmálnak, csak úgy görnyed hazafelé a sok kacattól, mint annak idején a hajlott hátú szebb napokat megélt rőzsehordó asszonyok. Teszi ezt mind abban a hitben, hogy most aztán majd a domik közé csaphat eredménnyel... Vicckategória. Komikum. Valójában tragikomikum.

De útbaigazítást a domolykókhoz nem adnak a boltokban, sem a kiállításokon. Ahhoz ki kell menni a folyópartra. Tavasszal, nyáron, ősszel és télen egyaránt. Útbaigazítást a folyó adja. Ha akarja. Sokszor el kell látogatni az öreg csordogálóhoz, hogy kiadja a titkait. S kiadja, ha kellő tisztelettel, s alázattal vagyunk iránta. Nyitott szemmel járva, figyelve minden apró rezdülésre, érezzük a vizet, s nem csak nézünk, látunk is...

Volt aki a folyócskát anno lepatakozta, "- Patakpeca engem nem érdekel!"..... Hm. Érdekes. Erre csak egy válaszom van: "- Ülj a befagyott telepített tavad partján s keseregj az idő gazsága miatt, amely kitold veled hogy nem tudsz horgászni. Én addig olvasok a folyók írta könyvekből, fogom a halakat, s vigyorgok. Rajtad is. Jó?"

Meg kell ismerkedni a halakkal is. S ha sikerül, akkor sikerül majd a peca! A "patakon" is akár....

A halak ismeretének hiánya okozza, hogy gyakran jön a koppp! Igen három "p"-vel, mint tó jegén az ólom....  kipp-kopp, betli, kopp, most semmi.... hehehe nyenyere, elmehetsz te messzireeeee!...

Többen vették a fáradtságot  és szakosodtak egy-egy halfajra, s nem voltak restek kiismerni a fajok jellemzőit, viselkedésüket, életmódjukat. Legyezők, bojlisok, versenyhorgászok. Közülük néhány megértette. Igaz, némelyikük csodabogárnak tűnik, sokuk sznobnak, arcnak is, ám tudni kell a dolgok mögé látni, sorok közt olvasni. Magát az elvet érdemes tőlük átvenni, eltanulni, s alkalmazni. Nem minden a felszerelés. Tudni kell, mire is akarunk horgászni, az adott szakaszon vajon milyen fajta halak állnak be, s őket mivel tudjuk a leginkább horogra csalni. Gondoljunk csak bele, egy válogatott versenyen, szinte azonos minőségű felszerelésekkel horgásznak a versenyzők. Majdnem homogén pályán. Persze kell szerencse is, de a lényeg, a halak ismerete! "Mit, hol, miért, megmondja most a PIÉRT" (sicc, ez reklám...)

Ez az, ami elengedhetetlen, az élőlények kellő megismerése, amely csiszolja a horgász elméjét, s sarkallja a további fejlődésre. Igen. Itt van például a fejes domolykó. Télen is eszik.  De még mennyire! Bármily hihetetlen azok számára is ez, akik nem így tudták ezt idáig. Idáig!!! Egészen biztos vagyok abban, ha a szövegnek, amelyet itt leírok nem is, a képeknek annál inkább hinni fognak a kétkedők ezután....

-"Ne mondj má' hülyeséget! " -hördülnek fel ezen sokan. Hallom is, s látom a legyintést..... De nézzük csak a tényeket. Nos. A domik a folyókban előszeretettel keresik fel a víz lehűlésével a mélyebb, lassabb részeket, zsombékok, bedőlt fák, környékét, ahol nem árt, ha van egy kis törés is, egy forgó, limány.... A víz felszínén, vízközt ilyenkor vajmi kevés sikerrel keresnénk őket. Nem is igen mutatják magukat. Legfeljebb a koncérok buknak ilyentájt. Persze a koncérok gyűrűzéseire horgászkiállításról hazatérő felbuzdult pergetőhorgászok bőszen dobálják a felszíni csalikat, s elkeseredve konstatálják, hogy nincs hal a vízben, nem eszik. Vagy átverték őket a műcsalikkal. Eszükbe sem jut sokaknak, hogy a meder feneke közelében kéne keresni a fejeseket, mert a karikákat nem a nem létező rovarok után kapkodó domik rajzolják a felszínre, hanem a koncérok csalfa tánca teszi lóvá a pecást...... Esetleg más módszerrel kéne próbálkozni. A legegyszerűbb úszóssal, s nem kell hozzá hightech cucc, űrruha, polár napszemcsi, amely mögött ott az arc, amíg le nem töri róla a mosolyt a februári fagy, s a betli..........

A sznob a cuccaival páváskodik, ám én túl teszek ezen is, én pedig akkora és olyan sznob vagyok, hogy én rég a halakkal teszem ugyanezt... hehe. Letisztult sznob. Sallangmentesen. egy szál úszó, horog, ólom, s egy sima bokorugró bot, s a halak, csak a halak...... Mint anno a Horgász a pácban film főszereplője Blaireau (Blöró) / Louis de Funès, aki értette a vizek nyelvét, s kenterbe vert mindenkit a versenyen...Lám már akkor is 1958-ban.... Persze ez csak film. De van benne valami...

Olyan éhesek, hogy igazán nem válogatnak a felkínált táplálék tekintetében. El kell csípni azt a rövid órácskát, vagy még annál is rövidebb időt, amikor a hideg téli napon hajlandóak enni. Ehhez viszont próbálgatni kell az időszakokat. A nap állása, derült, vagy borult, front, vagy nyugalom, szél, vagy hó..... sok minden befolyásolhatja a táplálkozásuk milyenségét, időszakát. Természetesen nyáron, tavasszal, ősszel sokkal könnyebb megfogni, megtalálni őket. De!
Ilyenkor igazán kihívás. Télen. Ekkor fejlődik a horgász is legjobban, improvizáció, fejtörés, sok-sok próbálkozás. S milyen jó is a siker dicsfényében fürdeni, miközben ....

Persze szögezzük le, szívesebben fogom a domolykót pergetve, hiszen nagyon vehemensen ront rá a kis wobblerre, vagy twisterre, akár kis körforgóra a tömpe fejű, ám ilyenkor télen (igen, végre tél van) match, vagy spiccbottal is igazi élvezet egy szebb példány megfogása, fárasztása. Nem mellékesen szerintem eredményesebb is, mint pergetve, legalábbis átmenetileg. A domi éhes. S az izgő-mozgó csonti csokornak, vagy az édeskésen ízletes csemegekukorica szemnek, vagy az egyik lajtai horgász által használt csirkemájdarabnak bizony nehezen áll ellen. Pici etetés, ami helyben tartja ideig-óráig a kevesebb, ám annál nagyobb testű domikat. Nem kell félni a csemege kukoricától. Imádják a domik. Egy marék a meghorgászott területre, s öt percen belül ott is vannak érte. Jelen esetben jó kétméteres vízben a mederfenéken pattogtatott csonti csokorral, vagy egy szem csemegekukoricával próbáltam kapásra bírni az uszonyosokat az alig +0,7 fokos Lajtán. a kukoricaszem szépen lassan követte a mederfenéken a sodrás irányát, kissé visszatartottam, amikor apró pöccintést követve majd kiszedte a kezemből a botot a fejes.......Első alkalommal a matchbot még működött, de amikor a legmelegebb déli órákban is csak -3 fok volt a levegő hőmérséklete, jobb döntésnek bizonyult a spiccbot. Annak ugyanis nincsenek gyűrűi, amik befagyhattak volna.

A kapások vagy hirtelen úszót lerántósok, vagy éppen megmerítősek voltak. A horog mindig szépen szájszélbe akadt. A domik pedig meglepő erővel küzdöttek a sodrás erejét segítségül hívva. Néha jött egy-két küsz, királyhal, illetve egy paduc is betévedt, jelezve, más fajok is megkívánták a csemegekukoricát az aljzaton. Aztán az úszó szinte pukkanó hanggal hirtelen merült a víz alá. A bevágás során a spiccbot vége szinte helyben maradt. Éreztem, nem semmi ellenféllel lehet dolgom. A hal előbb a meder közepe felé tört, majd próbára tette a felszerelést. Egy pillanatra eszembe jutott, talán rövid lesz az 5 méteres bot, s a szintén 5-ös zászló, nem ártott volna begumiztatni a cuccost, de nem sok időm maradt ezen morfondírozni. Az uszonyos fejrázásából sejthettem, hogy testes domolykóval akadtam össze. S megtörtént az, amitől féltem. Hirtelen felém indult, s a lábam alatt levő zsombék alá tört, majd egynyolcvanas víz húzódott a zsombékos alatt, ahonnan nem tudtam kivezetni. Hamarosan engedett a cucc, hal nélkül lazán kijött a zsombék alól. Leakadt. Pedig láttam a mohos hátat is. A hónap domija lett volna, bő 40 centi felett lehetett. Nem csoda, hogy megpattant.

Telény

Úton...

...vissza a többiekhez,....ez a.... 

...szabadság!!!

Az egyik legszebb hal a domolykó. Olyan igazi hal formája van. Erős, sportos, vagány kis fickó. S nem is olyan gyengék ezek a halak így télvíz idején. Kétséget nem hagytam afelől, hogy egész évben horogra csalhatók. Mondom egész évben. Igen, télen is. Nem alszik októbertől márciusig. De nem ám! Ha éhes, eszik, ha éjjel -15, nappal meg csak -5 fok van. Akkor is. Lehet hogy jég mellől is. Vajon sznobizmus, hogy mire a többség nekikezd a domolykózásnak addigra én már alaposan kidomiztam magam? Pergetve, úsztatva? S az esélytelenek teljes nyugalmával megyek ki a folyókra tavasszal, s kenem hol vannak a halak? Az. Beképzelt sznobizmus. Arcoskodás. Igaz, van némi háttere. Hehe. De ennyit azért megengedek magamnak, s néha lerázom magamról a szerénységet. Miért is ne?

Ha kell, a testesebb pikkelyes szépen meghajtogatja a spicc, a match, a feeder, esetleg a pergetőbotot. Fogható sokféleképp, sokféle csalival, valójában meg kell találni, mikor éppen melyik a legmegfelelőbb módszer. Válasszuk ki azt, amely az adott pillanatban épp a legmegfelelőbb arra, hogy elcsípjünk néhány szebb halacskát. Ne féljünk próbálkozni a legzordabb időben sem, a legegyszerűbbnek tűnő felszerelést pedig ne becsüljük le, lehet épp az a legeredményesebb! Erről szólt ez a bejegyzés is. S a megakasztott telény küzd. Visszahúz. Meg-megszalad a felszereléssel..... Ha szerencsém van, s komolyabb harcos jelentkezik, az még az orsót is simán megsiratja......

Kelt: 2018. Év Jégbontó havának 28.-ik napján

Kacérkodás februárral, azaz matchbottal a havas Lajtaparton

Az ablakon beszűrődő felkelő nap fénye sokat javított az ébredést követő gyatra kedélyemen. Süt. Hétágra. "Téli nap". Téli? Tél se volt. Megbillentem az ablakot. A pacsirták javában zúgják mindenfelől a réges-régi dallamot: "Nyitnikék-nyitnikék..." 

Nekem meg menni kék. Ilyen szép időben a Lajta partra. Napról-napra közelebb jön a kikelet. Ki tudja, hátha meglepnek a keszegek. A lelkesedés hamar összeszedette velem a horgászcuccot. Na nem. Nem talicskányi felszerelésre gondolok. Mi vagyok én bohóc? Nem. Nem is fél napos peca lesz. Ez egy tömény másfél-kétórás mutatvány úttal együtt. Igaz, hogy a helyszín az csak egy kilométer otthonról. Kevés szabadidővel is megéri kijönni, az a másfél-két óra.....

Egy matchbot, egy vödör. Emlékeztek még a Nagy Ho-hohorgász csetlő-botló figurájára? Egy  bot, egy veder. Kell még valami a halfogáshoz? Télvíz idején ennyi is elég, nyáron szinte még kevesebb...

S hogy én vele ellentétben fogok-e? Van amikor igen. Veder alja. Benne két maréknyi etetőanyagnak való őszről megmaradt dara, kb. egy deci csontival, aminek a fele belemegy majd a keverékbe. Kap egy kis földet is közvetlenül a partról. Kb. 5-6 gombóc lesz így. Kettő elég alapozni, húsz percenként pedig megy majd egy-egy, csakhogy ne feledjenek el. Egy bot elég. Minek is több.

Szóval kilépve az ajtón meglepetés. Csak bentről volt oly szép, s csábító a február. Idekint hűs szél ad pofont, hogy ne feledjem, tél van még. Jókora fülest csavar le északról. Nem vagyok egy nyámnyila horpadtmellű nethuszár kis nyenyeregyerek, simán fogadom az orv ütést is, mosolyt rajzol arcomra a tél ilyen próbálkozása. Na még hogy én meghátráljak? Kinek? Egy ilyen nyamvadt télnek mint ez a mostani? Ugyan....

Perc múltával a Lajtán vagyok. Szomorú fűz likas sátra alatt, hátamat támasztja a meredek part, figyiszt mutatva az északi szélnek. Itt már varjak is vannak, sőt a harkály is sűrűn kopogtat. Vadkacsák kísérik egymást a zsombék alatt. Itt-ott mutatják magukat a halak. Fel-s lefelé is loccsan a víz partszéleken s a meder közepén. Jó helyen vagyok. Hamar bekeverem az anyagot. Majd lefagy a kezem. Sebaj. Majd bemelegszik.

Loccsan a gombóc, s mire kitapogatom a mélységet, beborul. A tél megmakacsolja magát, újfent próbálkozik. Hózápor kavarog, két percre elszürkül szembe a táj, majd újra ragyog odatúl a napsugár.  Csillámlik a táj. Szép. Ez az amit szeretek a télben. a szépséget. Mindent elfedő szépséget.  Közben beállítgatom a szereléket. Majd egyhatvanas víz. Előtte a part mentén törés, néhány vékony faág a mederfenéken, kemény iszapos meder. Jónak tűnik. A meder felett centire vezetem az úszót. Néha meglassítom, meglibbentem, s mikor újra indulna, alig két centit...egy pillanatra megtorpan a sebessége, s talán merül is pár millimétert. A bevágás sikerét a bot hajladozása mutatja.

Dehogy vannak legyengülve. Alig 30-50 dekás keszegek hívják segítségül a sodrást, s közülük a domik, leányhalak, szilvaorrúak bizony vissza is húznak. Van, ki rögvest a meder közepe felé indul. Na ők komolyabbak. Két lefordulás is van. Pedig érzem, jó halat ütöttem fel. Pár pillanat múlva megvan egy kis paduc. Lehet a csapat nagyjai tréfáltak porcos vésett ajkaikkal.

Akad bagolykeszeg, karika, s hébe-hóba egy bodorka. Ez utóbbiak nem kedvelik ezt a sodrósabb pályát. Köszönnek a hátam megett. Megcsillan a fény a mellény fényvisszaverő sávjairól. Rendőrök. Ellenőrzik a parton a pecásokat. Nagyon helyes. Gyertek többször. Elbeszélgetünk. Megnézik a szákban levő halakat. Szép zsákmány. Mióta vagy kint? Másfél órája. Dupla ennyi hal jött, a kisebbek meg a leányhalak visszamentek, velük teljes a paletta. Mennek tovább. Sok szerencsét...

Hétköznap. Nem adja fel. Havazik. Két napon át. Ahhoz képest látszatja alig. Karácsonykor kellett volna. Februári hó. Vizes, lucskos olvatag semmi. Az épített hóemberek is megrogynak két nap múlva, mint fizetés napon a hazaténfergő alkoholisták. Elázva, földrerogyván, alig támaszkodva, málé tekintettel...

Rég láttam a Mosonit. Meg kéne nézzem. Megsértődik, s átkeresztelteti a blogot Lajtai Horgásszá... igaza lenne. Teszek ellene. Rápróbálok este a menyusra, marcira egy olyan helyen, ahol tapasztalatból tudom hogy ilyenkor mindkét faj csapatokba verődve összegyűlik. Egy fonnyadt bucó ment meg a betlitől. Ősz óta üres itt a meder. Elköltözhettek a jobb halak.

Maradok az úsztatásnál. Néhány nap múltával jobban felkészülve, kevés búzával, kukoricával megspékelve az etetőt. Csak a folyó. Ugye nem csatorna, nem tó.... sosem ugyanaz. Kissé tisztult a víz, hűlt két fokot, s apadt vagy húsz centit. Alig bírok kapást kicsikarni. Kevesebb, ám darabosabb halak. Küzdenek. Kézbe veszem. Majd hozzáfagynak a tenyeremhez. Több a királyhal. Feljebb megyek száz métert.

Autó fékez. Ismerős arc. Van vagy nyolc éve hogy ő jár fel Komáromból, a vizirendészettől. Járőrtársai cserélődnek olykor, de a parancsnok nem. Elbeszélgetünk. Örülök az ellenőrzésnek. Csónakkal is jönnek, a Móváriak is kaptak csónakmotort, idén ők is beszállnak! Még pár szívélyes mondat, miközben átlapozzák a friss engedélyt, majd távoznak. Másfél hetes engedély. Kétszer látta rendőr! Szuper. Halőr viszont évek óta se...

Domolykók, s királyhalak rántják mélybe az úszót. -5 fok van reggel. Az ígért napsütés alig tör át a felhőkön. A bot gyűrűi befagynak. Ujjaim végei fájnak. A hideg szúrkál bele tüskét. Minden úsztatás után lehelem. Készültem. Nálam az ötméteres spiccbot. Úsztatok. Semmi. Nem jó az ereszték. Húsz centit kéne mélyíteni. A kétponton rögzített úszó szilikongyűrűje, amely a zsinórhoz rögzíti az úszó szárát a fagytól szó szerint eltörik. Nem szerelek ebben a hidegben. Marad a matchbot. Majd lehelek. Jön még pár darab izmosabb domi, aztán elunom a zimankót. Na majd a hétvégén újra!

Még egyszer erőt gyűjtött a tél. Mintha pár nap alatt akarná bepótolni azt, amit januárban elszalasztott. Zordon észak felől futó széllel nyirkos havasesőt, majd havat hord a folyók felett. Egy pillanatig azt hittem, megérinthetem kinyújtott kezét a kikeletnek, de az északi szél messze elsodorta, s nem tűnik úgy, hogy hamar visszatalál Szigetközbe a várva várt tavasz.....

Kelt. 2018. év Jégbontó havának 17-ik napján