A következő címkéjű bejegyzések mutatása: márna. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: márna. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. január 13., szombat

A fűz mellé - Szigetközi kalandok 3.

Az ifjú legény visszafojtva várta hogy megszólaljon a csengő. Rekedtes hangja mikor töri már szilánkokra a vágyakozás kristálytükrét? Napok óta tartott a visszaszámlálás. Még kettőt kell aludni, még egyet, aztán.... Végre eljött. Itt a vakáció. Ideje volt az érkezése. Oly nehéz volt az iskola az utóbbi napokon, s megnehezedett minden óra, súlyosan sűrűvé, nehezen emészthetőkké váltak a tanítók szavai, miközben az osztályterem ablakán túl vígan nótáztak a madarak, a vöröslő pipacsmező zengte a tücsökhadak által komponált akkordokat. S a mező, ameddig az iskolaablakból látható volt, izzott a júniusi napsütésben, felette remegett a levegő. Valósággal csalogatta, csábította a legényt a mező. Annak túlfelén zöldellő bársonyszalagként futott a füzes, amögött a gát, s ott a kéklő hűs folyó. Mint a legkisebb királyfi, aki útra kél az Óperenciás tengeren túlra! Itt a mező jelképezte a tengert, s az álmai világát a fasoron túl maga a folyó, az ágrendszer. Hányszor is képzelte hogy útra kél, miközben a tanórák unalmas perceiben gondolatai elkalandoztak az osztálytermi ablakokon túlra. El fog oda menni. Mert nagyapa megígérte neki hogy elviszi. Nagyapa tartja a szavát, mert nagypapa adott szava olyan, mint a kőszirt, melyet hiába ostromolnak tajtékos hullámok, az sziklaszilárdan úgy van ott, ahogy azt egykor odahelyezte jókedvében az Isten, hogy bosszantsa vele a dühödt hullámokat. Úgy tartja a szavát is nagyapa. Onnantól kezdve, hogy nagypapa ígéretet tett, a legényke csak vonszolta magával az iskolatáskát, mint gályarab maga után láncon a súlyos vasgolyót. De most! Eljött az idő, amelyre oly régóta várt a "csepp inas", ahogy őt a nagyapja nevezte születésétől fogva. S most itt van. Mire az éktelen hangú csengő elhallgatott, kitárult a szabadság kapuja, s futott, futott a legény hazáig, észre sem véve, hogy becsapódott mögötte egy másik kapu, az iskoláé...

Nagyapja meghagyta, hogy pirkadatkor, mikor a kakas először köszörüli meg a torkát, kelni kell, mire kettőt harsan a tarajos rekedtes hangja, addigára pedig készen kell állnia, mert az idő drága, gyorsan telik, s aki lemarad, az biza csak pocsékolja utána a percet. Időben kint kell lenni a folyóparton. Ennek tudatában nehezen jött álom a szemére. Kétszer is átnézte a másnapra összekészített holmit, majd elégedetten hunyta le szemét annak tudatában, hogy minden megvan. Valójában elaludni sem mert, vagy nem tudott, félt, hogy elalszik, s lemarad a várva várt kalandról. Gondolatai messzire vitték, képzeletben méteres csukákat, öles harcsákat fárasztott. Pontyok vigyorogtak a bajszuk alatt. Rázkódott alatta a csónak is úgy húzta csónakostól a hal. Rázkódás. Nagyapja rázta fel gyengéden a vállát fogva, s a szürkülettől búcsúzó hold fénye épp megrajzolta csak az öreg bajsza végét. "-Elaludtál csepp inas! Sejtettem! Sebaj, a kakas még csak kétszer szólt! No, ki az ágyból! Egy-kettő!"

Mire a kakas harmadjára is megcsiszolta rekedtes gigáját, épp vízre lökték a ladikot, s nagyapja tüstént egy hosszú csáklyával tolta azt előre a vízen, nesztelenül. A ladik orrában fázósan húzta össze magát az ifjú. Az öreg lapátot ilyenkor nem használt, mint mondta, félig még alszik a vizivilág, s nem célszerű felriasztani senkit. Halkabb azt csáklyával tolni, vigyázva, meg ne koccintva a ladik oldalát. Megtanulta rég... Majd húsz perc után a faladikot egy korábban letűzött karó mellé kötötte nagyapja hangtalanul. Egy rozsdától barnává avult konzerves dobozból szál gilisztát szedett ki az öreg, s apró horogra tűzve mutatta unokájának a helyes műveletet. Szó nem esett köztük. A libatoll úszó halkan foglalt helyet egy zsombék mellett, s csónakból úsztatva, néha visszahúzva megkezdte ide-oda útját, melynek során 5-7 métert bukdácsolt, sétált le a sodrással, majd az öreg óvatosan visszahúzta a szereléket, s kezdődött minden elölről. Két maréknyi áztatott búzát eresztett be, nem dobott, eresztett az öreg a csónak végéről hangtalanul. Lassan világosodni kezdett, bár a nap még nem mutatta meg álmos, ásító arcát, csak a fák tetejét festette aranyra éppcsak. A nagypapa amennyire halkan csak tudta, odasúgta unokájának: "- No csepp inas, A sodorvonalon vezesd a libatollat, ahogy mutattam, meglásd, az első éhenkórászok hamar elkapják a gilisztád! Hanem aztán résen légy, komoly harcosok lakják ám az ágat, megeshet hogy megtréfálják a zöldfülű horgászt!"

Így is történt. Mire a pirkadat párájától a legénynek dideregni támadt volna kedve, egyszer csak belehasított a felismerés, nagyapjának igaza volt! A libatoll úszó hirtelen megmerült, alig két centit, aztán újra, s a sodrásról tudomást sem véve megállt, majd elindult a meder közepe felé! Egy pillanat alatt elmúlt a didergés, megszűnt minden körülötte. Hiszen ez kapás a javából! A bevágás sikerült, a bot erősen meghajlott, a damil citerahúrként zizgett, s bizony a legénynek minden erejét latba kellett vetnie, hogy a halat megállítsa, ami nem is volt könnyű úgy, hogy a tárolóorsóról határozottan, folyamatosan szökött le a zsinór. -"Ne engedd jobbra csepp inas, tartsd el onnét, mert megeszi a kagyló a zsineged!" -hallotta a nagyapja tanácsát, ám mintha távolról észlelte volna csak foszlányokban a szavakat, erei lüktetése, szíve verése elnyomta az intő hangokat. Szája kiszáradt, az erőlködéstől alsó ajkaiba harapott, lábával erősen megtámaszkodott a csónak palánkján, ám akárhogy is próbálta, sajnos nem sikerült eltartani a kagylópadtól a halat,  a zsinór feladta, s a legényke a ladikban majdnem hanyatt esve bosszankodott az elveszett halon, s az elvágott szereléken. "-Nagyobb márna lehetett! Kifogott rajtad biz'a. Na add azt a botot, újrakötöm neked, s míg megnyugszol, elmondok neked valamit.... valami fontosat, amely miatt valójában itt vagyunk!" - mondta megnyugtatólag az öreg a sírás határán egyensúlyozó, a fárasztás izgalmától még mindig remegő lábú unokájának, miközben a kis botot a tárolóorsóval együtt az ölébe fektette, s nekiállt helyrerakni a felszerelést. Lassan, halkan csúsztak ki a szavak a száján, ám azok annál mélyebb nyomot hagytak maguk után...

"-Látod ott azt az öreg vastag törzsű vénséges fűzet? Amelyiken ott tanyáz a bagoly éjjelente? Amelynek árnyat adó hosszú karjának ujja a víz felszínét fésüli egyre? No csepp inas! Története van annak. Micsoda története! Nagyanyád csak családi legendának tartja, legyint, ha szóba kerül a dolog, de hidd el nekem, nem az, nem legenda.! Csöppet sem az. Az én dédnagyapám ültette ott azt a fát. Övé volt a  fa históriája, mígnem rám bízta azt, én meg terád testálom most,  így innentől  kezdve a te történeted is! Viselj rá gondot eztán te magad! Akkoriban, mikor a lánglelkű költő szabadságra szólító szavára megmozdult a nemzet, bizony az én dédapám sem tudott megmaradni a családi fészekben. Jó lovas révén a huszárokhoz csatlakozott, anyja hiába kérlelte, hogy maradjon otthon, s segítsen a ház körüli teendőkben az öregedő apjának. Nem lehetett akkor a fiatalokat otthon tartani. Tűz izzott mindegyikük szemében, s táncra sóvárgott, osztrák sisakot akart lékelni a fokos, csillagot rúgott minden paripa, s még a rozzant gebék is harcba vágytak lovasukkal, olyan lázban égett akkor a haza. Hanem aztán a dicső hónapok gyorsan elszaladtak, a  '48-as december-i Mosoni győztes csata, mikor Görgei a Miklós huszárokkal megállította az osztrák előretörést, az is elhalványodott, hanyatlóban volt a felkelők csillaga. A vesztett harcok bujdosói megszaporodtak itt, nálunk a folyóközben is. Köztük volt a dédapám is. Alig pislákolt már csak a szabadság lángja a Temes vidékén, majd az is kihunyt Világos után, mikor a dédapám először kimerészkedett a zsombékosból a faluba. Kerestették már akkor őket. Azt a pár fiatalt, ki '48-ban huszárnak állt. Alig váltott pár szót párásodó szemű édesanyjával, szorított kezet apjával, inalni kellett, zsandárok hajszolták. Hajszálon múlt csak. Alig páran vették be magukat a zsombékba hogy megmentődjenek. Ott az üldözők nyomukat vesztették.

Két év. A ciheres, az ágrendszer folyói ölében. A vadonban, árván, folyton résen, figyelve, csendben bujdosva, nádasokban kusshadva. A zsombékban is csak hárman maradtak. A többi nem bírta, feladta magát, hazament, vagy Kufstein várában, vagy kényszer sorozottként rágta valahol a császár penészes kenyerét. De dédnagyapám nem adta oda a szabadságát. - Afelett csak a magyarok Istene rendelkezhetik, senki más, se pandúr, se zsandár, se császár, senki! Garast se érnék, ha feladnám!- Mondotta még évek múltával is. Egykori huszárkardjával helyet vágott magának az ingoványban, gunyhót tákolt, ladikot faragott, megtanult halat fogni, madarat hurkolni, nyulat csapdázni. Néha, egy-egy éjszaka meglátogatta megőszült sírdogáló anyját, hajlott hátú szomorú bajszú apját. Halat, gombát, s vadat vitt nekik olykor. Valamikor másnak is, ruháért, dohányért cserébe. A vadon nagyon szerette a ruhát. Rozsdája, gyökere megette a kardpengét is. Hamar elnyűtte a rend ruhákat, mivel megkérte így az árát igencsak Szigetköz mélye, de leginkább az ágas-bogas rejteke. Két év nagy idő. A legkeményebbek is megtörnek az idő alatt. Dédnagyapám sem bírta tovább a remeteéletet, fiatal volt ahhoz. Egy nap úgy döntött, útra kel. Messze, ahol harcolhat még a szabadságért. De mielőtt elindult volna, egy fűzfából csinált keresztet leszúrt ócska nádgunyhója előtt, egykori huszárcsákóját rátette, hagy higgyék, az odatévedő zsandárok, hogy megtért őseihez. Messzi országokban kereste a szabadságot, míg valamikor 1859 táján Taljánföldre, Garibaldi trikolorja alá vetődött egykori huszár bajtársaival, s oda csak a sokat látott fokosát vitte magával. 


Az évek megették közben a csákót, a gunyhónak se volt már sok nyoma, mire dédnagyapám visszatért némi kis vagyonnal onnan a messzi Taljánországból. Megegyezett addigra a császár és az a bizonyos Deák Ferenc. Dédnagyapám meglett ember volt akkor, visszavásárolta az addigra eladósodott családi földecskét, s kis gazdaság beindítására is jutott valamicske, családot is alapított hamarost. Évek múltán egy nyári nap kihozta ide az unokáját az én apámat úgy, ahogy én kihoztalak téged most. Akkor látta, hogy fűzfa eredt a leszúrt keresztből. Szép, egyenes törzsű fűz. Ágai táncoltak a tavaszi fuvallat ritmusára, vidáman üdvözölve az öreg bujdosót, ki egykor életet adott neki. Egy bagolycsalád is helyet talált az ágak közt. Könnyes szemmel mesélte el dédnagyapám a fűz történetét apámnak, később nekem is, s látod megnedvesedett nekem is a szemem sarka most, hogy ezt elmondhattam neked. Dédnagyapám tanított minket halat fogni, apámat, s alig szekéralj fölé nőtt mivoltomat, igaz, akkor még nem bottal, csak hálóval, kassal, vészával, varsával, csukázó szigonnyal, tapogató hálóval, más néven pókkal. Azt mondta, előbb ismerd meg, értsd meg a halakat, mielőtt meg akarnád fogni őket.  Tiszteld az életet! Melyik hol él, mit szeret enni, hol lustálkodik a napfényben, mi a kedvenc csemegéje, mekkora az ereje. De ne feledd, szabadnak született mind, s amelyikre nincs szükséged, azt ne tartsd rabságban, s engedd szabadon ha teheted... Kicsi voltam még, mikor az öreg kihozott ide először. Azt mondta: -Elvész, elvásik a fonal, mert apád nem köti erősre, ezért én még sodrok rajta egyet, hogy kitartson az akkor is, ha én már nem leszek! Aszott, szikár, s ősz volt akkor már az öreg huszár -ahogy csendben összesúgva neveztük a háta megett-, ám oly erővel tolta a ladikot a csáklyával, kérges tenyerébe oly simán beleillett a csáklya nyele, hogy azt el nem feledem. A kard, s a fokos is így nyugodhatott a markában, mikor lova hátán nyargalt a császáriakat hajtva. Az öreg a ladik végében, szemébe húzott kopott kalappal, szálegyenest ülve, mint a jegenye, pipával a szája szegletében, vállig érő fehér ritkuló hajával egyenletesen tolta a ladikot, amely elől udvariasságból szinte maguktól nyíltak szét a nádfalak, s elhúzódott útjából a töklevél is.



Aztán mindig itt álltunk meg. Itt a fűz alatt. Órákig nem is szólt.  Talán el is aludt közbe-közbe a fűz árnya alatt. Kevésre fonta a a mondatot pipája mellől. Mikor eltelt felette az idő, lepergett homokórájának utolsó szemcséje is, ide temettük egy nyáron. Abba a sírba, melyet magának jelölt ki egykor, a fűz tövébe, bujdosó idejében. Ahol végig őrizte a szabadság lángját, ahol önnön maga jelölte ki saját nyughelyét. S most te is tudod immár a történetet, a fűz és az őseid történetét s te is el tudod mesélni majd a fiadnak, vagy az unokádnak akkor, amikor én nem leszek rég veled, mert érzem, eltelik az én időm is. Az iskolában nem sokat tanítanak folyóközi életről meg a szabadságról igaz-e?
- Nem nagyapa, erről nem beszélt a tanító úr!-felelte meghatottan a legény.
- Vagy csak nem merte mondani, fél az igazgatótól, meg a párttitkártól, tudom én, hisz nemrég jöhetett csak haza szerencsétlen a szibériai fogságból, ahová mint tartalékos főhadnagyot hurcolták el pár éve a második nagy háború végén. Ismertem a szüleit is, rendes, jóravaló emberek voltak. Nem szeretne a muszkákhoz visszakerülni. Ki szeretne? Nem dolgod neked ezt számon tartsd, csepp inas vagy még, ezt nem értheted. Majd később talán.... Nosza, itt a bot, újrakötöttem, próbáld meg kézre keríteni azt a márnát.!"

Néhány keszegen kívül aznap reggel ezután senki nem jelentkezett. Azt is mind szabadon engedte az öreg. - Nehezebb életet adni, mint elvenni! Ne feledd! Én már csak tudom ezt! - mondogatta ezt gyakran, s egy pillanatra elkomorult az arca, összébb húzódott apró barna szeme. Soha nem beszélt arról, mi történt vele az Isonzónál. Csak mordult egyet ha valaki kérdezett efelől, s más irányba vitte a szót . Bizonyos, hogy okkal tette. Nem firtattuk. A nyár hosszú volt, s bizony sok-sok reggel, illetve alkony találta a fűz alatt nagyapát és az unokáját. S a legény aki gyakran csatákról álmodott, ahol a huszárok győztek mindig, s nem kellett senkinek bujdosni, az anyák is csak örömükben sírtak, elképzelte ahogy ott lovagol a huszárok mellett. Most ló helyett ladikkal járta a vizet. Az ellenséget a széthajló nád jelképezte, ahogy csatában képzeletében rendet vágott az ellenen, úgy dőltek előtte, s valóban, úgy hajlott szét a nád is az útjából. Lassan kitanulta a folyókat, ágakat, morotvákat, öblöket, átfolyásokat, megismerte folyóköz népét is alaposan, nyár végére ismerte a madarakat is nótájuk szerint, s az alkonyban a bagoly sem félt fölé telepedni, megszokták a fűz alatt, talán befogadták a legényt.

Horogvégre kapta a nagy márnáját is egy júliusi hajnalon, igaz nem sok híja volt hogy a kagylópadra szaladjon megint, de végül is meglett az ágvíz királya, amely majd öt kilót mutatott az otthoni mázsálón. Milyen büszkén feszített mellette, s könnyének cseppjét a büszkeség, s nem az elkeseredettség csalogatta ki szeme sarkából. Hirtelen a nyár lassan veszteni kezdett erejéből, hajnalonta ködpaplanba takaródzott folyóköz, nagyapa se járt már ki a ladikkal. Mosolygós bajsza megfakult, s levegőt is egyre nehezebben vett. Az öregség nehéz kórsága lassan őt is maga alá gyűrte. Az orvos is csak a fejét csóválta az öreg ágya mellett. -"Tudják a kor teszi. Az Isonzó völgye se tett jót neki fiatalon, onnan maradhatott valami a tüdején. Meg kell békélni a helyzettel! Szép kor ez!" Beszélni nagypapa napok óta nem tudott. Szemével intett olykor. Egy szeptember eleji napon nagymama kisírt szemekkel riasztotta a családot, hogy baj van. Nagypapa ritkán, percekre tér csak magához. Gyorsan ketyegett az idő. Sietve ágya köré gyűlt a család, szorongva, hangtalan, kalapot, ingujjat gyűrögetve, szorongva. Az öreg nem szólt. Szemeit kinyitotta még utoljára, kedvenc unokájára nézve valamit mondani akart, de hang nem hallatszott nyíló ajkai közt. A "csepp inas" közel lépett, s nagyapja fölé hajolt, s az öreg ajkai még egyszer szavakat formáztak halk suttogással: "-A fűz mellé, csepp inas,...oda vígy engem dédatyámhoz,.... a huszárhoz..!"


Utolsó szavak. Régen volt, mégis tisztán itt vannak. Hogy eltelt az idő. Mintha egy nagy tárolóorsóra tekerték volna az éveket, melyek rendre ott sorakoztak szép sorban az orsó dobján. A sírhant fölé borított öreg ladik, amelyben nagypapa mesélt huszár dédapjáról, s amelyből az első márnáját fogta a "csepp inas", az is elkorhadt tán rég, vagy elvitte az ár, ki tudja. Az unoka, a "csepp inas" is nagypapa lett jó ideje, a szél is egyre több ősz hajszálat fésült fején olykor. Megkopott a legenda, a családi történet. Ki emlékszik mostanság ezekre a dolgokra. Hogy hol van az a fűz, él e még, vagy annak emléke is lepergett valahol az idő acélrostáján? S lakja e bagoly még az ágak sűrűjét? Ő emlékszik. Tudja az utat is. A vizen, zsombékon át. Megjárta azt gondolatban sokszor. Gondolataiból a rádióból jövő hangok szakítják ki. Éppen híreket olvastak be, amelyből csak egy mondatot ragad ki elméje: A következő nap lesz az utolsó tanítási nap, véget ér a tanév..... Hirtelen eszébe jutott a gyerekkora. -.... Holnap ismét utoljára szól a csengő az iskolákban! Ma sem tanítanak a tanítók semmit a folyóköz-Szigetköz életéről. Ma is csábítja a fiatalokat a nyár, a mező, az erdő, a szabadság...

Egy barna nyelű kopott fokosra támaszkodva lassan felkelt az ócska, de még recsegő rádió mellől a fotelből,  s elgémberedett tagjai lépésenként pergették le róla az évek rozsdáját. Mire az ajtóhoz ért, szálegyenes termete tekintélyt parancsoló szikár arca büszkén ragyogott. Markába belesimult a fokos feje amelyen megcsillant a kinyitott ajtón beszaladó napsugár..... A következő mondatokat egyre csillogóbb szemekkel, szinte félhangosan mondta maga elé: -"Talán nem is baj hogy nem tanítanak semmit. Csak összekuszálnak mindent. Holnapután kiviszem én is az unokám a vén fűz mellé, mikorra harmadszorra szól a kakas, csónakban leszünk. Elég nagy már a legény, tizenkét nyarat is megélt csepp inas ő is. Meg fogja érteni a fűz meséjét, a fűz, s ősei szavát."








Ui: Szigetközben játszódó korábban írt novelláim itt tekinthetőek meg:

Szigetközi kalandok 1.

Szigetközi kalandok 2. - Sztornó



Kelt: 2018. Év Fergeteg havának 13.-ik napján

2017. november 19., vasárnap

Cefedelem, azaz tévelygések blogisztánban

Cefet hideg az északi szél. Lehelete bele-belekapaszkodik a sötétben halványzölden fluoreszkáló patronokat tartó botspiccekbe. Bekúszik a kabát alá is, s a combra szorítja a nadrágot. Néhány sárga falevél zizegve hull alá, vastag avart alkotva az erdő alatt. Olykor egy kisebb ág is letörik, s amint földet ér, a viszonylagos csendben megzörrenti a szárazra aszott avarszőnyeget. Húsz perces autóútra a legközelebbi kis település. Húsz percre, s három kis folyón (ágvízen), ártéri erdőkön kell átkelni vashidakon, hogy elérjem a civilizáció első pislákoló lámpácskáit a falu szélső házainak ablakában.  Addig egy ember se. Csak én egyedül a sötétben. Na meg felettem pár kilométerre egy-egy utasszállító, amely kanyart ír le épp leszálláshoz készülőben Pozsony felé. A kilélegzett pára zúzmaraként rakódik a szakállamra..


Félelem, vagy az ösztönök élesebbé válása? Egyedül. "Csak egyedül. Nincs más út, magányom ordít, karom lefogják, fényt, fényt, fényt!" (Edda 8 -Törvény / részlet) Volt hogy előbb éreztem meg a vad szagát, aztán hallottam a szuszogását, majd megláttam épp a füle hegyét, vagy magát a vadat teljes valójában. Lesett már szembe velem szarvasbika, róka, borz, vérnyúl, bagoly, sőt nem egyszer vaddisznó is. Ez utóbbitól tartok inkább, nem egyszer morgott rám vadkan vicsorogva. Néha csak sün motoz az avarban, vagy kisegér zörrent meg egy-egy falevelet óvatlanul. Az erdő neszei lassan belém ivódnak, hozzászokom. Az ágrendszer egy szélesebb ágán próbálok horgászni. Apró maszatolások jelzik, van érdeklődő a bevetett csalikra. Amíg komolyabb érdeklődő nem jelentkezik, eszembe jut pár dolog. Egyedül a sötétben merengő. Elmélyedek gondolataim szőtte mocsári hínárszőnyegben ...


Miért írom ezt a blogot? Van e szint, mérce amit át kell hidaljak, meg kell ugorjak? S milyen magasra helyezem a láthatatlan mércét? Mi van akkor, ha leverem? Ki az aki mércét állított fel? Kell e valami mérce egyáltalán? Kényszer? Kell e folyton valami élmény, hogy kiéhezve írhassak valamit a blogra, hogy minden bejegyzésem megtöltsem halak képeinek sokaságával? A blog kényszerít ki horgászni az estébe? A magamutogatás kényszere? Blogírás előtt is gyakran kijártam. Túlszárnyalni önmagamat vagy másokat? Verseny ez más blogokkal, írókkal, a tavalyi önmagammal, horgászokkal? Ki a döntnök, s milyen alapon osztályoz? Megfoghatatlan előnyök hajkurászása, mások magam mögé utasításának kendőzetlen vágya? Annak érdekében megyek ki egy héten akár hatszor a természetbe? Ezért csinálom? A halfogás kényszeredettséget rányomva vállaimra? Muszáj két-három hetente valamivel előrukkolnom a blogon? Meg akarok felelni bárkinek is? Fuldokolva az érdektelenné váló világban, levegő után kapkodva segítségért kiabálva? Elhaló hangon rekedtre üvöltve némán, riadt szemekkel körbenézve, hogy van e még itt valaki? Hogy hátha valakinek megesik a szíve rajtam, s nemlétező barnán rothadó babérkoszorút helyez a fejemre az év végén, piedesztálra emelve, hogy virtuális vállveregetés nyomán büszkén kipirult arccal nézzek a tükörbe, nyakamban a virtuális érme amely súlyos láncon nyugszik  szorosan a mellkasomon? Elégedetten hátradőlve év végén a fotelben hogy na igen, megérte idén is blogolni. Vajon ezért csinálom? Itt a helyem igazán, vagy céltalanul csak tévelygek a blogvilágban, s rég eltévedtem Blogisztánban, annak mocsarában? (Hess!)


Eszembe jut:
"A vadászat a vadász számára egyrészt alkalom a szigorú önfegyelem gyakorlására, másrészt eszköz a többi élőlény megismeréséhez és megértéséhez. Megtanít gondolkodni, szabadságszeretetre, jó ízlésre és tiszteletre nevel. Elvezet a természet és a hozzá tartozó jelenségek elmélyült megfigyeléséhez. A vadászat megfelelő irányba tereli a vadász személyiségének alakulását. Olyan etikai értéket fejleszt ki benne, amely nélkül a vadászat csupán az ösztönök gyarló megnyilvánulása volna." (Hobo Blues Band - Vadászat/Prológus).


Mennyire igaz ez a természetes, vadvízi horgászatokra is. Na nem a telepített tavakra gondolok, ott a fent leírtak nem, vagy csak kis mértékben érvényesülhetnek. Ezt a vezérelvet követve az ember eljuthat egy olyan szintre, ahonnan rég letért, egy olyan természettel összehangolt állapotba, amely valóban a vérébe ivódhat annak, aki fogékony erre. Talán ezek az elvek mozgatnak leginkább. S a legfőbb alapelv egyike, hogy úgy mutassam meg ezt a világot azoknak, akiket érdekel milyen is a természetes vizeken, s nem a műanyag, vagy tógazda által telepített vizeken való horgászat, hogy közben szerény maradjak, önzetlen, segítőkész, s álljak stabilan két lábbal a talajon. Nem egyszerű, de nem okoz gondot ezt betartanom. Noha lehetnék sokakhoz hasonlatos, s propagálnám hogy én vagyok a király, a felső-szigetközi Chuck Norris, mert én aztán ismerem a halakat, tudom mikor, mire, hova kell menjek, s mekkora sirály vagyok, mert megfogom azt amit épp akarok, mellet döngetve,  tébolyodottan belehörögve a világba, hogy éééén, igen ÉN vagyok a sirály a vidéken! (Sicc.... szembe is köpném magam a tükörben, ha ilyenné válnék, amitől mindig igyekeztem távol tartanom magam)


esti gilisztavadász

Vajon költő nagyapám nyomdokaiban akarok haladni, s rettegek, ha mellélépek a kitaposott ösvénynek? Kényszer e nekem az irodalmi stílus olykor? Nem. Próbálgatom melyik stílus az, amely igazán fekszik. Az elbeszélés, a vers, vagy a novella, vagy összemosva a stílusok által kreált egyedi írásmód? Ötvözni az irodalmat a horgászat, a természet szeretetével. Sok olvasó, s néhány blogger ismer. Olvas rendszeresen figyelemmel kíséri "munkásságom" (ha lehet ezt annak nevezni) több mint két éve itt a blogon, s vannak akik előtte is évekig ismertek, olvastak, követtek más horgászportálokon, vagy akár a folyópartokon. Ők tudják, nem vagyok semmi más csak egy tanú. Egyszerű horgász, aki néha ír is. Volt aki felnézett rám, "De miért? (Fluimucil😆)"  Mert blogot írok. Nem egyszer magyaráztam el, hogy ettől én semmivel se vagyok több. Ezert nem emelem fel az orrom, s tévedés, hogy lealacsonyítóan nézek az egyszerű pecásokra. Nem hangoztatom Felső-Szigetközben ha találkozom más pecásokkal, hogy én vagyok a Mosoni Horgász, nincs telematricázva az autóm a logómmal, nincs márkanév a ruhámon, sem a sáros talpamon. Nem járok felhúzott orral, s nem nézek le senkit. Kivéve azokat a bohóc papagájokat, akik lenéznek más pecásokat, mert nekik drágább, újabb cuccuk van, törzsvendégek a horgászkiállításokon, de valójában a természetes vizeken kudarcot vallanának, mert nem értenek a valódi horgászathoz,  a gilisztát feltűzni se tudják, csak a műanyagtavakon borzoljak színes tollaikat. Egyszerű természetes, természetesen természetes módon a természetben, természetes szaporulatból származó halat.fogni próbálgató vagyok. Semmi extra. Nem vásárolom meg a legújabb cuccokat, soha nem voltam horgászkiállításon, a horgásztévében a reklámozással telenyomott filmeket nem nézem meg, nem esem hasra egy-egy új cucc, csali láttán. De ismerem a természetet, azt a közeget, ahová mindig igyekszem. Az élőlényeket, az életük mozzanatait. Tanú vagyok, aki közli néha, mit látott odakint. Hozzátesz némi kis irodalmat, s kész is a legújabb bejegyzés. S hogy ezt értik e páran, átmennek e a gondolatok, azt tudják azok, akik valamiért rendszeresen visszajárnak ide....


Filozófiai tébolyultan összegabalyodott gondolatspirálomból a kapás félreérthetetlen jele rángat ki. Észre sem vettem, hogy közben bederesedett a világ, így szinte meglepődöm, mikor a botnyél fagyosan beleragad a markomba. A bevágás ül. Jó hal küzd a horgon. Korábbi gondolataim eltűntek, szégyenlősen a homályba osonva, míg tartott a fárasztás.

félméter manyhal
Leír a nemes ellenfelem néhány kört, s a harmatos füvön tekereg a méretes félméteres menyhal. Esti horgászataim hű társa. Fogalma sincs mi az a blogisztán. Nem is érdekelné, így én sem fektetek bele erőt, hogy kiselőadást tartsak neki a ki-kicsodáról. Lehet az emberek is így vannak vele....

sokan gébnek nézik, pedig ő botos kölönte!
Ott kuksolok még a deres novemberi sötétben. Mintha valami megütné a bal oldali botot. A patron aprót rezzen. Mintha hajlana kissé befelé a spicc. A bevágás sikerül. Fura mód védekezik a hal. Nem tudom meg ki a tettes. A parton van ám nagy csodálkozás. Noha sosem tudni ki portyázik odalent, szeretem a meglepetéseket, amellyel a folyók kényeztetnek. Hosszú évek óta nem találkoztam vele. Most megtisztelt, üzenve azt, tud meg nekem újat mutatni Felső-Szigetköz!!!

Sok a kölökcsuka

Igazi elvadult kis ágvíz tele hallal....

Nem hittem hogy őt fogom ki egy ágvízből...

Évek óta nem találkoztunk
Meglepetések várnak még kint a folyóparton. A neten már semmin nem lepődök meg. Semmin. De kint a természetben...... 





Kelt: 2017. Enyészet havának 19-ik napján





2017. október 23., hétfő

Hallal és gombával

A hajnali pára hamar elnehezítette a nadrágom, szinte minden bokor, gaz, nád és sás azon dolgozott, hogy valamiképp visszafordítson a vízpart felé tartó utamról. Csepegett a víz a nadrágomból, mire a folyó partjáig átvágtam magam a dús aljnövényzet közepette. Biztos voltam benne, hogy a felkelő nap hamar megszárítja majd a ruhámat. Október volt, bár az időjárást tekintve az ember hihette, hogy szeptember elején jár.


A domolykók viselkedésében már érezhető volt a változás. Voltak szakaszok, ahol egy nyamvadt kapást sem tudtam kicsikarni. Aztán azt hittem rosszul látok. Egy sekély, gázlós részen feketlett a víz tőlük. százával, ha nem ezrével láttam őket egy 150 méteres szakaszon belül. Minden dobás kapás, s a megakasztott domolykó szájából, társaik próbálták kiszedni a műcsalit. Ilyet még nem láttam. Sajna a nagyok csak óvatosan, a kicsik mögött jöttek felém, a csali után, s nem siették el a dolgot, megvárták, amíg az apróbbak előkóstolják a csalit. Persze a ravasz dögök. Belőlük akkor egyet sem sikerült.....


A letisztult vizek kedveztek a csukáknak is, messzebbről meglátták a zsákmányt, s gondolkodás nélkül vetették rá magukat szinte mindenre. A jó időnek köszönhetően rengeteg volt a kishal, s a ragadozók olyan bőséggel találkoztak, amilyenre nem volt példa mostanában. Szinte csak ki kellett nyissák a szájukat ha habzsolni akartak.


Búvóhely bőven akadt. Úgy élt a víz, mint még egész évben soha. itt is, ott is loccsant a vízfelszín, rebbentek a kishalak, bukott a márna. A márna. Az utóbbi években tömegesen volt jelen a kisebb folyókon, most nagyon nehéz méretest fogni belőlük. kicsik is tizedannyian vannak mint két éve. De legalább vannak, s megszínesítik az alkony horgászatait.


Ahogy leszáll az est, beindul a mutatvány. Akárhová is dobtam a csúszóólommal, gilisztacsokorral csalizott hosszú előkés fenekező szerelékem, szinte fél percen belül kapásom volt, s hajlott is a bot spicce, mozdult a patron a víz felé. Nem sok időm volt a csillagokat, s pásztorukat a sárga arcú holdat kémleljem. Észre sem, vettem közben, ahogy a róka elosont a hátam mögött, s egy bagoly is épp a fejem felett vétette el az esti vadászatra kimerészkedett denevért.


Egy visszaforgó mély gödrében feltételeztem halakat. Napnyugtával rá is próbáltam. Erőteljes kapások jelezték, hogy vannak lakók a gödörben, sajnos nem olyan, s nem akkora méretű uszonyosok, mint amelyeket vártam. Télire húzódhattak be a márványtestű ifjoncok. Télire. A meder teljes magasságában ettek. A fenéken, vízközt, s a víz tetején is. Nem kevesen lehettek, hisz folyamatosan támadták a bevetett csalik minden formáját. Odébb is álltam.


A napok múltával lassan elkészült a festmény, melyet az ősz ecsete vitt fel a vászonra, s nekem nem maradt más dolgom, minthogy lássam, s ne csak nézzem, mit is alkotott, s mit is mutat nekem.....


A halak kapókedve nem akart elfogyni. A csukák étvágya változó volt. Voltak időszakok, mikor szinte a műcsalival kocogtathattam az orrukat, arra sem reagáltak, s volt, hogy még az úszó hínárdarabnak is utánafordultak.


Néhányan úgy döntöttek, hogy koptatják kicsit fogukat a műcsalijaimon. Hát uccu neki, sikerült bemutatniuk néhány akrobatikus figurát közben. S csípett még a szúnyog is bőszen októbernek közepén. ilyenre se volt még példa. A denevérek konkurencia nélkül vadászhattak az alkonyban, hisz a fecskék rég elmentek, csivitelésük összeolvadt a nyári emlékeimmel.

Volt hogy le sem jutottam a vízpartra. A természet csodája, ilyenkor ősszel, a bőség, s az előttem mutatkozó élet megtorpanásra kényszerített, s megálltam fotózni, vagy gombát szedni.

Őszi csoport, más néven gyűrűs tuskógomba, a legfinomabb...

Gyapjas kucsmagomba

Vajon csokorral fogad e az erdő? Októberben? Bizonyost, érdemes egy sétát tenni, akár minden nap, mert olyan látványban lehet része az embernek, amilyet otthon, a falak közt nem biztos hogy átélhet.



festmény e táj

csokor az ártérből
Vannak még Szigetközben jobb csukák, ne szégyelljük elengedni a kisebbeket, még ha ütik is a méretet, hisz talán nagyobb eséllyel élhetjük meg azt, hogy néhány év múlva így találkozzunk velük:



S ha kimegy az ember a folyópartra, azon kívül, hogy gyönyörködik annak szépségében, a színekben, esetleg a folyó halaiban, nem ritka, hogy némi élelemre is talál néha......

sárga gévagomba, zsengén igen ízletes

gyűrűs tuskógombából lesz a vacsora



Estében aktív, vacsorára éhes sajtvadász, hamar rálel az ínyencségekre. S van, hogy örömében fel-felugrik, s a holdfény megtörik ilyenkor néhány másodpercre a folyó színén, majd ismét kisimítja azt kerek sajtarcának tükörképe.




Elfogy a nappal, rozsdásodik az erdő is, hirtelen hűl az este, begombolkozva reménnyel várom a fényváltást. S megérte már az is, hogy végignézzek a parton, mert annyi csodát látok most, amellyel betelni sem tudok. S előttem az október, mosolyogva fogad, hallal és gombával....




gesztenyesütés




Kelt: 2017. év Magvető havának 23.-ik napján






2017. június 28., szerda

Lajta, az elfeledett folyó


Nyüzsgő az élet ilyentájt a folyóparton. Szúnyogok milliói a hullámtérben, vízitúrázók, kirándulók, motorcsónakok, sárkányhajóverseny, fürdőzők.... Ricsaj, hullámverés, motorcsónakverseny. Nem éppen horgászatra ideális körülmények. Így lettem száműzött, hajótörött. A korábban bejáratott horgászhelyeimen most kutyák hancúroznak, lukakat kaparva, hullámok mossák a partot, amit egy-egy motorcsónak gerjeszt fittyet hányva a lakott területre bevezetett 5 km/h-s sebességkorlátozásra. Inkább 50-nek olvassák a partról. Urbánus környezet. Számkivetett sorsa van ilyenkor a horgásznak. Ha nyugisabb időszakban megyek ki, bizony sokszor ülik a helyeimet. Szeretek ilyenkor kiszabadulni a szűk lakókörnyezetemből. Ezért is távolodom el ebben az időszakban a várostól.

Egy ugrás Rajka. A rajkai kiruccanások is gyengülő eredménnyel kecsegtetnek, igaz a folyó sodrásából fogott, az erős áramlathoz alkalmazkodott izmos kárászok még mindig kiló körüliek, ám ívás után szétszéledt a banda, s horogra már kevesebb egyed kapható.

Folyó sodrásához alkalmazkodott lapos hasú testforma, 1,2 kg
Nálam minden domi amnesztiás
Kéne egy új hely. Amit nem ismerek. Ahol béke van, nyugalom, nincs szúnyog, nincs nyüzsgés, esetleg hal is akad. Sokáig gondolkodtam. Rájöttem, hogy nem láttam a fától az erdőt. Itt van a lakhelyemtől alig pár kilométerre. Minden általam támasztott feltételnek megfelel. Kivéve az árnyékot, ami bizony elkélne ebben a hőségben, de mivel amúgy is késő délutánra, estére, vagy hajnalra teszem a horgászatok idejét, talán ez a kis hiányosság nem okoz problémát. Lajta folyó....

Ígéretesnek tűnik
Hova is üljek. Hosszú a Lajta. Ott a Török-Lajta is. Bár az sekélyebb, s ilyenkor már erősen hinaras. Maradt tehát a Lajta főága, jóval a mosonmagyaróvári zsilip felett. Találtam egy ideális helyet, egy "S" kanyar alatt. A part tiszta, alig némi sás vigyorog a partszélen, ám a túlpart egybefüggő nádassal susog a széllel. 

Az első dolgom volt hogy feltérképezzem előttem a mederviszonyokat. Meglepő. a Folyó alig 15-17 méter széles, hirtelen mélyülő, hasonlatos az ereszcsatornához. Hirtelen mélyül a part, tőlem 3-4 méterre már 2,60-as mélység fogadott, a nádas előtt a keresztmetszet kétharmadánál pedig elérte a mélység a 4 métert is!

A feeder-t a mélyebb szakaszra dobtam, míg a matchbottal az említett 2,60-as mélységet próbáltam, amelyet némi etetéssel kívántam a helyi legényeknek vonzóbbá tenni. Az első jelentkezők a gébek voltak a feeder-en. Bármit tettem fel, felrágták magukat. Nem volt más mese, csemegekukoricát kínáltam fel, az legalább egy ideig ellenáll a gébszőnyeg támadásnak.

Az úszóval kitapogattam egy nyolc méter hosszú sávot, ahol úsztatni akartam. Kiváló volt a helyválasztás, ugyanis a sáv előtt, s azt követően is jó 20 centivel sekélyebb volt a víz, így biztosnak tűnt, hogy a nemtúl erős sodrás mellett a gödörben marad egy darabig a beszórni kívánt etetőanyag. Csontival csaliztam. Semmi érdemleges. Gilisztát is próbáltam, ugyanúgy semmi. A kakukk rákezdett a nótájára. Mindig arról beszél, hogy mit fogok aznap ("Luf...t, luf..t" Elhalgass!). Próbálkozzak mással? persze, gilisztát kombinálva csontival!

Az első jelentkezők természetesen a küszök voltak. Naná, nem jól mértem be a mélységet. 2 centit korrigáltam az eresztéken, s a kis horog már meg, megpattant az aljzaton. Ennek köszönhetően hamarosan megváltozott minden. Jött egy géb. Pfff. Nem hiszem. Őt követte valaki, aki erősebben kezdett küzdeni a horgon. Nini, egy sügér! Bejött a kishalak után.

Kis pizsis
No lesz itt más is remélem. Néhány úsztatást követően elakadtam. Legalábbis hirtelen azt hittem. A horog végén küzdő hal elkezdett pumpálni, játszani a felszereléssel, kiszaladt feljebb, lejjebb, míg a víz színére húztam a fárasztást követően. Meglepődtem. Az Öreg-Dunán szoktam csak ekkorákat fogni. El se hittem, hogy itt is élnek nagyobb, darabosabb vésett ajkúak. Pedig a kilóforma a Mosonin sem mindennapos, egy kisebb folyón meg aztán kuriózum. 

Meglepetéshal, akkor még nem tudtam, hogy nem ő lesz a legnagyobb
Szerintem itt éreztem először, hogy megérte új helyre jöjjek. Nem tudom ezt megmagyarázni, szerintem aki átélt már hasonlót, tudja miről beszélek. Zsír új hely, első próbálkozás, hozzáteszem természetes vízen, és elönti az embert az öröm. Mert maga kaparta ki a gesztenyét! Ez az ami nekem számít! Hamar újradobtam, s az első úsztatásra, a gödör végén ismét elakadásszerű kapás, amelyre már rutinszerűen vágtam be. Szinte meg sem lepődtem, hogy megindult a harc. Hacsak a hal ereje nem hozott zavarba. Mert ez erősebben ment, mint az előző paduc. Közben kiért a fiam, aki végignézte a fárasztást, kérdezgetve közbe, mi lesz ha elmegy? Hisz látta, a hal többször a mélybe tör, s a túlpart felé is nekiiramodott párszor. A matchbot tette a dolgát, szépen hajladozott, a vékony zsinór citerahúrként zengett a szélben. Szóval ha elmegy. Mi lenne akkor? Elmegy. Az a dolga, hogy küzdjön. Nem bánom, hisz csodás fárasztásban lehetett részem. Ha elmegy, elmegy, majd jön máskor. Mert amiért jöttem, már megvan, az az enyém. Nem veheti el senki. Az élményt. De a hal nem ment el, csupán az előke adta meg magát éppen a szákolás pillanatában. A hal, na az még jobban elképesztett. Mivel a fiam meglátogatott, így volt aki képet készítsen rólam is.

44 cm / 1,360 kg érthető az öröm
Lajtai paduc ez már a javából! Rekordpaduc a Lajta folyót tekintve. Nem hogy ekkorát, még kicsit sem fogtam itt ezen a folyócskán. Sokan ezekért a nagy tintafosókért járnak a nagy-Dunára. Eddig én is így tettem, ám eldöntöttem, ezután viszont többnyire itt maradok helyben. Aznap fogtam még egy jó tenyeres dévért, s magamban számolgattam a napokat, mikor jöhetek újra, igaz, akkor már hajnalban. 

A hajnal korai kelői

Kerek lajtai karel
Útközben megálltam, gondoltam lefotózom a pirkadatot. Az esthajnalcsillag lassan takarékra vette a fényét. Ám meggondoltam magam. Előttem araszolt két jómadár. A csigapáros sokkal jobb modellt állt a reggeli fotóhoz.

Aznap épp frontátvonulás volt, ami gondoltam keresztülhúzza a számításaimat. Ennek ellenére reménykedve közelítettem meg a korábban felfedezett horgászhelyet. Sajnos úgy lett ahogy sejtettem, alig ettek a halak, pedig szinte mindent megpróbáltam. Mozgást sem igen láttam. Próbáltam fenéken, vízközt, különféle csalikkal, de nem igen akaródzott jönni az eredmény. Ez sem keserít el. Hisz az ember jobban megbecsüli majd a haldömpinget akkor, ha van olyan is, mikor süket a víz. Az idő nagyon szép volt, a felkelő napot köszönteni pedig páratlan élmény.




Néhány kiskárászon kívül csak egy méretkörüli csuka borzolta a kedélyeimet, amely 2 percet játszott a felkínált kishallal, mégsem nyelte el rendesen, s a bevágáskor csak a halat fogta, a víz felszínére érve pedig vidám búcsút intett vigyori pofájával. Amúgy sem volt nagy. Tervezek egy reggelt, pár km gyalogtúra, pergetéssel. Majd meglátjuk ki vigyorog a végén.

Jól harcolt ő is méretéhez képest
Lajta. Egy időben posztoltam pár képet egy közösségi horgászportálon. Volt ott néhány "jóindulatú" arc, akik lepatakozták ezt a méltatlanul mellőzött folyócskát. Patakpeca. Kacagták. Hát. Szépen él itt menyhal, márna, ponty, pisztráng, többkilós domolykók, s megannyi halfaj, rákok is bőven vannak, szóval nyüzsög itt az élet. Lehet hogy nekik nem annyira izgalmas mint egy agyontelepített egyesületi víz, de nekem többet ér, s alig várom, hogy jobban felfedezhessem, hogy megfejtsem a titkait, ha hajlandó lesz ebben segíteni nekem egy kicsit.






Kelt: 2017. év Napisten havának 28-ik napján