 |
| Ívás előtt élénkülnek |
2. rész:
....Engedtük, hogy az áramlat végtelen szállítószalagja vezessen utunkon, úgy is esett, a kis patak rohanó vize sodor minket lefelé, olykor fel-felgyorsulva, olykor szelíden körbeölelve, s lágyan a helyes irányba terelve. Éreztük, közel a folyó, hisz egy-egy eddig nem látott figurával találkoztunk. Volt köztük ki hasonló bajusszal rendelkezett mint odahaza ponty apó, igaz, ennek a lénynek duplán adott a Teremtő belőle lefelé álló szája köré szépen elhelyezve, s hengeres, izmos teste meg-megvillant a meder fenekén néha, amelyet fáradhatatlan hévvel bőszen turkált. Pikkelyei aranylóbb színűek voltak, bár hosszúkásabbnak, keményebbnek is tűntek. Az idősebb társaim szerint őket márnának hívják, ők a folyók lovagjai, erősek, izmosak és gyorsak, senki fia nem veheti fel velük a versenyt, étvágyban sem, mert mindig éhesek, folyton az aljzatot túrják, olykor pajkosan játszanak, ilyenkor ki-kiugrálnak a fenti világba szétnézni. Néha a patak alsó torkolatába is feljön egy-kettő, igaz, a fiatalabb példányokból csak, s hencegő meséket mondanak, melynek talán a fele sem igaz. Nem tetszettek nekem ezek a figurák, harsány hencegő mivoltjuk nem tette őket túl szimpatikussá.
Voltak csapatok a dévérekhez hasonlatosak, de mégis valahogy mások, fura megnyúlt orruk lilás színben játszott, ők szilvaorrúaknak nevezték magukat. Meg hát a küszök ezrei, csak forogtak-forogtak véget nem érő táncot járva ezüstös testük káprázatos fényjátékot varázsolt idelent ahogy a testek garmadája megtörte a beszűrődő sugarak vonalát, tündérkertbe illett volna. Ők mondták el, hogy sok-sok névvel illették őket az idők folyamán, ki lamesnak, ki lamlinak, küsznek, szélhajtónak, vagy egyszerűen csak snecinek, sneckónak becézve néhányukat, ám jobban illett volna a bohém, vagy a táncos név szerintem. A hencegés tőlük sem állhatott messze, hisz egyre csak ezt énekelték, táncukkal ezt rajzolták:
"Hol szél hajtja a hullámokat,
Évről-évre meg nem állva,
Mindig van kedvünk a táncra!"'
 |
| küszök tánca |
S ha a táncuk véget ért, ezt mormolták mindahányan:
- Lám, mi uraljuk a vizeket, mindenhol ott vagyunk, mindent hallunk és látunk, mi vagyunk a legértékesebb vízi teremtmények, egyben a legsikeresebbek is, nem számít, mennyien veszünk oda olykor, ha csatába indulunk, veszteségeink eltörpülnek népünk sokasága folytán.
Nem álltam meg szó nélkül, talán kíváncsi is voltam, így aztán megkérdeztem:
- Mi az hogy ti vagytok a legértékesebbek? Nem dölyf ezt így kijelenteni? Elmagyaráznátok ezt nekem?
Egyikük hozzám fordult, majd így szólt:
- Figyelj ide! Mi tápláljuk a csukákat, a harcsákat, a süllőket, menyhalakat, nagyobb domolykókat, balinokat. A balinokat is jól hallod, ők, kik a mi fajtánk volt egykoron, ám ravaszul becsapva mindenkit, beálltak azok közé, kik ránk vadásznak, s fogak nélkül vigyorognak, mikor egyet-egyet elejtenek közülünk. És akkor még nem beszélve a vidrákról, sirályokról, kormoránokról, mindenféle szárnyas istencsudájáról, ha mi nem lennénk, ti sem lennétek, mert benneteket falnának fel, s ti nem vagytok annyian, hogy sokáig ellássátok a vízi világ éhes ragadozóit, kik víz felett és alatt folyton bennünket keresnek, kutatnak, űznek és hajszolnak...Mire kérdeztem volna még tőle, beállt a forgatagba, s kavarogva a sok ezüstös haltest lassan odébb vonult.
 |
| Ideális élőhely a holtágakban |
Most is itt vannak ezek a mondatok, megjegyeztem őket, bár sok mindent nem értettem, olyan lényekről, amelyekről szó esett, a lényege azért megmaradt, hogy miért is vannak ők ennyien, s mitől nőnek ekkorára a csukák és a nagyobb domolykók. Az hogy a balin ellenünk fordult, mikor láttam őket velünk úszni, alig nagyobbak voltak csak a küszöknél, s apró férgekre, kisebb vízipókokra, vízbe esett légyre-bogárra vadásztak. Na ezt valahogy nehezemre esett elhinni, hogy ez a fura ficánk népség oly nagyra nőjön és úgy eláruljon sok-sok barátot, hogy aztán belőlük lakomázzon. Bár a furcsa vigyor a képükön valahogy sosem hagyott nyugodni. Aztán ki az a harcsa és a menyhal, meg aztán azok a szárnyas teremtmények? Társaimmal sokat beszéltünk ezekről a dolgokról, lám még ki sem értünk a nagy folyóra, s máris világot láttunk, mennyi új dolog történt velünk, egyben bizakodva vártuk, hogy újabb kalandos beszámolók várnak ránk a néha hozzánk csapódó útitársaink jóvoltából.
Mielőtt elértük a torkolatot, egy bodorka társunkkal találkoztunk, ki igen rossz bőrben volt, furcsák is voltak az uszonyai. Fakók, s tépettek, pikkelyeinek egy része hiányzott, húsa kivereslett a bőre alól, bár nem vérzett, szeme kissé kidülledt, kopoltyúja egyik oldalán csonka volt. Valami fura, megmagyarázhatatlan érzés, talán a félelem kapott el minket a látványtól. Mogorván s foghegyről válaszolt a neki feltett kérdésre, azt is csak menetben mondta, meg se állt, így szavai elvesztek a messzeségben, s azóta is próbáljuk megfejteni mik lehettek a befejező gondolatai. Hány és hány este csendültek fülünkbe azok a rejtélyes mondatok, amelyek akkor ott a torkolat felett elültették a félelem magját szívünkben. Ezek a szavak, mondatok sokáig kísértettek bennünket:
".....-Voltam olyan botor-bodor, hogy este mentem gyomrom után, hinár szélén szedegettem, hol a nagy bajúszú kinyúlt értem. A víz is mintha ő felé, vitt engem két társammal, hol a száj bezárult ők eltűntek.....a testemen csúf sebek jelzik, alig maradtam én kívül, csak a bajúsz mint ostor rajtam, éppen csak hogy megmentődtem ..... "
 |
| Utunk lassan véget ér, hol szélesebb már a patak, vár minket a karcsú folyó |
Nagy bajúszú. Vajon ki lehet ez. Hisz a küszök is megénekelték, ő a vizek óriása, azt gondolnád hogy egy fatörzs, de éber nappal, s főként éjjel, így mozogni nem tanácsos. Ezeket hallottuk még jártunkban-keltünkben, míg végre kijutottunk a folyóra.
Itt volt, teljes erejével, tisztább, áttetszőbb víz, mit valaha is láttunk, s friss, erőt adó száguldása magával ragadott. Beleborzongtunk, annyira jól éreztük magunkat, s egy idő után különös dallam csendült fel, s mélyen, de tisztán érthetően szólt a folyó:
"Édesanyám elhagytalak,
Nem olyan rég Pozsony alatt,
Messze jutok, barangolok,
Ám egyedül én nem kóborlok,
Lajta testvér ölemre kel,
Rábca-Rába barátra lel,
Találkozunk Vének alatt!"
Ezt dúdolták folytan a folyó hullámai, s ki odafigyel a világra, egy idő után maga is hallja tán a folyó tündér énekét tavaszi estéken, mikor elül a méhek zaja, s csendesül az erdő népe, nyugovóra tér a világ.
 |
| Ahol a víz sodra körbeölel |
Eddig nem tapasztalt mélységek, változatos világ tárult elénk, izmos, erős halak szelték a vizet, hatalmas csapatokba verődve túrták a kavicsos medret a márnák, nyomukban a keszegnép lakmározott a feltúrt iszapban helyét kereső rákocskák csapatából, imitt dévér matuzsálemek lapátszerű teste haladt komótosan a halak országútján, s egy-két nyúlt testű aranyló pikkelyes ponty követte őket lassan. Ekkor láttuk meg a nagybajúszút, aki egy vízbe dőlt fatörzs rönkjén pihent, alig mozdulva, pici szeme szinte eltűnt a hatalmas fején, s csak bajsza játszott a sodrásban, mint mikor az áramlat fésülgeti a hínármezőket. Ösztönösen messze kerültük, biztos voltam benne, hogy méregetett is minket, de nem mozdult.
Megmaradt bennem ez az első találkozás. Néhány nap alatt megszoktuk az új világot, kezdtünk ide beilleszkedni, megszoktak minket az itteniek, márnák, dévérek, királyhalak, paducok, a csukákkal sem volt sok baj, hisz alig-alig láttunk belőlük, ők is a kisebb ifjoncokhoz tartoztak, nagyon nem is tartottunk tőlük. Egy alkalommal valami rázuhant a világunk tetejére, egy óriási fa a felszíni világról, széles lombkoronával, melyről mint égi manna hullott a víz alá a rengeteg rovar, bogár, hernyó és sok más finom táplálék. Bizony szerencsénk volt, hogy ott voltunk, hisz nem ért rá senki bogarászni, villámgyorsan összeszedtünk mindent társaimmal, s a többi arra vetődő folyólakóval úgy, hogy a később jövőknek már nem maradt semmi. Épp az utolsó vaskos hernyón vitáztam társammal, mikor a világunkba csobbant egy zömök szőrrel fedett ronda metszőfogakkal ellátott golyóbis, melynek csupasz lapos hosszú farka hajtotta e fura lényt, aki nekiesett a vízbe dőlt fa zsenge ágainak, s pillanatok alatt elrágta azt, majd szájába fogva a lerágott gallyat testéhez képest fura gyorsasággal elinalt. A többiek szerint ez a nagyfogú volt, akitől nem kell tartani, hisz ő nem ránk vadászik, de azért kellemetlen fickónak gondoltam, bár jól esett, hogy bedöntötte a fát, mert ez által jó kis lakomához juttatott minket, amelyet csak akkor tapasztaltunk, mikor a világunk felszíne megfodrosodott, odakint szél tombolt, s a szél a kinti fákról szórta nekünk az ételt......
(
3. befejező rész hamarosan következik)
3. rész
1. rész
Kelt: 2016. év Szelek havának 22.-ik napján
