Nem halatlan, csak havatlan

A szekrény mélyén porosodó botok, mély álmukban halakkal viaskodó orsók, rájuk tekert fáradtan ásítozó zsinórokkal elképzelhetetlen kontrasztot nyújtanak számomra. Hacsak vastag jégtakaró alá nem bújnak a környék folyói, hacsak viharos szél nem űz el a partról jégesővel verve, bizony nálam tart a szezon, s gyakorta horgászom télen. Csak nevetek azon a tézisen, amely arról szól, a vizek népe Csipkerózsika álmát alussza, s vár a kikelet első langymeleg ébresztő csókjára. A jó másfeles koncérok is ezen kacagnak a havas part felett...

A tél. Beteg. Gyengélkedik. Erejét összeszedni képtelen. A vírus neve, mit elkaphatott, maga az ember. Ki legyengíti, olykor tébolyult fenevaddá, majd nyájas szelíd öregúrrá változtatja januárt. Könnyebb a dolgom? Meglehet hogy nem. Hol jégpáncéllá fagyott úton araszolok, hol bokáig sárban cuppogok, hol a nap melege olvasztja rólam a kabátot, majd hirtelen jeges szél támad, s szemembe húzom a vastag sapkámat. Viaskodik a tél a vírussal. Az ember fertőzte meg vele a világot.

Horgászom. Ha már nem riaszt el  hó, s a zimankó. Viaskodom én is magammal. Hol a finomszerelékes pálca, hol a pergetőbot, hol pedig az erős fenekezőbotok dobbantják meg a szívem, s táplálják a halfogás reményét. Az év kezdete emlékezetes. Pergetek a Lajta egy alig ismert (járatlan) szakaszán. Alig ismert? "Ez a kettőnk helye, senkit nem hozunk ide, megőrizzük a titkot!" Hányszor hallottam, s a vége az lett, hogy a "titok" őrzője mással is megosztotta a hely paradicsomi mivoltát... igaz a mondás, amit két ember tud, az többé nem titok. Pfff. Van a horgászatban komikum is! .."elpártol tőled, ha nem kellesz már" S annak tanulsága szintúgy. "..Csak egyedül, nincs más úúút, csak egyedül....!"

Hó csak az ágakra jutott

Szóval pergetek a január elejében, pár nappal újév után. Eredménytelenül. Előttem zsombékos vizifű, mely majd másfél métert foglal el a parttól kezdve a folyómederből. Talán lakja csuka a helyet. Gumit fel, s kezdődhet a zsombék előtti mártogatás, emelgetés. Sejtelmem sincs jól csinálom-e, nem figyeltem meg ennek a módszernek a lényeges elemeit, csak úgy érzésből tapogatok. Érzem ahogy koppanna meder fenekén. Beleemelek. A francba. Akadó. Emelem, s lassan jön a felszínre úgy két méter mélyről iszapos vizet felkavarva egy vaskos faág. Hehe. Legalább akadt valami.  Kiszabadítom a gumihalat, majd jó öt méterre újra próbálom. Megint akadó. Ez is jön fel. Jó nehéz.... Lassan előtűnik a formája. Az arcom lesápad, érzem, hogy a döbbenet gyökeret ver a lábamba, talán a tekintetem is megmered, nem tudom, ezt nem látom, de azt igen, hogy a gumihalat egy méter feletti combvastagságú már-már krokodilra hajazó csuka fogja épp a horog mögött.... Két fejrázás, két kis reccsenés az orsó fékjén, s csak a hatalmas színes farokúszó eltűnő sziluettje ránt vissza a valóságba. Remegő kézzel tapogatom az elharapott gumi megcsonkolt torzóját.....

Na neeee

Még három alkalommal mentem ki, hogy megtaláljam ezt a bestiális fenevadat, ki így elbánt a gumival, de mindössze egy bicskacsuka jelezte, hogy nem teljesen üres a terület.

Sodrófa

Így történhetett, hogy fenekező botok nyerték legközelebb az otthoni versenyt, melynek az volt a tétje, vajon kit is vigyek magammal a folyópartra. Az enyhe, betegesen gyenge január engedélyezte, hogy feltöltsem vastag harmatgiliszta készleteim.  Fontos a fehérje utánpótlás. Etetni nem kell. Csak ólom, horog és azon a giliszta. S alig üti el a közeli falu templomának harangja a kora esti öt órát, a szigetközi ágrendszer egy télen is pompázatos szakaszának partján táncrakél a fénypatron a szürkületben, s bólogat a botspicc böcsülettel. Rúg a horgon valaki. Nem nagy. Jön. Megérzi a padkát a parttól tíz méterre, s kitör árral szembe. Csak egyvalaki lehet. Márna. Rövid, ám annál ádázabb küzdelem után a szákban piheg a folyóvizek királya, a csupa izom, erő, s a kecsesen hosszúkás testű majd kétkilós márna. Bezzeg ha nem árral szembe, hanem árral lefelé használná erejét! Sokkal több márna megszökhetne. Addig jó, míg nem váltanak taktikát.

Egy ismerősöm (nem a fent említett pergetős) fellelkesülve a beszámolótól korábban érkezik egy csütörtökön az általam megadott helyre. Alig egy órával. Még két falura vagyok, mikor kétségbeesve hív, siessek, mert nem bírja a rohamot, legyalázzák a márnák. Hm. Odalépek a gázra. Mikor kiérek, groteszk látvány fogad.

Esti vendég

Ismerősöm épp a botjába kapaszkodik, az perecben hajlong, a hal pumpál, a kínnal gyötört arcon izzadtságcseppek szaladnak le a nyak felé, miközben meg-megszalad a zsinór az orsó dobján, hisz valaki húzza azt.  A lába mellett szanaszét szaggatott merìtőszák hanyagul ledobva, látszik, valami igencsak megcsúfolta, a másik fenekezőbot a bokor aljába hajítva, elszakadt zsinórral. Közben ez a hal is akadóba húzza a cuccost, s szakad.... 

Megdolgoztatott

Kiderült, a szákot bő hetven centis, ha nem nagyobb márna csúfolta meg, mielőtt lelépett. Egy szakított simán, egy másfeles forma kijött, majd fotó után vissza, a negyedik pedig akkor nyert csatát mikor érkeztem. Az aznapi ötödik folyami lovag nyakát azonban én fogtam meg, s beköszönt egy kisebb menyus is. Nyugtatom ismerősöm: "Revansot veszünk szombaton! Neked is sikerül majd!"

Leívott...

S úgy is lett. Felszerelkezve, a tárban lapuló vastag giliszták csapataival érkeztünk a helyszínre. Alig negyed óra múlva zenét kezdett a damil a szélben, mint citerahúr, s a muzsikus ki nem átallott gilisztára fanyalodni, pózt állt egy fotóra a délutáni napsütésben. S mire ránk esteledett, ismerősöm bosszúra szomjazó lelkét is megnyugtatta egy szákba terelt jó hatvan centis márna...

Hengertest

Nappal is..

Pár nap múlva egy csapat horgászt találtam a helyen. Négy autó, tábortűz. Márnáztak.  Itt. Méterre pontosan. Érdekes. Roppant érdekes. Állítólag hallották, hogy itt lehet fogni. Hogy kitől? Hisz ide a bagoly is ritkán jár. Aztán az egyikük megkérdezte hogy én vagyok e az ismerősének az ismerőse. A név hallatán leesett, ki volt az útbaigazító.... Pffff.. "Nincs, már nincs vigasz, ne remélj!"

Rideg kép

Egy darabig nem jövök. Így is több darabos márnát fogtam két hét alatt, mint tavaly egész évben. Még hogy ősszel van a szezonja. Meg hogy hideg vízben nem eszik, meg nincs ereje. Na hagyjuk már ezt az óhéber dumát......

A fák felfogták a hópelyheket

Kicsattanó egészség

Láttam ilyen terepszínű ruházatot, már értem mi ihlette

Szólít is a matchbot. Itt az ideje a finomszerelékes szórakozásnak. Láttam a Lajtán pergetés közben, hogy igencsak forog a keszeg. (Vermel télen mi? A lópikulát!) Úsztatás a vasárnap délutánban. Későn érek ki. Az etetés, valami maradék etetőanyag és vakondtúrás keveréke, némi csontival, bábbal vegyítve. Nyüzsög a hal. Minden dobás, kapás és hal. Alig halad valamit az úszó. Sokszor csak centiket viszi a folyó sodra. Domolykók, karikák, kisbalinok, bodorkák hajtogatják a botspiccet, merítik az úszót. Izgalmas, mozgalmas, élvezetes peca. Kár hogy hamar sötétedik. Lanyhulnak, majd szűnnek a kapások.

Néhány keszeg

Van időm gondolkodni. Legközelebb az új engedéllyel jövök ki. Tanulság is van. Télen is eredményes a horgászat, csak az ember mozdul ki nehezebben otthonról, a fűtött lakásból. S milyen széles a paletta.... Pergetés, úsztatás, fenekezés......Ráadásul színes a folyók halfaunája is. Az ember ha kimozdul, új helyet keres, tegye azt egyedül. S tartsa meg az új helyek titkát magában!

Januári lajtai bodor

Izmos királyhal

Csak a Kárpát-medencében előforduló bucó

Kelt: 2018. Év Jégbontó havának 2-ik napján.

Csend van, hallgatag, csak az ősz kopogtat

Nehezen, elnyújtva pirkad. Nem akaródzik felkelnie az ásítozó, sokáig nyújtózkodó napnak. Ólomszürke súlyos ruháját rendszerint itt hagyja az éjjel, s fázósan takarózik ajándék ködpaplanjába a túlpart. Nehéz cseppek görbítik  föld felé a pókháló szálait, s fura csend ücsörög egy ideje a tájon. A pók elgémberedett tagokkal sajnálkozik. Lassan, nagyon lassan szárítja fel a nap sugara az itt felejtett harmatot. Megritkultak a madárrajok is. Eltűntek rég a fecskék, küszvágó csér sem köröz már a víz felett. A kórus, amelyet a nyár karmestere vezényelt az erdőkön mezőkön, úgy tűnik jó ideje szétszéledt. A zenekar is összepakolt. A nótázó madarak nyári éneke emlékké foszlott rég, a dalok csodás dallamait hamarost varjak éktelen károgása váltja fel. Komor hangjegyeik fekete szárnyakon szállnak majd az ég felé.

Úgy vélem, minden évszak egy meghatározható alakot ölt. Az ősz is. Mint egy mesterember, hasonlóan akár a kártyalapokon. Az ősz az én szememben egy festőművész! Festékes ruhában spalettával hóna alatt vígan, fütyörészve jár. Munkája napról-napra élénkebb színben mutatja az erdőket. Sietnie kell, mielőtt a szél és az eső levetkőzteti a fákat, időben meg kell lennie a munkával, mielőtt elfogy a festővászon. Oda fent a Tátra helyei cukorsüveg sipkát húztak már. Épp ezért rohan folyton. Bokáig érő seszínű köpönyege meg-meglibben léptei ütemére. Nem igen tudok vele szót váltani. Egy alkalommal sikerült, de csak egy kérdésre adott időt, válaszát pedig menetből foghegy végről vetette elém: -"Mit is mondhatnék? Ott van minden gondolatom a szemed előtt! Nézz szét, s tudj bennük olvasni!"

Igaza van. Felesleges is kérdezzem. Keze nyomát otthagyja a folyókon, a mezőkön, erdőkön, a városokban és falvakban is egyaránt....
S hallani olykor a sanzont, melyet vígan fütyörész az erdőn, hallani, hogy öles léptekkel rebben a dallam a völgyön át.

Ott áll a csuka a zsombék szélén lesben

Esténként a Duna fodroktól mentes tiszta vizében, a hold vigyorgó arcában önnön másában gyönyörködik . Eközben szellő se rebben, s ő elégedett vigyorral a képén halovány pilácsot tart a túlparti sűrű lombok felett. A csillagok csak messziről hunyorognak az éjjeli fényben, elhomályosuló ragyogással. Fázósan borzolja tollait a bagoly a hold fényében fürödve, s lassú lépteit hirtelen óvatosra veszi a róka a bozótban. Zörren az avar. Rozsdabarna szőnyege elrejti az erdei egeret, aki makkot gyűjt télire. Érzi ő is a változást.

Ősz. Hát itt van. Mindig akkor érkezik, amikor megjelennek az első gesztenyesütő asszonyok. Parázs felől száll fel a gesztenyehéj fanyar füstje.  A sült gesztenye illata bejárja a város kis utcáit, benéz minden kis sikátorba is jelezve, hogy megérkezett. Milyen hangulata van ennek. Több helyen fázós kis házikók kéménye áll munkába, még mielőtt a nap szégyenlősen elrejtené halovány narancsszín arcát az Alpok láncolata mögött. Jellegzetes a füst szaga, s vékony lepelként megül a háztetők felett ezüstszürkén. A lehulló dió nagyot koppan a földön, ez félreérthetetlen sugallat. Megérkezett.

Emlékszem nagymamám kis házára. Ott foglalt helyet, a Sajó völgyében majd nyolcszáz éve meglapuló kis gömöri városkában. Milyen morcosnak tűnt a kertje a nyár után. Nehéz köd takarta el szemeink elől a kert végét. Esett, s a nyirkos falevelek mellett ott lapultak a lehullott diók. Gyerekként hogy tudtam örülni a diószedésnek! Mikor a barna falevelek között megláttam pár szem diót! Mindig eszembe jut a kis kert, ahogy őszbe csavarodott. A kályha melege, a lobogó tűz a pattogó fa. Az ablakon át néztük a szélben táncra perdülő falevelek parádéját.... Emlékek, képek.

Az este hirtelen sötét lesz, s fázós eső szitál az avarra. Ott elmotoz a sün is kicsinykét, mielőtt nyugovóra tér. Madár se hangzik. A szürke égbolt hallgatag ajka esőre hajlik. Csend. S halk kopogás. Ütemes. S lassan víztől nehezednek a fák. Nincs ebben semmi különös, csak az ősz kopogtat.

Estkép

A gyapjas tintagomba is megtalálja az utat

Az eső megnövesztette a fehér tarlógombát is

Kelt: 2017. Év Magvető havának 8.-ik napján

Lajta az elfeledett folyó 3. -"Brutalicus"

Az éhség nagy úr. Vitathatatlanul nagy. S bármily fura is, hangja is van. Ezt az utóbbi időben gyakran hallotta a vadász. Egyik napon arra lett figyelmes, hogy a korgó gyomra majd felverte a környéket, minden előjel nélkül akkorát mordult hogy szinte megijedt tőle. Mintha vihar jönne, s az ég alján dübörögne vadul, zord, rohanó sötét fellegektől kísérve. Szégyenlősen megtorpant kissé. -"Vajon meghallotta valaki?" Hallgatózott. Mintha egy belső fogsor marcangolná a gyomrát. Lealjasító, nagyon lealjasító lenne, ha őt, a nagy vadászt valaki korgó gyomorral rajtakapná! Még a gondolatától is irtózott, mintha a hideg is kirázta volna ettől a félelmétől. Nos, mivel a környezetében semmi változást nem tapasztalt, kissé megnyugodva tovább haladt. A hang nem jutott el ezek szerint senki fülébe. Még ez a szerencse. Mit gondolnának róla? Hogy olyan ágrólszakadt szerencsétlenné vált hogy nincs meg a napi betevője? Hova is lenne a világ. Kinek merne eztán a szemébe nézni? Hová lenne a becsülete? Szégyenszemre nem is merne mutatkozni jó ideig senki előtt, az már bizonyos. Megszólnák a társaságban is, hangosan kacarászva közben, összesúgnának a háta mögött. Ez lenne csak a világ csúfsága.....

A nap jócskán vesztett az erejéből, nyoma sem volt a pár héttel ezelőtti forróságnak, sápadó arcát a horizontról mutatta csak félve. Néha viharos szél borzolt bele a folyóparti nádasba, s ilyenkor a víz tetején gyakran megjelentek az utazók. Így hívta csak magában azt az áradatot, amely mostanában indult hosszú útjára a folyócska hátán. Az utazók színes ruhái messziről látszottak. Némelyek a víz alatt közlekedtek meg-megállva egy-egy víz alatti sziklánál, vízbe szorult fatörzsnél, hogy aztán újult erővel folytassák utolsó útjukat.

A következő időszakban még többen lesznek majd. Ahogy hűl az idő, egyre többen jönnek kézen fogva egymást. Egy-egy esős, szeles nap után szinte a vizet se látni tőlük, annyira ellepnek mindent. A lehulló sárgásbarna falevelek. Ők, a tarka-barka utazók. Kényelmetlen köztük gázolni, ha vadászni kell menni. Bizony kényelmetlen, s nem is túl szerencsés, bár el lehet bújni a falevelek közt, ez kétségtelen, de sosem szerette ezt a módját a zsákmány becserkészésének.

100 km/h erősségű lökések.....

A gyomra megint korogni kezdett. Szinte hascsikarása volt az éhségtől. Két napja nem jutott normális ételhez. Hol van már a nyári bőség? Elillant. Oly hamar történt, egyik napról a másikra. S most ez az érzés mozdította ki kényelmes otthonából. Ott ugyanis nem talált már semmi ehetőt. Nem igen akaródzott előjönni az biztos, de törvényszerű, hogy az éhség előbb utóbb mindig győz a lustaság felett. Nehezére esett útra kelni, mozdítani az izmokat, de nem tehetett mást. A minap még látott egy gólyát. Ott lépkedett a gáton békára, meztelencsigára lesve. Kecses mozdulatokkal, vörös hosszú csőrével bejárta a gátoldalt. Két hete nem jön a gólya se. Hogy hova lett? Elfogyott tán a gátoldalban is a betevő? Vagy más helyen keresgél a hosszúlábú?  Lehet az is hogy elköltözött, s nem jön vissza majd csak kikeletkor.

Malom a Lajtán

Aztán ott voltak a mindig elegáns frakkban csivitelő fecskék. Gyakorta szinte a vízfelszínt súrolva kapkodták el az apróbb rovarokat, vízipókokat. A malomban lakott néhány család. Ismerte is mind, a fiatalokat is. Egyik nap aztán a rokonokkal összegyűltek, megigazgatták fekete-fehér frakkjukat, s egy szemvillanás alatt eltűntek. Még csak nem is köszöntek senkinek. Hát szép öltözetükhöz képest mégsem olyan jól neveltek. Fura volt a csend utánuk. Megszokott volt a jelenlétük. Hiányuk most  több mint nyomasztó. S ezen apró jelek mutatták a változást. Viszont jelen esetben az éhség az, ami lekötötte minden gondolatát, így elhessegette hamar ezen részleteket, melyek az idő kerekének mozgását, a változást jelezték, amit ekkor még oly kevesen vették észre...

A folyó nádas zsombékos partja néhol kis öblöcskéket rejtett, ahová vaddisznók jártak fürdeni a fülledt napokon. Hatalmas vadkanok, kocák a malacaikkal, amelyek önfeledten pocsoltak a hűsítő iszappal kevert vízben. Néhol látni lehetett nyomaikat, kifeküdt gaz, szétdúlt nádas, összetaposott növényzet, mély nyomok. Mostanában a vaddisznók ritkábban jártak erre. Nem akaródzott belemerülni az egyre hűlő vízbe. Hajnalonta összebújva ébresztette a malacokat a nap a vackukban, hisz a pirkadat hidege egymáshoz szorította őket. Nem mindig akaródzott lejönniük fürdeni.

Néha dermedten megriadt a hangtól, amelyet oly régen hallott már. Talán az elmúlt évben lehetett rá példa utoljára. Ilyenkor a nádas mellé bújt ijedtében, s csak nagy sokára mert előjönni ismét. Egyszer látta is honnan jön az a hang, amelybe belerettent a környék, s egy pillanatra ledermedt tőle mindenki, aki hallotta. Egy hatalmas szarvasbika állt a pirkadat ködében, s vastag párát kilehelve, vérben forgó kidülledt szemekkel agancsos fejét hátrafeszítve bőgött. Agancsáról itt-ott moha és száraz gally csüngött. A hangra beleremegett a vízfelszín is. A szarvas hatalmas teste megrándult mielőtt lépett néhányat a nádas felé, majd óvatos, ám fenséges léptekkel lassan eltűnt. Csakhamar elcsendesült minden.

Miután megnyugodott, eszébe jutott, hogy enni kéne valamit. A szarvas már nem volt a közelben. Elhaladt néhány part menti nádfal, zsombék előtt, megvizsgált néhány vízre hajló bokrot és fát, alaposan benézett alájuk, de semmi érdemlegest nem talált. Idén a vadszeder is megjárta. A forró nyári napok keményre töppesztették az amúgy ízletes sötét gyümölcsszemeket, így a szüret elmaradt. A gyalogszeder mutatott még némi életjelet, de a sűrű galagonya és burjánzó ciher miatt szinte észrevétlen maradt az a néhány kékes hamvas gyümölcs, amely éppen túlélte az augusztust.

tipikus Lajta kanyar

Találni kell valamit, mert az éhség lassan elviselhetetlen lesz. Hallotta a társaitól, hogy sok furcsaság történik manapság. Néha mintha egy testesebb falat kerülne valaki orra elé, s amint a vadász ráveti magát a vélt zsákmányra, uzsgyi, gyorsan el is siet vele, mintha irigységből féltené, vagy nem akarná megosztani mással a drágán megszerzett falatot. Egyesek fura menekülést véltek felfedezni olykor, ám megoszlottak a vélemények ezen beszámolókkal kapcsolatban. Rémhírek, komikum, tragédia, bohózat. Ki-ki ahogy hallotta, s továbbadta megtoldva, kiszínezve a fél füllel hallottakat, a fél szemmel látottakat.

Ilyen időket élünk. Ki megragad valamit, azonnal viszi. Önzőnek kéne lenni? Ősi ösztönöktől vezérelve, senkivel sem osztozkodni? Meglehet. Jobb ha senki nem tudja hol vannak az igazán jó vadászterületek. Senki más nem részesül a remélt gazdag zsákmányból. Amúgy is egyedül szeretett vadászni egy ideje, hát próba szerencse. Hallomásból tudott ezekről a félresikerült vadászatokról valamit, hogy néhány esetben a vádásznak is nyoma veszett a zsákmánynak együtt, de hitte is, meg nem is az erről szóló kósza pletykákat. Elhessegette ezeket a sötét kételyeket. Miután rendezte gondolatait, lassan elindult felfelé a folyón sodrás ellenében.

A nap már csak a fák ágai közül leste a folyót, s annak túlpartját. Azt is alig látta csak. A nádas felőli oldalt a sugara néhány perce el is hagyta. Ez a legjobb időszak a vadászatra! Ha úgy alakul, még halat is lehet fogni, vagy bármi mást! Gyorsnak kell lenni, határozottnak. A helyzet az, hogy útközben több társával is találkozott, kik szintén vadászni indultak. Nem tetszett a társaság, zajosan csörtettek, s csak az nem vette észre őket, aki befogta szemét, s fülét. -"A fene essen belétek, nem lehet így vadászni, ilyen kísérettel, bohó, féktelen ricsajozó fiatalokkal!" -gondolta, majd elvált a társulattól, s magányosan hosszú léptekkel nekiiramodott. A folyó két kanyarral lejjebbi szakaszán hagyta alkalmi vadászpartnereit. Idáig már nem hallatszott el a jelenlétük. Végre egyedül maradt. Nagyjából kétszáz méternyire egy ideális helyet talált búvóhelynek. Egy vízre hajló bokor törte meg az áramlást, mellette nádas, s a túlparton is vaskos növényzet vetett árnyékot a partszélre. A legígéretesebb. Csak nehogy a korgó gyomra elárulja. Akkor lőttek mindennek. Szinte belevésődött az ettől való rettegés. A csend mázsás súllyal nehezedett rá. Valami mozdult a folyóparton a víz fenekén. Óvatosan szemügyre vette a mocorgót, s lassan körvonalazódott benne egy rák formája, amely inkább hasonló volt egy ágas bogas valamire, mintsem élőlényre.

Milyen finom is a rák. Az utóbbi időben rettenetesen elszaporodtak. Jó lenne fogni belőlük, ám gyerekkorában oly sokat falatozott belőlük, hogy inkább valami másra, ízletesebbre vágyott. Esetleg ha nem adódik más talán ráfanyalodik az ollósokra, de azért meg nem olyan rossz a helyzet hogy rákot egyen megint. Kedve se volt a kövek közé befaroló az ollójával ügyesen védekező rák után kotorászni.

sokan vannak

A víz enyhén opálosan szállította a faleveleket, a part menti sás meg-meghajlott az alkony fuvallatának engedve. A kabócák elkezdték esti koncertjükre való hangolásukat, s egy-egy denevér próbálta átvenni az elköltözött fecskék szerepét. Elhelyezkedett a bokor alatt, s mozdulatlanul konstatálta, hogy végre minden rendben. Nos, sikerült lest foglalni, senki nem vesz tudomást róla. A rák se foglalkozott már vele, egy elpusztult küsz darabjait szeletelgette akkurátusan ollóival. Ma talán összejön a vacsorára való!

Néhány perc múlva, ahogy meglapult a bokor tövében, s szinte láthatatlanná vált mozdulatlanságában, mintha nem messze tőle valami vízbe ugrott volna, s eszeveszett gyorsasággal, esetlenül a túlpart felé iramodott. Jó lett volna elejteni, vagy rendesen megnézni mi az, de messze volt, s mire nekilódult volna, már elvesztette volna az értelmét a mozdulat.  Nem is látta tisztán elsőre mi volt az, amely oly csábítónak tűnt elsőre. Kicsit nem árt az óvatosság sem. Bár az óvatosság legnagyobb ellensége a türelmetlenség, a türelmetlenség felbujtója pedig ki is más lehetne, mint a mardosó éhség. S az itt volt most minden zsigerében. Érezte, hogy feszíti, hajszolja. Kis idő telt, s majdnem mellette újabb loccsanással jelentkezett egy fura forma lény, sötét feje zöldes háta, sárgás hasa, riadt szeme mutatta kétségbeesését. Egy darabig követte ezt a lényt, majd miután a túlparton nyoma veszett, gyorsan visszatért búvóhelyére a túlparton. Sose látott még efféle alakot. Érdekes volt pedig. Húsos falatnak tűnt. Nagyon is annak. Nyelt is egy nagyot a gondolatra, de a gyomra hiába várta, ezúttal sem érkezett neki semmi.

Parti rovarok

Meg kellett volna fogni. Most aztán marad az éhség. Egyre mardosóbb. A fenébe is. Ezt elszalasztotta. Ki tudja, aznap lesz-e még valami, ami ekkora lehetőséget ad a vacsorára. Ejj. Biztos hogy ezt elrontotta. Nehezen tette túl magát ezeken a gondolatokon. S mire terveket kezdett volna szőni, mihez is kezdjen, szinte mellette csobbant a vízbe ismét az a valami. Szeme sarkából látta, hogy ugyanaz a fura alak ugrott a vízbe, amelyet az előbb követett,  aki aztán riadtan próbált menekülni. Néhány ügyetlen mozdulat után nem mozdult többet, hisz ekkor már az éhség hajtotta erővel keményen rácsapott. A vadászösztön egy pillanat alatt feltört benne, az elfojtott vágy, hatalmas lökést adott neki arra a pillanatra, amely döntő volt a vadászat leglényegesebb tizedmásodpercében. Mint a villám, elemi erővel fogta meg az áldozatát. Amely nem menekülhetett, sem erőben, sem gyorsaságban nem kelhetett versenyre a vadásszal. Elejtette! Végre, itt van a zsákmány! Amikor megragadta, akkor viszont olyat érzett, amelyre eddig meg nem volt példa. A következő pillanatban éles fajdalom hasította szét a gondolatait. Ez rettenetesen bök! Végighasít minden porcikájába az érzés. Belesajdul, élesen, fájón, s nem lehet szabadulni tőle, sőt, mintha nem engedné mozdulatainak kibontakozását...

A kezdeti meglepődést felváltotta a kétségbeesés. Most már nem érzett éhséget, fáradtságot, csak az ijedtség és az életösztön hajtotta. Erejének tartalékait is felhasználva megpróbált visszajutni a bokor mögötti búvóhelyre, s már-már elérte azt, de a megszilárduló erő ezt nem engedte, s lassan kezdte felmorzsolni az ellenállását, ellenkező irányba húzva a vadászt. Ekkor jutott eszébe a túlparti dús növényzet. Talán az megmentheti. Nem véletlenül választotta ezt a helyet. Legyen egy "B" terv mindig. Maradék erejét összekaparta, majd azonnal beiramodott a zsombékosba, de nem tudott hosszabban megkapaszkodni semmiben, így lassan onnan is kihúzta az a valami, amely sajgó fájdalmat terjesztett egész testében. Hát igaz amit mondanak. Jutott az eszébe. Mégis tragikum, s nem bohózat amit összehordtak.  Minden vadász előbb utóbb vaddá válik, s más fogja levadászni. Vele is ez történik most? Zsibbadt a szája is a szúrástól. Riadt szeme lassan megvizsgálta a környezetét. Mintha egy sötét árny nyúlt volna felé. Bizonyost hogy igaz. -"Most nem én vagyok a vadász, meg kell tanuljak zsákmánynak lenni?"-gondolta. Egész testében hideget érzett, a szél is megsimította talán. Ilyet nem tapasztalt még. Hangokat hallott maga felett. -"Nézd, milyen szép! Hatalmas példány! Úgy küzdött, hogy harciassága okán megérdemli a -Brutalicus- nevet is! Éhes lehetett!"

"Brutalicus" 

Mintha villant volna valami. A szeme káprázni kezdett, s kezdte nehezen venni a levegőt. Mire észbe kapott, a parti buja növényzetben találta magát, ahová az imént menekülni próbált. Az ajka sem zsibbadt már. Könnyebben jutott lélegzethez. -"Legközelebb légy óvatosabb!" -hallotta ezt a hata mögött. Azonnal nekiiramodott. Szabadon mozoghatott, s ez felvidította. Talán egy mosolyféle is megjelent a szája szegletében. Vagy csak a zsibbadás tette oda csalfán a vonásokat? Még elmosódottan hallotta, amint távolodott a búvóhelyétől azokat a hangokat -"Láttad milyen szép domolykó volt? Mohos hátú aranyló pikkelyű! Jó képet lőttem róla. Csoda hogy még vannak ekkorák is!"

A délután hamar emlékké szürkült, s az este csendjét csak az üresen korgó gyomra törte meg olykor, de ekkor ez nem zavarta, hiszen a másnapi vadászatról álmodott...

S miről álmodik a horgász ha pergetésre adja a fejét mostanság? Hm, talán ezekről a pillanatokról....

Végszó:

Írhattam volna, hogy kimentem, szép volt a folyó, a természet, pergettem, milyen fain domikat, kis csukákat, jászokat, sügereket, balinokat fogtam, milyen "facagányos" bottal, orsóval, zsinórral és wobblerekkel, de egy idő után unalmasnak találtam volna a szimpla beszámolókat, felszerelés ajnározást!!! Néha kell egy kis változás, ami esetleg lehetőséget nyújt a fejlődésre. Úgy hiszem, jobb volt ezt most így, nem mindennapi módon közreadni. Ha emlékszik valaki a "Halszemmel..." című 3 részes novellasorozatra (Linkek: 1. rész,  2.rész, 3. rész.) az volt hasonlatos, mikor egy hal szemével láttattam a világot. Most is ezt próbáltam meg átadni. Ismerjük meg azokat az állatokat, akik értelmet adnak horgászatainknak. Ismerjük meg viselkedésüket, életüket! S máshogy látjuk majd mi is a világot! S hogy sikerült-e emlékezetest, maradandót alkotni? Hm. Ez jó kérdés.........

Kelt: 2017. év Földanya havának 17.-ik napján