Szigetköznek remeke

Alig várta, hogy virradjon. Izgatottan fülelt, hogy hallja e, amint megköszörüli torkát a kokas a tikszínben. Egy örökkévalóságnak tűnt az idő műlása, míg csendben felöltözött. Igyekezett, hogy megetesse reggel a csonyókat. Vitt nekik egy kübli tápot, hagy iperedjenek, s örömmel nézte, ahogy a jószágok boldogan rohantak a vályúhoz, s közben tapodták a számát. Miközben a csonyók boldogan csámcsogtak, sarkon fordult, felhágott a kis landinán, s a tikszín alól elővette az elrejtett botját. Egy véletlenszerűen kapott igazgatói megrovás miatt egy hét eltiltást kapott a horgászattól. A véletlennek is története van ám. Egy szünetben az egyik osztálytársát, a tőkömlötty Tóbit zsíros nagy gurú-nak és anyagunyhónak nevezte, ám ezt sajnos az osztályfőnöke is meghallotta. Emiatt alakult ki az egész galiba. Azt persze sosem hallják a tanárok, hogy nem ő az, aki a kezdeményező, s bizony kapott ő is szitkot, cifrábbakat is. Hát, emiatt van mindez. A véletlen miatt. Otthon hiába felebezett, a büntetést hivatalból is kirótta rá az anyja, egy hét pecatilalom! Szólt a szigorú ítélet. Az hogy aztán suli után ellazsnakolta a pimasz Tóbit, aki  kapott hazafele két nyakast, meg egy fenéken billentést, hogy gyorsabban szaladjon, az más lapra tartozik. Legalább kissé helyrebillent az igazság mérlege. Hanem az a pecatilalom. Az rosszabb, mint az áristom. Tudta az anyja, hogy azzal az inába vág a fiúnak. Ám a legény vére nem hagyta annyiban a dolgot, s igyekezett kicsalni egy fél órát a reggeli etetés után. Gondolatban már a parton járt. Muszáj vinnie magával a kutyát, hisz épp itt hömbölög az útjában a csösznyefa alatt, csaholása felverné a szigorú anyját. Tuszkulta is az orrával a legény nadrágját türelmetlenül. Liptikommal indult a kapu felé. Óvatosan zárta a kaput, nem akart muró lenni, hisz a zajt kerülnie kellett. 

- Píha! Ez sikerült eleddig! - mondta magának félhangosan. A kúralja kutya kótyonfittykodott előtte, úgy imbolygott, akár egy kajneszes a falusi búcsún. Alig néhány perc alatt átvágott a nyárfáson, ahol tavasszal bógeroltak ki egy sávot. Így rövidített utat, s két perccel gyorsabban a célnál volt, mint egy évvel  ezelőtt. Ahogy kiért a part menti ciglésbe, ott csendesen legugurcsolt, s figyelte a vizet. A kutya összeguzsorgott a lábainál, hiszen hideg volt. Sehol nesz nem hallatszott, sehol a víz nem loccsant. A kranyó sem brekegett télen, csendes volt a táj.  A némaság fájón ölelte a tájat. A sodró menti limány talán rejt valamit, gondolta magában, ám annak megközelítése bajos volt. A part mente magas, leszakadó volt, alámosott padmaly, s veszélyes lenne vízbe suppanni télvíz idejében. Legalább a csömény most nem kereste a feje búbját, hogy belemarjon. Szapulta a hódokat, amelyek megnehezítették az útját a parton, s lyukakat fúrtak a meredély tetejébe. Egyszer derékig süppedt egy ilyenbe, alig bírt kimászni onnét. Noha tavasszal onnan volt a legjobb félig hasalva nagy tomolykóra dobálni csimbókkal, kis kranyóval, a tavasz viszont még odébb volt. 

Annak idejében az öreg Kecsődi itt rejtegette a versáit. Suttyomban, hogy ne lássa senki. Egyszer mégis sikerült meglesni, mikor valamit a gunyhójában hagyott, s véletlenül kint hagyta őket, míg hazaszaladt a pipadohányért. Nem árulta be senki az öreget a halőröknek, hisz az öreg szinte mindenkinek retyerutyája volt a faluban, meg aztán mindenkinek jól jött ünnepek körül néhány lapát méretű lapinta, vagy testes tomoly. Akkoriban még volt összetartás, betyárbecsület, de amióta megszaporodtak a gyüttmentek, azóta lazultak a kötelékek is. Ennek ellenére ő tartotta magát a hagyományokhoz. Nyáron a jó időben is ide járt, jól esett itt a limányban, amely nem volt túl mély megzubikolni a nap végén, de most csak az emlékek jöttek fel benne. Az idő telt, s még mindig nem tudta eldönteni, vajon hogy közelítse meg a vizet, amely tél lévén rendkívül tiszta és sekély is volt. Egy óvatlan mozdulat, s kárba vész minden, hisz a hal messziről kiszúrhatja őt.

Hejj, amikor ősszel zsomporszám hordta haza a gombát, de jó is volt megpihenni kissé a fák közt, elhömbölögni a hulló faleveleket bámulva, míg csak az alkonyban meg nem szólalt a bagú. Az az átkozott. Mindig is félt tőle,egészen kiskorától. Nagy szemeitől, s fura röptétől, s a hangjára még ifjúkorában is kirázta a hideg. Nem is szerette, ha a gyerekeket azzal ijesztgették, hogy elvisz a rézfaszú bagú. Rettenetes egy teremtmény volt a bagú, bár erről a pockok, cickányok tudtak volna cifrábbat is mondani. Egyszer csak loccsanás törte meg gondolatai menetét, s a lamlik prüszkölve ugráltak ki a vízből egy nagy burvány mentén, hisz valami megzücskölte őket. - Píha, ott a beste, no majd én nyakon kapom! -szólt oda a kutyának, amely alangyár mód hozzádörgölte orrát. Nem akart tőkömlötty módon rárontani a halra, inkább adott még magának két percet, hogy kigondolja, hogy kaphatná el. Nyaranta itt szokta fogni a dörgicséket gunyeccel úsztatva. A múlt héten viszont apró körforgóval csípett egyet nyakon, csodaszép csíkos volt, majd egy kilós, de azóta tisztább, s sekélyebb lett a víz, dörgicse bizonyos, hogy nem maradt benne.. 

Hamar a limány alsó végihez iramodott, s sodrásnak felfelé hajította a csalit. Jókora lemezkanál loccsant a vízben. Lassan átváltotta a kis orsó felkapókarját, majd egy rövidet tekert az orsóba. A kanál lippogva, vergődve kapaszkodott a kis sodrásba. Mikor majdnem mederfeneket ért, megint tekert bele egy kicsinyt a legény. A kutya eközben körülötte gyüszmékült izgatottan. Mintha valami megkoppintotta volna a kanalat, s egy árny rajzolt sötétebb kifliformát a víz felszíne alatt. Lehet, csak a szeme csapta be, hogy ippeg jött valami a vízben. 

Gyorsan újradobott, s most még lassabban vezette a lemezkanalat, amely szépen lippogott a vízben, s épp a fenék felett tette a dolgát. Beletekert az orsóba, s abban a pillanatban durr! A bot már hajlott is. Nyikkant az orsó fékje is, s lopta a hal a zsinórt cefetmód. Nyáron a nagyobb lapinták hajtották meg utoljára így a botját, de most jól tudta, nem egy nagy lapinta, hanem egy igazi éhenkórász csuka ül a szerelék végiben. Nem akart nyekenyoka módon nekiállni a fárasztásnak, a túl befogott, vagy a túl kiengedett fék is halvesztéshez vezethetett. Csak afelől aggódott, hogy a zsinórt ne fogja meg a csuka, mert akkor vége a harcnak. Mikor először meglátta, szinte meg is ijedt . -Píha! Ez aztán a kis zsibát is elkapta volna tavasszal éhibe! Ajj-na! -vetette oda a kutyának. A hal egyre közelebb került hozzá, ahogy méterenként lassan visszanyerte a zsinórt az orsó. Néhány kitörést, s kiugrást követően engedelmesen tűrte, hogy a legény tarkón ragadja. 

Csodaszép állat volt. Nem volt szíve elcsikkasztani, noha az anyja valószínűleg megenyhült volna a nagy büntetésbe, ha nem megy haza üres kézzel, de hát azt a pár napot az áristomban csak kibírja valahogy, legfeljebb srótol majd minden nap valamit a sűdőknek, s segédkezik a háznál, agácit aprít,  s elvigyázza a rucákat, s lügybül majd nekik valamit. A lényeg, hogy a terv sikerült, a tenyere sem viszket már, s a peca is megvolt, alig húsz perc alatt. Nem kalafintált el hát sokat. Iramodott is vissza nagy sebbel-lobbal, s sikerült is mindent elrendeznie, mielőtt a ház népe felkelt volna. 

Nem vette észre, de az anyja az ámbitán, a grádics tetején állva látta őt, elmosolyodott, hisz nagyon jól tudta, fia miben sántikált, hol járt. Jobb is egy kis szigor, nem kell a legényt annyit gegyerészni, hisz csak elnyápicodik. -Jó fiú ez, -gondolta-, idevaló, erre felé ilyen legények nőnek ki a földből, azért is tartja a mondás, Püski, Bodak, Remete, Szigetköznek remeke!

Íródott a "Kisbodaki Don" barátomnak Vecsei Róbertnek, a szigetközi hagyományok és a tájegység nyelvezetének hű őrizőjének nagy tisztelettel 2023. év Jégbontó havának tizenkettedik napján!