2022. december 16., péntek

Grál lovagok a Redvesen (novella)

Megkoptak az ősz léptei. Száraz avarszőnyeg táncolt sóhaja nyomán, ahogy végigsimított gyengéden még egyszer utoljára a  színes faleveleken. Az ősz színes búcsúszavát elnyomja lassan a csapkodó havas eső, s a kajánul vigyorgó északi szél. A varjak a városba húzódva a parkokban reszelgetik egy ideje a rekedtes torkukat riadt fekete tekintetükkel prédára lesve. Csikorog a hajnal, dérrel szórja tele a rét utolsó virágait. A tél eme észrevétlen hószagú belépője során jutott eszembe  ez a történet....

Egykor is ilyen alattomosan, ám vidám hangulatban köszöntött be a tél. A zimankó se perc alatt sálat akasztott a nyakunkba, s vastag pulóverbe bújtatott a kabát alatt. Az öreg Duna partján napról-napra vidám társaságok gyűltek össze rendre, ahogy az erőtlen nap aláhanyatlott a szemközti fák mögött. Mikor a szikrázó, csillogó hófelszín elengedte az utolsó gyenge napsugarat, itt is, ott is tábortüzek füstje csapott fel s gomolygott a leszálló köddel keverve, kesernyéssé téve a levegővételt, könnyessé a szemeket. Néhol nyársaltak is, s a sült szalonna kellemes illatát keverte a hangfoszlányokkal együtt a part menti szél a horgászok orrába, fülébe. A folyó előttük csendes volt, tette a dolgát, alig loccsanva olykor a part menti kövezésen. Ezt a folyószakaszt a köznyelv akkortájt "R e d v e s n e k" nevezte, de hogy honnan volt az elnevezés, mi volt az eredete, arra akkoriban már senki nem emlékezett. Nem is firtatta senki, elfogadta, s használta az elnevezést. Így hát természetesnek hangzott, hogy "este találkozunk a Redvesen", vagy a "jössz-e a Redvesre lógatni?", vagy a "Pedzi-e mán a Redvesen?", avagy "Az este nedvesen a  Redvesen iszogatunk-e kedvesen?"... és hasonló szösszenetek. 

Na szóval a "R e d v e s e n"  a decemberi estéken itt is, ott is vidám beszélgetések zajlottak, kipirult arcok, csizmákban, bakancsokban a hóban topogó emberek állták körbe a tüzeket. Bevetett botok meredeztek az ég felé, várva, hogy egy menyhal, vagy egy márna vadul cibálni kezdje a botspiccet. Íratlan szabály volt egymás meglátogatása, a szomszédolás. A szomszédolás definíciója akkoriban abból állt, hogy illett némi nyakolajjal a zsebben, némi kis kóstolóval, vagy egy kis nyárson sült szalonnával felvértezve legalább a szomszéd tüzét meglátogatni. Legalább! A tűz az szinte kötelezően ott égett minden horgászhelyen, ahová lecuccolt valaki. De ez nem akármilyen tűz volt ám!  Többnyire szedett-vedett irtózatosan büdös iszapszagú füstöt okádó uszadékfák próbálták magukból kiizzadni az utolsó meleg leheletüket. Nem csoda hát, hogy fél óra múlva mindenki ruhája oly szagot árasztott, mint a legótvarabb koszlott kanróka bundája párzás idején.  

A horgászbotok eközben mozdulatlanul bevetve várták az alkonyt és a menyhalakat. Gazdáik viszont nem merevedtek mozdulatlan ücsörgésbe, hiszen ment a szomszédolás, igaz, a szeme sarkából azért mindenki leste a botjait, melyeket a vad márnák miatt nyélnél biztonságból egy kővel kitámasztott mindenki, mivel a föld fagyos volt, a nyári módszer, az orsó elé közvetlenül leszúrt karó, mint biztosíték már nem volt kivitelezhető.  A botokat akkoriban dunsztosüvegbe rakott teamécsessel világítottuk meg oly módon, hogy a dunsztosüveg egyik oldala kívülről félig be volt festve fekete festékkel, így a fény, csak egy irányba mutatott, a botok felé. Majd három órát bírta akkor egy ilyen mécses. Viharlámpája nem mindenkinek volt. Amikor kapás volt, ugrani kellett, ugrottunk. Voltak hatalmas pofára esések ilyenkor, megbotlás, havon elcsúszás, minden, amitől térdünket csapkodva nyerítettünk percekig. Kapásmentes időszakban még az alkonyatban a part menti hóban hamar utat tapostak az emberek. Ezen csapásokban jöttek-mentek vaskos párát kifújva mint megannyi gőzmozdony a zordon télben...


Vidám anekdoták, történetek cseréltek helyet, időnként némileg kiszínezve, felnagyítva, de senki nem lepődött meg ezen, hiszen a lényeg a beszélgetés, az igazi téli pecás hangulat volt. Az emberek ha máshogy nem is, látásból, kereszt, gúny, vagy becenévről nagyjából ismerték egymást. Teljes névről viszont szinte senkit nem tudtunk megnevezni. Valamiért mindenkire ráragadt valami név, kint a folyóparton szerintem ez akkoriban törvényszerű volt. Még be sem mutatkozott az illető, máris megvolt az új neve. Vagyis, ha be is mutatkozott, többnyire csak a keresztneve maradt meg másnapra az emlékekben, ám amellé már készen is állott valami ragadványnév, örökre rátapasztva az emberre lemoshatatlanul. Az akkori korszak tetovált jele volt ez. Kitörölhetetlen, lemoshatatlan. Volt itt néhány feledhetetlen figura akiket a "Redves" Grál lovagjaiként emlegettünk egykor. Hogy kinek mi volt a társadalmi státusza, az teljesen lényegtelenné vált a parton. Volt pedig itt kisiklott életű mérnökember, lecsúszott községi kultúrházi ripacs, egyszerű asztalos segéd, leszázalékolt iskolai gondnok, vagy épp helyettes buszsofőr. Nem számított, a parton mindenki egyenlő volt, nem úgy, mint manapság. Azt se tudtuk, mi az a sznobizmus. A szó jelentését se tudtuk. A Grál lovagok mindegyike külön egyéniség volt, ám mára már az emlékük is szertefoszlott, s talán nem is maradt, aki emlékszik rájuk a mostani egyszerű  parti "vitézek" közül. 

Az egyik ilyen figura az öreg "Törköly" Miki bá' régi bútordarab volt a vizeken. Cserzett, aszott mocsártekintetű képén, valamint nyúzott, az Isten tudja igazából milyen színű lódenkabátján kívül két dologról volt ismeretes. A rendkívül kifinomult márna fogási tudományáról és a borzalmas törkölypálinkájáról. A márnákkal kapcsolatos okfejtéseit szívesen hallgattuk. Tökélyre fejlesztette a sajttal, gilisztával való görgetés tudományát, s szinte minden alkalommal sikerült partra terelnie egy-egy veszedelmes torpedóalakú bajszost, sokszor akkorákat, amelyektől manapság már megijedne az ember. "Törköly" Miki bá' vizenyős bamba szemeit guvasztva akkurátusan ecsetelte a módszer előnyeit, a gömbólom méretét, a kontaktust a teljes szerelékkel, a kézben tartott bot rezdüléseinek minden apró jelét kielemezve tanítgatott minket a gyors és helyes időpontban történő bevágásra. A horogra tűzendő sajt márkája, állaga sem volt épp lényegtelen! Nehezen tudtunk bármit is megjegyezni. Ugyanis "Törköly"  Miki bá' törkölypálinkája igencsak megnehezítette a dolgunkat. Ugyanis soha sem felejtett el megkínálni bennünket ebből a pokoli iszonyatból. Igen, így hívtuk a háta megett a pálinkáját. Iszonyat. Ebben a szóban benne van minden, ami leírhatná azt a gyötrelmet, amelyet átéltünk, miközben próbáltuk magunkban tartani a stampónyi levet. Olyan rossz volt, hogy percekig küzdött a szervezetünk azzal, hogy a pálinkának csúfolt kegyetlen lőre a nyelést követően a gyomrunkban is maradjon. Nem mindenkinek sikerült. Nemi kísérővel valamiképp elviselhetőbb volt az elfogyasztása,  s legalább átmelegített valami a csikorgó hidegben. Visszautasítani főbenjáró bűn volt, s fővesztéssel, kitaszítottsággal felérő igazi sértés, amelyet egy vízparti lovag nem tűrhetett elégtétel követelése nélkül. Így hát nem volt mit tenni, nyeltük a pokoli nedűt, éveken át mocsártekintetű "Törköly" Miki bá'  vizenyős szemei által kísérve. 

Aztán ott volt a másik díszmadár a sánta "Kormos" Pesta. Az öreg a lelógó harcsabajszával, apró szúrós fekete szemeivel tiszteletet követelt azzal, szemben, akire épp ránézett. a menyhalazás igazi szakértője volt. Ahogy ő mondta: - "A kutyafejű ménhalakkal jóba vagyok, s mindég tudom merre járnak!" S valóban,  ránézett a vízre és tudta, hol lapul meg a menyhal télvíz idején. Volt, hogy botot nem is használt. Májat, csirkebelet, nyesedéket tömködött egy rossz kályhacsőbe, melynek könyöke ügyesen be volt foltozva, egy követ rakott bele, majd az egészet két erős madzaggal az előtte levő visszaforgó leszakadó partja mentén eresztette le. A kályhacsőről ragasztották rá a "Kormos" gúnynevet. Elszívott két-három sodrott cigarettát, odasántikált a partra, majd kihúzta, s kiborogatta a kályhacső tartalmát. Bizony ott tekergett néhány menyhal mindég. Nagy ritkán kölyökharcsa is. Az öreg Pesta nem sokat beszélt, de amikor jó fogása volt, mindig odakacsintott a szomszédok felé. 

Ilyenkor "Savanyú" Ede csak sziszegett a fogai közt, s ki is köpött néha. Kijárt ö is. Egy hajlott hátú gyér szakállú hórihorgas lény volt ez az Ede. Savanyú lény. Azt beszélik, ha nő lett volna, bizonyosan a város temetőjében dolgozott volna, mint hivatásos siratóasszony. Mert az ábrázatját aki meglátta, az vagy felkacagott, vagy elsírta magát. Szótlan volt, sokat nem tudtunk róla, szűken mérte a szót. Bizony arcvonásai láttán az embernek az a benyomása alakult ki, hogy Ede vállán rajta van a világ fájdalma. Erre még rá is erősített viselkedésének jellegzetessége, a meghajlott háta. Mosolyogni, nevetni senki se látta. Ahogy halat fogni se. Pedig ugyanúgy csalizott mint mi, ugyanúgy horgászott, mégsem láttuk soha, hogy bármit is fogott volna. A halak is kerülték. Később tudtuk meg, hogy néha kegyelemből, mikor senki se látta, de a sánta "Kormos" Pesta megszánta egy egy menyhallal, márnával. De talán akkor sem mosolyodott el, csak kimorgott valami köszönöm félét gyér szakálla közül szemlesütve.

A "Nyakatlan" Márton bá' volt a nagy szakács kint a parton. A neve onnan volt, hogy Márton olyan kövér volt, hogy álla alatt iszonyatos tokát eresztett, s a feje így szinte egybenőtt a testével, s ha volt is nyaka, aköré sálat tekerni botorság lett volna, hisz a zsíros tokája miatt az nem fázhatott soha. Mondjuk, hogy hogyan borotválkozott, az örök talány volt mindannyiunknak. Csüngő hordónyi hasa rásimult nadrágja övére, s a gáton bizony erősen megizzadva, lihegve, kimerülten caplatott csak fel rendre. Igaz, a legtöbb felszereléssel mindig ő érkezett, bár a cucc nagy részét a  hadtápellátmány, azaz az kicipelt élelmiszer tette ki. Az ő tüzénél mindig sercegett szalonna, kolbász, s a horgászat se nagyon érdekelte, a szalonnasütés és annak rejtelmei voltak "Nyakatlan" Márton kint létének igazi okai. Mindig más vette észre, ha az öregnek kapása volt, noha a menyhalak úgy rázták a botját, mint dühödt foxi a lábtörlőt, "Nyakatlan" Márton még akkor is a szalonna helyes megsütésének módjairól tartott kiselőadást a parton, nehezen szuszogva, mert kövér volt, s ezalatt a botját már lerángatták a halak az ágasról. Nem győztünk a botja után ugrálni. A tüze mellett állók közül ugrott a bot után mindig valaki, ha azon egy hal akadt éppen. -"Fogjad csak fiam, jó, jó, ügyes!" - mondogatta, miközben a botjával fárasztott valaki épp.  Lába mellett mindig ott sertepertélt jutalomfalatra várva egy koszos egy fülű korcs, mely csak a -Fattyú- névre hallgatott. -Fattyúnak- gazdájával ellentétben igencsak kilátszott a horpasza. Fülét feltehetően egy másik korccsal való kakaskodás során veszíthette el, bár erről senki nem tudott bizonyosat. Ami viszont tény, hogy igazi éhenkórász volt, s győztünk neki ezt, azt odahajingálni. -Fattyú- pedig hű eb lévén fel is takarított mindent nagy farkcsóválások közepette.  Mindent, nyom nélkül...

Az estébe forduló horgászatokon a tüzek melegénél bizony felejthetetlen élmények születtek, s a zamatokkal, ízekkel, illatokkal, történetek mesélésével kevert hangulat hozzátartozott a decemberhez. Azt mondják ez az adventi hangulat, én azt mondom, dunaparti emberek év végi hagyományos jó kedélyű horgászattal egybekötött összejövetelei, melyek rend szerint újévig tartottak.

"Törköly" Miki bá' egyszer feltehetőleg a sok kabóca (stampedli) bekapkodásának okán egy vétlen mozdulat miatt megcsúszott a part menti jégen, s a folyóba suttyant, s mire felbukkant jó 15 méterrel lejjebb, addigára aggódó kezek kötelet dobtak felé, kihúzták, majd az öreget akarata ellenére pőrére vetkőztettek, s a tűz mellett próbáltak bele életet lehelni, rossz pokrócba tekerték, miközben az öreg reszketve mint a kocsonya, bajszára fagyott jégcsapokkal mindenkit ócsárolt, szégyenében, s szegény korcs -Fattyú- felé is ki-, kirúgott, sőt, ki is köpött a durva pokróc alól mérgibe, s közben elhordta mindenféle rühes lőtéri ótvaros megveszekedett láncos kutyának. A komikus helyzeten könnyesre nyerítettük magunkat, ami miatt napokig neheztelt ránk, s ekkor némi időre felmentést kaptunk az irdatlan törköly elfogyasztása alól, igaz csak azért, mert az öreg az önérzetén esett csorba végett nem jelent meg egy ideig. Aztán valahogy megrázta magát, s mégis lejött a partra, mintha mi se történt volna, a pokoli iszonyattal a kulacsában. 

A sánta "Kormos" Pesta meg aztán egy alkalommal bajba került, az ellenőrök miatt, akik a kályhacsövét tiltott halászeszköznek minősítették. Akkor még nem úgy volt mint mostanában, hogy rögvest elveszik valakinek a jegyét, kemény eltiltás és pénzbírság mellett, kvótapénz reményében. Akkoriban még volt emberség, megvolt az egyensúly, a kölcsönös tisztelet és csibészség a rapsicok, s az ellenőrök közt. Volt egy figyelmeztetés, olykor kettő. Harmadjára viszont már nem. Akit harmadjára is megfogtak valamin, arra aztán jó ideig utaztak. Sánta "Kormos" Pesta hitvallása szerint nem is volt rapsicnak való, akit háromszor is meg tudtak fogni. Na lényeg az, hogy az első figyelmeztetést követően az öreg Pesta nem adott több esélyt. Onnantól kezdve egy hosszú somfabottal mártogatott menyhalakra az ismert helyein töretlen sikerrel, ugyanazzal a hamiskás mosollyal. A kályhacsövet nem láttuk többet, bár a rossz nyelvek azt mondjak, Pesta néha azért maradozott el az estéken, mert a kályhacsövet egy eldugott, senki által nem ismert vízszakaszon mártogatta egymagában, sutyiban. 

"Nyakatlan" Márton kezébe egy este beleszaladt a kés. Egy elnyújtott zsírszagú böfögést követően két kézzel ragaszkodott ahhoz az elmélethez, hogy a hentes becsapta, nem jó szalonnát adott neki, kemény volt a szalonna bőre, s azon megcsúszott a bicsak, ezért történt a baleset. Gyanús volt, hogy "Törköly" Miki bá' előtte vagy háromszor is "szomszédolt" Mártonnál, feltehetőleg a rettenetes stampedli volt itt is a baj okozója. A piros vére hamar megfestette a havat, s mind aggódtunk, el ne vérezzen Márton, bár amekkora ember volt, vére is több lehetett, s csak kacagott az aggodalmunkon. Koszos korcs kutyája -Fattyú- is rémülten nyüszített, s farkát behúzva oldalgott a tűz mellé, melyben felsejlett komisz tekintete. Mi tudtuk, hogy Miki bá' iszonyatos törkölypálinkája volt a ludas, de erről bölcsen hallgattunk. Évek múltával is.  Megannyi történet, a hideg hószagú estékről. Márnák, menyhalak, pálinka, tábortűz és sült szalonna. Fattyú lelkes csaholása. Bizony jó szívvel emlegettük a történeteket. Ismertük egymást, s segítettünk egymásnak, ha kellett. 

Aztán teltek az évek, először a korcs, -Fattyú- névre hallgató szerencsétlen sorsú kutya vénült meg, majd maradt el egy napon. Nem szólt senki, de mindenki tudta az okát. Aztán megritkultak az esték lovagjai is, átköltöztek az örök horgászmezőkre szép lassacskán egy szezon alatt hirtelen.  Egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy nem jelent meg az öreg mocsártekintetű "Törköly"  Miki bá', nincs sehol a sánta harcsabajszú "Kormos"  Pesta, s "Nyakatlan" Márton  bá' se sütögeti már a szalonnáját. "Savanyú" Ede sem jön már ki az egy-két kegyelem menyhalért. Egész decemberben üresen hagytuk a horgászhelyeiket, de senki nem jelent már meg azokon. Szomorúan konstatáltuk, hogy a régi öregek csak a hadak útjáról kacsintanak le hozzánk a fagytól szikrázó esti folyópartra, amikor a velük megesett történetek emlegetésével nosztalgiáztunk. Megfogyatkoztak a tábortüzek is a parton, kevesebb lett a horgász, s kevesebb a menyhal is, hó is csak ritkán esett, hideg eső áztatta a partokat, s egyszer csak elmúlt a szomszédolás. Megkoptak az esték. Egy - egy újabb társaság ha megjelent, idegennek hatott, s legfeljebb egy odaköszönés volt minden kapcsolat az este, vagy épp irigy pillantások, ha halat is fogtunk, s hazafele már a köszönés is rendre elmaradt. Hajj, de jó, hogy a régi öregek ezt már nem érték meg .


Aztán egy évben a "R e d v e s r e" munkagépek jöttek, mérnöknek tűnő fehér inges nyeszlett alakok méricskéltek, s adták az utasításokat a munkagépeket vezetőknek.  A vízpartot teljesen átalakítottak, a gépek, mint megannyi éhes vassárkány mohón haraptak a "R e d v e s"  partoldalaiba, fákat vágtak ki, s mire eljött az ősz, szinte nem is ismertük meg, az évtizedes horgászhelyeinket az egyenesre gyalult parton. Emlékké avultak azok is, akárcsak a régi tábortüzek, s az öreg pecások anekdotái. Eltűnt a "R e d v e s", s lassan emlékké foszlott az elnevezése is. Nem is illett volna már az új kialakított mérnökien megtervezett egyenes partszakaszra. Évek teltek, s lassanként megváltozott minden. Elmaradoztak a régi ismerős arcok. 

Viszont én még most is itt vagyok. Egyedül. Felettem csak a csillagok, a hadak útja, ahol ott viccelődnek egymással a régi dunai pecások, iszonyatos törkölypálinkát kortyolgatva. Talpam alatt szikrázva roppan a hó, s egyetlen tábortűz pislákol a csizmám orra előtt, s néha lobban egyet, keresve a vízparton a társait. Ugyanolyan förtelmes büdös uszadékfa szagú, mint a többi folyóparti tábortűz. A tűz legyen akármilyen is, mégiscsak hű társ a december estén. A víz csendes. Az egykori matuzsálem márnák, a kályhacsöves menyhalak csak mondákká szelídülve jutnak az eszembe egyre halványabban. Szalonnát sütni nincs kedvem, méltatlan lenne "Nyakatlan" Márton bá'-hoz, hiszen nem tudnám olyan akkurátusan megsütni, ahogy ő tette, s bizonyos, hogy megorrolna, vagy inkább kikacagna, de leginkább kioktatna. A folyó  előttem a part átalakítása miatt gyorsabban szalad, a beborogatott idegen veres színű sziklák miatt sokkal akadósabb. A márnák be, beszaladnak a kagylókkal csipkézett kövek közé, s legfeljebb sodrófányi vézna ifjoncokat lehet a vízből kicibálni. A menyhalak elkoptak, elköltöztek, talán végleg, mint a régi öregek, helyettük gébek, bucók, durbincsok, olykor telepített siheder süllők cibálják a csalit csak. 

S minek is járok mégis ki? Nosztalgiázni az egykori vidám decemberi esték után ácsingózni? Emlékezni azokra az iszonyatos törkölypálinkáktól szagló estékre? Halat fogni, vagy csak úgy kedvtelésből vacogni egyet a csikorgóban? Vágyakozni az egykori horgásztársak után? Talán mindezekért egyben. Megidézni az egykori estéket, melyek ki tudhatja, eljönnek e még valaha....

Hazafelé az úton alig pár száz métert haladva elmélázva az autóm megcsúszott a jégen, s egy pördülést követve az árokban felgyűlt hóba farolt, s oda be is ragadt. Minden próbálkozásom ellenére  nem akart onnan kijönni, noha a kocsi motorját, kerekeit majdnem üveghangig pörgettem a kerekek viszont jéggé gyalulták maguk alatt a havat. Szépen vagyunk. Átkozom magam meggondolatlanságomért, figyelmetlenségemért.  Kéne a kerék alá valami ág, akkor meg tudna kapaszkodni, s kihúzná magát. A vastag hóban azt se tudom, merre keressek ágakat. Élő fát nem bántanék, noha nálam a fejszém, nem vagyok elveszve, de a vaskos hó alatt hulladékfát találni igencsak bajos. Már-már feladtam a küzdelmet, mikor hirtelen öt vastag ruhákba öltözött marcona figura termett az autó mellett, fejlámpájukkal ide-oda táncoltatva a fénycsóvát. Megijedni sem volt időm, mikor az egyikük megszólalt:

- No báttya, hát ne sirassa azt az autót úgy, kikapjuk mi azt a hóból! - vetette oda hetykén a vaskos sapkája alól,majd a legények szinte egy szuszra kiemelték a kocsit a hóból, s biztonságosan az útra tolták. Az előbbi alak megszólalt: -A nagy ijedtségre  jöjjön inkább, melegedjen meg itt nálunk a parton a tábortűznél, ide csak vagy 80 méterre vagyunk, épp menyhalra horgászunk! Van is már kettő! Kínálnánk pálinkával is, de látom, egyedül van, autót vezet. Hanem van jó sült szalonna, s egy kis kolbász, hagymával, ropogós friss kenyérrel, ha meg nem sértem, egy falatot elfogadhatna!

-Köszönöm! - hebegtem megilletődötten, s a nyomukban ropogtattam a havat, miközben közeledtünk a tűzhöz. Ott két suhanc őrizte a tüzet, s a bevetett botokat. Miközben a frissen nyársalt még meleg sült szalonnát ízlelgettem, a két suhanc közül az egyikük észrevett, valami megcsillant a szemében, majd félszegen oldalba bökte a társát, s odasúgta neki: "-Ni itt van a szürke szakállas, a Remete! Meséltem róla neked, tudod, állandóan az erdőket, a vízpartokat kajtatja. Azt mondják valami tudó ember, de szerintem csak egy vén bogaras, viszont nagy horgász az öreg, s fene tudja igaz-e az a sok mese, amit a vizekről összehord, figyeld, talán most is hallunk majd tőle valamit!" Társa, miközben a kolbászba harapott, s tépett egy kenyérdarabot is mellé, a szájába tömködte serényen, s az ételt rágva közben megszólalt: -"Eriggyé má' te, Tóni! Azt ne mondd, hogy ezt a partot emiatt híja apád "Remetésnek"! Aztat má' nem hiszem el neked!" - Miközben a kenyeret, s a kolbászt rágta csámcsogva, fakó, bizalmatlan szemeivel engem vizslatott...

Pár nap elteltével karácsonyi este, ahogy az ablakból néztem, ahogy a hó belepte a városkát, s a házak kéményei vaskos füstöt eregettek közben, eszembe jutott a vízparti tüzek uszadékfás keserű szaga, a sült szalonna kellemes íze. Olyan volt, mint régen. Jóakaratú emberek, kint a folyóparton, akik akaratlanul is, de tovább éltették a hagyományt. Talán kimegyek a két ünnep közt hozzájuk, olyan szívesen invitáltak. Egy jó menyhalazásra. Miközben ezt végiggondoltam, a jóféle barackpálinkával telt poharam az ég felé emeltem, majd ittam egy szemcseppnyit a rég elköltözött Grál lovagok emlékére, s opálos tekintettel elmosolyodtam. -"Tehát így lett a régi Redvesből, R e m e t é s! Hm! Micsoda elnevezés. R e m e t é s!".... ízlelgettem még félhangosan az új elnevezést, majd elfordultam az ablaktól, a villogó fényű karácsonyfa felé...


(S.Cs.)


Kelt: 2022. év Álom havának 16.-ik napján




2 megjegyzés: